Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 24.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Lausek Esther (Berlin) blogja
[fordított sorrend][összes bejegyzés]
adott napon:
június 1.
18:48Ende
Akármilyen szomorú, vége. A három hónap letelt, újra otthon, szétszóródva a tizenöt közép- és kelet-európai újságíró, az új „Németország-szakértők”. Medienmittlerként (médiaközvetítőként) küldetésünk elsősorban az volt, hogy elősegítsük a kommunikációt, a közvetlen, objektív és előítéletektől mentes kétirányú tájékoztatást Németország és hazánk között. És ezzel a „népek közötti megértést”. Nem tudom, hogy sikerült-e. Tegnap – mintegy véletlen búcsúajándékként – megjelent rólunk egy cikk a taz-ban, ahol néhányan egy-egy mondatban elmondjuk a tapasztalatainkat, véleményünket Berlinről és a megfigyeléseinkről. „Meglepett, hogy nem minden olyan tipikus német, azaz egyáltalán nem olyan tiszta, nyugodt és rendezett”, „Tetszik az, hogy a nyugat rendezettsége és a kelet hanyagsága ilyen sikeres egyveleget eredményez Berlinben”, „Nem tetszik, hogy nincs érdeklődés Lengyelország iránt”, „Furcsa, hogy még Berlinben is észrevehető a német mentalitás: az újságírók minden sajtótájékoztatón új öltönyben jelennek meg” – többek között ilyen mondatok hangoztak el. Német lakótársnőm elolvasta a cikket, és küldetésünket nem is ismerve meglepetten állapította meg: hihetetlen, hogy még az újságírók is, akik otthonosan mozognak a német kultúrában, társadalmi-politikai kérdésekben, mennyi sztereotípiával rendelkeznek a németekről. Még mi is? Lehet, hogy kevés volt ez a három hónap. Most mindenesetre ezt érzem, bár más okokból. Berlin egy csoda. Auf Wiedersehen.
18:19Összement a Frankfurter Rundschau
2007. május 30.

Míg a tavalyi év nagy témája az ingyenes lapok kérdése volt Németországban, az idei évben a tabloid, azaz a kis formátum a sláger a napilapokkal kapcsolatos újításokban – mondta még márciusban a csoportunknak Steffen Grimberg, a taz munkatársa, kiváló médiapolitikai és médiagazdaságtani szakújságíró. De míg Angliában az Independent és a Times már rég átállt, Németországban eddig csak a napilapok magazinmellékletei, a Die Welt 2004 év végén bevezetett ikerkiadványa, a Welt Kompakt, és a Cottbusban és Saarbrückenben megjelenő regionális lap, a 20 cent óvatos próbálkozásai voltak nyilvánvaló jelei ennek az új trendnek. Most azonban merész lépést tett az egyik országos napilap, a Frankfurter Rundschau is, és mától elsőként jelenik meg kizárólag tabloid méretben. Mindez meglepte a kollegákat, hiszen a 62 éves szociál-liberális lap Németország hagyományokban egyik leggazdagabb, a változásoktól eddig mereven elzárkózó újságja, és eddig épp az egyik legnagyobb formátumban nyomták. Ráadásul a döntést a 80. életévén felül járó nagy öreg kölni kiadó, Alfred Neven-DuMont hozta. De úgy tűnik, a gazdasági nyomás mindent visz. A lap a kilencvenes évek óta folyamatosan veszít a példányszámából. A visszaesés az utóbbi években pedig különösen megugrott, a három évvel ezelőtti 182 ezerhez képest most csak 150 ezer példányt tudnak eladni. 2004-ben a politika, azaz egy SPD-s médiaholding és a hesseni tartományi kormányzat mentette meg a lapot a csődtől, a kölni M. DuMont Schauberg tavaly szerezte meg a többségi tulajdont. A hanyatlás mindidáig azonban megállíthatatlannak tűnt. A dolgozók egykor 1600-as létszámából ma csak 750 maradt, és további 200 állás megszüntetése van tervbe véve. Amit a kis formátum nem fog akadályozni, a Welt Kompakt tapasztalatai szerint olcsóbb előállítani, és egész jól hozza az új olvasóközönséget: a fiatalokat és a nőket. Ha a Frankfurter Rundschaunak ez sem jön be, akkor lehúzhatja a redőnyt. Mint a főszerkesztő, Uwe Vorkötter ugyanis mondja, B terv nincs.
 
május 25.
12:51A német blogoszféra
Egy készülő cikkem kapcsán épp a német blogoszférát tanulmányozom. És meglepő eredményekre bukkanok. Először is arra, hogy a németek hihetetlenül lusta bloggerek. Ebben a több mint 80 milliós országban csupán kb. 200 ezer aktív blog létezik, ami azt jelenti, hogy átlagosan ezer lakosra kb. 2,5 blog(ger) jut. Ez alig több, mint nálunk (2), és lényegesen kevesebb, mint Franciaországban (50) vagy akár Lengyelországban (30), ha helyesek az adataim, és jól számolok – egyik sem könnyű ebben az állandóan változó blogoszférában. De a végkövetkeztetés akkor is ugyanez, ha azt a kutatást nézem, miszerint az internettel rendelkezőknek európai átlagban 15, Franciaországban 25, Dániában 20, Németországban pedig csupán 8 százaléka ír blogot. Vagy a Technorati legújabb eredményeit, miszerint a világ összes blogjának 37 százaléka japán, 36 százaléka angol, 3 százaléka olasz, és csupán 1 százaléka német nyelven íródik. Másodszor: bár mennyiségben itt is vezet a személyes blog típusa (mint nálunk), a legnépszerűbbek mégis az újságírók által írt médiatémájú blogok, az ún. „watchblogok“. A leglátogatottabb német blog például a bildblog, amiben két újságíró, Stefan Niggemeier (a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung médiarovatának egykori szerkesztője) és Christoph Schultheis, nap mint nap cafatokra szedi a Bild bulvárlap cikkeit, kritizálja, lealázza őket, és bebizonyítja, mekkora baromságokat közölnek. Burkhard Schröder, a Berliner Journalisten című szaklap főszerkesztője, aki Németországban az internet nagy tudorának számít, és maga is évek óta blogot ír, a következőkkel magyarázta a megfigyeléseimet: A németek rendkívül óvatosak, konzervatívak, és iszonyatosan félnek minden újítástól. Nem mernek elszakadni a hagyományos médiától, és gyanakodva nézik az új technológiák térhódítását. Aztán amikor rájönnek, hogy nincs más választásuk, lépést kell tartaniuk a korral, akkor megkeresik a lassú, átmeneti formákat. A médiáról bloggoló újságírók Németország specifikus jelenségei, azt a lyukat töltik be, amit a hagyományos sajtó üresen hagy (azaz önreflektálnak). „Tulajdonképpen azt teszik, amit a médiának magának kellene megtennie, de nem meri“ - valahogy így. Ki gondolta volna?
 
május 24.
13:49Pumukli csajozhat
Brecht Kaukázusi krétaköre talán a legdrámaibb példája annak, milyen szívszaggató is tud lenni, ha két anya harcol egy gyerekért. Most itt egy újabb német eset. A kívülállók számára kevésbé szívszaggató, mint inkább mókás, az anyáknak viszont annál inkább. A 86 éves Ellis Kaut és a 65 éves Barbara von Johnson már évtizedek óta bíróságra járnak közös porontyuk, Pumukli miatt. Kaut 1961-ben rádiójátékok számára találta ki a kis koboldot, akit férje nevezett el a bajor tengerészek szellemének utódjaként. 1965-ben aztán Kaut megírta az első könyvet, az illusztrációkra pedig egy versenyt hirdettek, amit piros hajú, szemtelen, kicsit gonosz, kicsit kedves figurájával von Johnson, a müncheni Rajzakadémia akkori diákja nyert meg. Mindössze néhány márkát kapott érte. Aztán beindult Pumukli karrierje: könyvek, lemezek, tévésorozat, mozifilm és reklámok, és természetesen von Johnson és Kaut is meg akarta kapni a részét a profitból. Azóta dúl a harc. Legújabban von Johnson egy kereskedelmi tévével együttműködve gyermek-rajzversenyt hirdetett, aminek célja, hogy Pumukline néven Pumuklinak barátnőt, és majdani feleséget találjanak. Kaut mélységesen felháborodott, és azonnal perre vitte az ügyet. „Pumuklinak soha nem lesz baratnője. Ő mindigis az enyém marad“ - szögezte le a harcos „ősanya“. Érvelése szerint Pumukli egy szellem, egy aszexuális, soha nem öregedő figura, ami teljességgel kizárja, hogy szerelmes legyen. Kaut legszívesebben azt szeretné, ha a bíróság egyenesen megtiltaná a rajzolónőnek a figura további történeteinek kidolgozását, személyiségének, szexuális és pszichológiai mivoltának továbbfejlesztését. Von Johnson viszont azt vallja, hogy egy baratnő lelkileg érettebbé tenné Pumuklit, és a gyerekeknek is segítene, hogy kapcsolatba kerüljenek saját belső értékeikkel. A bíráknak mindez persze mindegy. Számukra csak az a kérdés, kinek hol kezdődik és hol végződik a szerzői joga. Az első ítélet ma megszületett, Pumukli csajozhat, a rajzversenynek semmi jogi akadálya. Hogy ebből azonban készülhetnek-e új epizódok, és lehet-e a kapcsolatból házasság, azt valószínűleg újabb jogi procedúra dönti majd el. Hogy addig se legyen nyugalom, Kaut mindenesetre megfellebbezi a bíróság mai döntését.
 
május 23.
14:44Lángoló összefüggések
Úgy tűnik, valami botrány szinte minden napra akad a Springer, főként a Bild háza táján. Bár most igazán nem tehetnek róla. Tegnap hajnalban Hamburgban ugyanis felgyújtották a Bild főszerkesztőjének, Kai Diekmannak a háza előtt álló Mercedesét. Kiégett a hátsó rész, három gyerekülés meg egy babakocsi, a perceken belül a helyszínre érkező tűzoltóautó szirénázása pedig hajnal háromkor kiugrasztotta az ágyból ötfős családot. A taz bolondozásból elkezdett tippelgetni a lehetséges tettesekre: Günter Wallraff, az oknyomozó-tényfeltáró újságírás nagy öregje, aki „álruhás módszerével“ még 1977-ben öt hónapos megfigyelés után lerántotta a leplet a hannoveri Bild-szerkesztőség munkamódszereiről, és most a Diekmann-ellenes Die Zeit-ban kap egy rovatot. Vagy Alan Posener, a Welt am Sonntag véleményrovatának vezetője, aki két hete egy durva kritikát közölt Diekmannról a blogjában, azzal vádolva őt, hogy a 68-as diákfelkelők elleni gyűlölete még mindig kényszeresen befolyásolja a Bild-beli munkáját. Nem tellett egy napba sem, a bejegyzést a Springer cenzúrázta, azaz leszedte a blogról. De lehetett a tettes maga a hamburgi Bild-szerkesztőség is, aminek Berlinbe kell költöznie, hiába tüntettek a döntés ellen az érintett munkatársak és a szakmai szervezetek. Vagy a Bild által befeketített politikusok és sztárok akármelyike. Persze mindez csak játék. Komoly találgatásokra a német rendőrség nem sok esélyt ad. Már az első pillanattól kezdve politikai indíttatásról beszél, besorolja az esetet a hetek óta Berlinben es Hamburgban zajló zavargások közé, amiket viszont egyertelműen a G8-as csúcstalálkozó elleni mozgalmakkal hoz összefüggésbe. Idén Berlinben eddig 45 autót gyújtottak fel, múlt héten Hamburgban a Lufthansa-Technik főnökének a házát és egy luxushotelt dobáltak meg a „vandálok“ kövekkel és festékekkel. A tetteseknek persze semmi nyoma, a G8-ellenes szervezetek elhatárolódnak a szélsőséges akcióktól, a rendőrségnek pedig nincsenek bizonyítékai. De a kommunikáció nagyon jól működik, az összemosás már megtörtént. A köztudatban tovább terjed a demonstráció és a bűncselekmény, a legális tüntető és a randalírozó fogalmainak összekapcsolása, a média, ha nem is mindig tudatosan, de ügyesen besegít a rendőrségnek. Úgy látszik, az ilyesmi minden országban működik.
 
május 19.
12:58Útlevélvizsgálat és csocsóasztal
Tegnap a Springer-házban jártam egy interjún. Mint egy óriási bevásárlóközpont, puccos éttermekkel, tágas designer-kávézókkal, Bild-shoppal. Öltönyös-nyakkendős üzletemberek és kosztümös üzletasszonyok mászkálnak a labirintus-szerű üvegpalotában, de aki a valódi munka színterére szeretne ellátogatni, annak olyan komoly biztonsági vizsgálaton kell átesnie, akár egy repülőtéren. Útlevélvizsgálat, csomagátvilágítás, fémdetektoros kapu. Mint a taz-beli kollegám mondta: az alkotmánybíróságra egyszerűbb bejutni, mint a Springer-házba. Ezzel szemben a Spiegel Online berlini irodájában kedvemre császkálhattam és fotózhattam a szobák között. A szerkesztők sörösüveg mellett pötyögnek a számítógépükön, mellettük csocsóterem, vidám ciklámen és narancsszínű üvegfalak között. Ami viszont meglepő: a szerkesztők mindkét helyen készséggel válaszolták meg a kérdéseim, és nem irányítottak azonnal valami szóvivőhöz vagy lapigazgatóhoz, mondván, ők nem nyilatkozhatnak. Mint ahogy Magyarországon ez olyan gyakran megesik.
 
május 18.
00:28Habermas és az internet
Jürgen Habermas, a 77 éves német filozófus, egyetemi tanulmányaim egyik „médiaszociológia-istene” (lsd. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című könyvét) egy messzemenően érdekes írást közölt a Süddeutsche Zeitung legújabb számában. Az újság eladásának kapcsán (lsd. az április 24-i bejegyzésemet) azt fejti ki, hogy milyen veszélyt jelentenek a minőségi újságokat felvásárló pénzügyi befektetők a politikai nyilvánosságra. A jól ismert téma – a gazdasági nyomás, a profitorientáltság, a racionalizálás és átstrukturálások kapcsán kialakuló időhiány és tartalmi minőségromlás, az infotainment és a puszta szórakoztatás előtérbe kerülése, a jól megalapozott vélemények ütköztetésének és a témák idő- és költségigényes kidolgozásának eltűnése – tudományos esszé formájában. Habermas mintegy harcot hirdet a minőségi sajtó megmentése érdekében: ők azok a vezető médiumok, akik a politikai témákról való tudósítást és azok véleményezését az elektronikus médiumok számára is megszabják, ők azok, akik betöltik az állampolgárok számára a valódi véleményformálás lehetőségének funkcióját, nélkülük nem létezik demokrácia – írja. Megoldási lehetőségként a közszolgálati médiumok példáját veti fel, és leszögezi: „Az nem rendszerhiba, ha az állam egyedi esetekben megpróbálja megvédeni a minőségi sajtót, mint közjót”. A nyomtatott sajtó megmentése a gazdasági nyomástól politikai támogatással? És úgy értékelni a nyomtatott sajtó aggasztó jelenét és jövőjét, hogy az internet szó el sem hangzik? A vélemények sokszínűségét és a szólásszabadságot félteni az interaktív online-újságok és a blogok korában? Semmi baj, „Jürgen bácsi” már majdnem 80, eljárt felette az idő, nem csoda, ha képtelen korunk informatikai-technikai rohamtempóját követni. Még szerencse, hogy ott van a Süddeutsche Zeitung honlapja, ahol a hozzászólók azonnal lángoló vitába szálltak a szerzővel (és egymással). A hozzászólások olvasói pedig azonnal értékelhetik a megjegyzéseket is. A nyilvános diskurzus, a vélemények kifejtésének és összeütköztetésének csodálatos példája. Kár, hogy valószínűleg Habermas ezeket nem olvassa. Egy kommentárban reagálni meg aztán végképp nem fog.
 
május 14.
21:25Reszket a főváros, haragszik Hamburg
… merthogy a Bild 55 év után elhagyja Hamburgot, és Berlinbe költözik. Ha a főszerkesztő, Kai Diekmann álmai teljesülnek, akkor az első berlini szám egészen pontosan október 3-án, Németország újraegyesítésének évfordulóján kerül a standokra. A főváros polgármestere repked örömében, hogy az ország „legnagyobb” lapja majd munkahelyeket teremt Berlinben, és talán más médiumokat és cégeket is odacsábít. Külön köszönetet is mondott Döpfnernek a döntésért. És persze bizonyára örül maga Mathias Döpfner is, a Springer vezérigazgatója, hisz így együtt, szeme előtt lesz majdnem az egész „család”. A Die Welt 2001-es és a Welt am Sonntag 2003-as Berlinbe költözése után a Bilddel jön most ugyanis a Bild am Sonntag és a Bild Online is. Rajtuk kívül azonban nem sok lelkes híve van a tervnek. Sokan már szemük előtt látják, ahogy a berlini éttermeket elárasztják a hallgatózó Bild-riporterek, hogy szaftos témákat gyűjtsenek a másnapi számba. Jörg Thadeusz, tévés és rádiós műsorvezető heti rovatában, a Berliner Zeitungban „Stasi-Dejà-vu”-ről ír: nem lehet majd tudni, hogy ül-e egy új típusú besúgó az ember közelében, de elég nagy lesz a valószínűsége. Nem tetszik a dolog a Bild mintegy 700 érintett munkatársának többségének sem, akiknek ott kell hagyniuk Németország „legszebb városát”, a megszokott magas életszínvonalat, környezetet, családot, barátokat, ha a lapnál akarnak tovább dolgozni. Hamburgban csupán egy hatvan fős csapat maradhat. És persze felemelte a szavát mindkét német újságírószövetség is. „Az ilyen műveletek nem csak a munkahelyek áthelyezését, hanem azok megszüntetését is jelentik” – állítja a DJU (Deutsche Journalisten Union) képviselője, a DJV (Deutscher Journalistenverband) pedig nyílt levélben tiltakozik, és holnapra, az elnökségi döntés napjára egy „harcos ebédszünetet” hirdet a hamburgi Axel-Springer téren. Talán nem is olyan nagy kár, hogy Magyarország már eleve ilyen centralizált, és úgyis Budapesten van minden országos médium központja. Így legalább senkinek nem kell attól tartania, hogy 300 kilométerrel arrébb pakolják a munkahelyét. A Blikk munkatársainak mindenesetre valószínűleg nem.
 
május 10.
12:33Állatbarát sajtó
Tegnap találkoztam egy új kollégával. Biztos már régebb óta bejáratos a szerkesztőségbe, mint én, de még nem találkoztunk. Billnek hívják, egy helyes kis spániel alakját ölti. Részt vesz a szerkesztőségi ülésen, kóricál a kávéfőző mellett toporgó lábak között, és van egy puha kosara a számítógép asztal alatt. Ma egy még helyesebb hófehér kiskutyát fedeztem fel a saját emeletünkön. Iratmegsemmisítő funkciót töltött be, és szorgosan szaggatta szét a papírokat. Valamivel később pedig egy fekete négylábúval szaladtam össze a liftben.
Nemrég kezembe került egy cikk, ami szerint Németországban 23 millió háziállat él, közülük 5,3 millió kutya. Ez utóbbiak szükségleteire gazdáik által kiadott összeg eléri az évi 5 milliárd eurót. Csak a kutyák kb. 100 ezer munkahelyet biztosítanak az országban, a 14 ezer kisállat-orvosi rendelő összesen kb. 1 milliárd eurós forgalmat bonyolít le, az állam 220 millió euró kutyaadót kap a városoktól es községektől. Nem kétség, a németek odavannak az állatokért – és így persze a média is. Négy éve, „Elefánt, Tigris & Co.” címmel startolt egy szerény kísérlet a közszolgálati tévécsatornán, ami a lipcsei állatkert életét mutatta be – állatgondozókkal, kis történetekkel, ún. Zoo-Doku-Soap (állatkerti dokumentum-szappanopera) műfajban. A műsor váratlanul nagy sikereket hozott, 1,9 millió nézővel az ARD egyik legnézettebb műsora lett, március végén elérte a 200. adást. A többi csatorna követte a példát, és sorra indultak a hasonló című produkciók: „Pingvin, Oroszlán & Co.” a münsteri, „Panda, Gorilla & Co.” a berlini, „Jegesmedve, majom & Co.” a stuttgarti állatkertből. Hétköznap délután a 40-45 tévécsatorna majdnem mindegyikén állatos műsorok futnak, amik mindenhol feldobják a nézettségi mutatókat. A nyomtatott sajtó is igyekszik felsorakozni, a Berliner Zeitung főszerkesztője nemrég külön állat-kolumnát vezetett be a lapban. Knutról, a vilagsztárról nem is beszélve. Saját tévéműsora, rovata, könyve, dvd-je, sajtósa, mi több kultusza van, már az amerikai magazinok is címlapon közlik. „Tegyél a főhősöd mellé egy gyereket és egy kutyát, és máris sikere lesz” - szólt annak idején a tévéfilmkészítés (kissé cinikus) receptje. Németországban úgy tűnik, a főhős és a gyerek lassan már nem is kell.
 
május 9.
17:04Springer vesztett, Dutschke nyert
Miközben mozdulatlanul itt ülök a gép előtt a taz szerkesztőségében, egyik percről a másikra átkerültem a Kochstraßéból a Rudi-Dutschke-Straßéba. A bíróság ugyanis épp most döntötte el azt a vitát, ami már több mint egy éve húzódik az utca átnevezéséről. 2004 végén, Rudi Dutschke halálának 25. évfordulóján a taz előállt a javaslattal, hogy a Kochstraße egyik szakaszát nevezzék el a hatvanas évek berlini diákmozgalmainak vezéregyéniségéről. A kerületnek tetszett az ötlet, és 2005 végén a baloldali és a zöld párt támogatásával megszavazta az átnevezést. A konzervatív CDU népszavazást indított a kérdésről, de a próbálkozása csődöt mondott, a választók 57,1 százaléka Dutschke mellett állt ki. A szintén az utcában székelő Springernek egyáltalán nem tetszett a dolog, hiszen a diákvezér 1967-ben a kiadó ellen is küzdött, és annak államosítását követelte. Amikor pedig Dutschke az 1968-as tüntetések során súlyosan megsérült, a tüntetők a Springert azzal vádolták, hogy tudósításaival hozzájárult a merénylethez. A januári népszavazás után úgy tűnt, a kiadó elismeri a lakók többségi akaratát, és a taz el is kezdte használni az új utcanevet. De amikor 26 szomszéd összeállt, hogy vádat emeljen a polgármester (és a kerület) döntése ellen, a Springer mégis beállt melléjük 27.-nek. A vád szerint az átnevezés túl nagy anyagi megterhelést jelentene az utcában tevékenykedő üzleteknek, irodáknak (új névjegykártyák, cégdokumentumok nyomtatása, ügyfelek értesítése), és a szenátust törvényellenesen hagyták ki a kérdésből. A polgármester szerint azonban a szenátus már korábban kimondta, hogy nincs köze az átnevezéshez, a Springer palotájának bejárata pedig úgysem erről az utcáról, hanem az Axel-Springer-Straßéról nyílik, így nem kell semmiféle anyagi költséggel számolnia. A dolgokat így látta a bíróság is. A Springer ma vesztett, fellebbezésnek helye az ítélet szerint nincs.

Ui.: Megjelent ma a Bipolarról szóló cikkem a Berliner Zeitungban. Így elnézést kell kérnem a türelmetlenségemért (azaz az április 30-i bejegyzésemért).
 
május 8.
15:05Az utca öntudata
Verőfényes napsütésben, kisebb fűfoltokkal a nadrágunkon, felszabadultan és jókedvűen zötyögtünk vasárnap délután a Treptower Parkból a város felé, amikor az eset történt. Egyik megállónál szokás szerint felszállt az S-Bahnra (az egyszerűség kedvéért nevezzük csak metrónak) egy fogatlan, borostás, szegényes öltözetű pasas. Kezében a Strassenfeger (Utcaseprő), a város legnagyobb hajléktalan lapja, és bár – fogak híján – alig érthetően, de folyékonyan és hangosan kántálta, milyen érdekességekkel és újdonságokkal szolgál az újság legfrissebb száma. Kéthetente jelenik meg, mintegy 22 ezer példányt adnak el kiadásonként, megelőzve a konkurens hajléktalan lapok, a Motz és a Stürze 15-15 ezres példányszámát. De már itt meg is sértettem őket. Ugyanis nem hajléktalan-, hanem ún. utcalapnak tartják „magukat”. Nem csoda hát, hogy amikor egyikünk húsz centet nyomott a fogatlan, borostás lapárus kezébe, mondván, az újságot nem kérjük, de fogadjon el egy kis „adományt”, az utca öntudata mély felháborodással reagált, és 10 percen keresztül veszekedett velünk. Ő nem koldus, hanem egy – ugyan szegény – újságárus, keményen ledolgozta a magáét egy erőműben. A Strassenfeger 80-100 árust alkalmaz, hajléktalanokat, munkanélkülieket vagy egész egyszerűen csak rossz anyagi körülmények között élőket. Az árusok 40 centért veszik meg a lapot, és 1,20 euróért adják el, tehát egy példányon 80 centet keresnek. Hogy mennyit képesek elsózni, az rajtuk múlik. A kész termék 20-25 ember munkája, akik a mob e.V. önsegítő egyesület keretén belül a legkülönbözőbb formákban írnak. Van köztük gyakornok, van, aki büntetését helyettesíti ezzel a munkával, vannak 1-euro-jobosok (egy eurós órabér, egyfajta munkanélküli-segély), és vannak fiatalok, akik az európai önkéntes szolgálat programján belül vesznek részt a munkában. Mivel Észtországban nincs hajléktalan- (ó, bocsánat, utca-)lap, észt kolleganőmmel felkerestük a „főszerkesztőt”. A kérdésemre, hogy hány professzionális újságíró dolgozik a Strassenfegernek, Stefan Schneider, aki egyben az egyesület egyik elnöke is, szinte sértődötten szögezte le: mindannyian professzionálisak. Az egyesület ősszel a magyar Menhely Alapítvánnyal fog közelebbről megismerkedni, megpróbálnak egymás tapasztalataiból tanulni. Az első vitapontot már látom is lelki szemeim előtt: az öntudat.
 
május 7.
16:37Kinek kell a korrektor?
Magától értetődő, hogy akár a többi lap, ma mi (mármint a taz) is Sarkozy megválasztását hoztuk a címlapon. Meg egy egész oldalas portrét az új elnök politikai programjának ismertetésével a harmadik oldalon egy párizsi tudósítótól. A reggeli lapértekezleten a főszerkesztőnőnk élesen bírálta a cikket (nem mond semmi újat, ráadásul két műfajt kever össze), mire heves vita bontakozott ki a mintegy 30-40 jelenlevő újságíró között. Az csupán egyetlen embernek tűnt föl, hogy az újság szalagcímébe Nikolas került (amit alatta egy idézet még egyszer megerősít) Sarkozy keresztneveként, miközben az összes többi (az első oldalon további kettő, a harmadikon négy) helyen Nicolas olvasható. A negyedik oldalon egy Tony Blairről és a pénzügyminiszteréről mint lehetséges utódjáról szóló cikk mellett pedig még egy óriási baki: holott a képaláírás azt állítja, a fotón korántsem Gordon Brown látható. Mindezeket a hibákat, névelírásokat megszoktam a Berliner Zeitungnál, ahol a német újságok döntő többségéhez hasonlóan évek óta nincsen korrektor. Az automatikus helyesírás-ellenőrző programok, a digitalizálódás és a Németországban 2002-2003-ban tetőző médiakrízis (apróhirdetések átpártolása az internethez, papírdrágulás, stb.) óriási elbocsátási hullámai miatt a korrektorok hamar repültek a helyükről. A humánusabb változat szerint úgyis csak öreg nénik korrektúráztak félállásban, amikor ők kiöregedtek és nyugdíjba mentek, egész egyszerűen nem vettek fel újakat a helyükre. Inkább a szerkesztők kétszer átolvassák a rovatuk cikkeit. Bátor lépés Berlin legolvasottabb minőségi napilapjánál (napi 182 ezer eladott példány). Ehhez képest a kis taz, a maga 11 ezres berlini példányszámával (országszerte 56 ezer) négy korrektort foglalkoztat. Ami nemes dolog. Csak kérdés, hogy mit csinálnak, ha még Franciaorszag új elnökének a hibásan írt nevét is bennehagyják a szalagcímben. Kétszer is. Persze a francia helyesírást biztos nem kell ismerniük.
 
május 5.
17:38Közszolgálati díjcsaták
Holott nincs rossz dolguk, úgy tűnik, a német közszolgálati tévéknek (ARD és ZDF) mindig akad valami panaszuk. És éppen mivel nincs rossz dolguk, vetélytársaiknak, a kereskedelmi tévéknek is mindig akad valami panasza rájuk. Egy hete szüntette meg azt az eljárást az EU-bizottság, amelyet a kereskedelmi tévék indítottak a közszolgálatik ellen azzal a váddal, hogy a tévéhasználati díj által (azaz az állampolgárok pénzén!) jogtalan előnyöket szereznek a hirdetési versenyben. Azaz, hogy gazdasági tevékenységeket keresztfinanszíroznak belőle, főként az új, digitális médiában. A bizottság ejtette a vádat, de azzal a feltétellel, hogy két éven belül egy új közszolgáltatói szerződésben tisztázzák az ARD és a ZDF „küldetését” és feladatait. Például, hogy a két adó az interneten kizárólag reklámnak nem minősülő tartalmakat közölhet, vagy hogy a pénzügyek átláthatósága érdekében a kereskedelmi tevékenységeket leányvállalatokhoz helyezi ki. A díjfizetés marad, a modell megfelel az EU-jognak. A közszolgálatik tovább gazdálkodhatnak a tévénézőktől és rádióhallgatóktól (sőt a gazdasági célból számítógépet használóktól is) begyűjtött milliárdjaikkal (tavaly 7,3 milliárd euró, 163 milliárddal több, mint 2005-ben), csak jobban oda kell figyelniük, hogyan. A díjakat a díjbeszedő központ (GEZ) gyűjti össze, összegére egy 1994-es alkotmánybírósági ítélet alapján a független szakértői bizottság (KEF) tesz javaslatot, amit a 16 tartományi elnöknek kell jóváhagynia. Mindezt azért, hogy a közszolgálati csatornák államtól való függetlensége biztosítva legyen.
A politikusok 2004-ben azonban eltértek a javaslattól, és 1,09 euró helyett csak 88 centtel emelték meg a készülékekként havonta fizetendő díj összegét, és ezzel mintegy 440 millió eurótól „fosztották meg” a közszolgálati adókat. Mindezt a gazdasági helyzet általános romlására és a díjfizetők túlterhelésére hivatkozva. Az ARD, a ZDF (akik eredetileg 2,01 eurós emelést szerettek volna), valamint a Deutschlandradio ebben azonban a politikai befolyás játékterének növelését látják. A veszélyt, hogy a tartományi vezetők médiapolitikai célokra használják a díjkérdést, például, hogy az összeg alacsonyan tartásával hogy a konkurens magántévéket előnyös helyzetbe juttassák. Így aztán most ők pereltek, egy héttel az EU-bizottság után szerdán a német alkotmánybíróság vette górcső alá a tévéhasználati díj kérdését. A két csatorna azonban ezúttal öngólt lőtt: az eljárás eredménye ugyan majd csak nyárra vagy őszre várható, a bírók azonban nem titkolták, a közszolgálati tévék aligha fognak jól járni. Mint mondták, a politikát, mint a nép képviseletét a díjkérdésből nem lehet kihagyni, sőt várhatóan tovább is fejlesztik az 1994-es ítéletet, azaz a beszedési eljárást. A technikai fejlődés (internetes, mobiltelefonos tévézés) miatt és az EU-bizottság nyomására. És ezzel még erősödhet is a politika befolyása. Valószínűleg tehát egy darabig továbbra sem lesz csend a közszolgálatik háza táján.
 
május 2.
16:30Vörös napok
50.000 látogató, 5000 rendőr, 200 együttes, 600 művész, 18 színpad, 125 falatozós pult, 4 demonstráció, 10.000 tiltakozó-felvonuló, néhány repülő üveg és petárda, 4 lángba borított autó, egy-két felgyújtott kuka, 119 őrizetbe vétel. Nagyjából ez a tegnapi berlini majális és az azt megelőző éjszaka mérlege. Egy ilyen megmozdulás most már otthon is békésnek számítana, nemhogy itt, ahol havi rendszerességgel szerveződnek a demonstrációk, meg az azokkal járó randalírozások, és ahol május elseje a húsz évvel ezelőtti zavargások óta rettegésben tartja a majálisnak otthont adó török negyed, Kreuzberg békés lakóit. A jelenetek ismerősek Magyarország elmúlt fél évéből is: hatalmas zászlók, transzparensek, fiatalok, fekete kapucnis pulcsik, kendővel eltakart arcok, szórólapok, ökölrázás, monotonul skandált tiltakozó szövegek, könnygáz. Ami azonban merőben más: a zászlók vörösek, a kitűzőkön vörös csillag, vörös szekfűk, a G8-ak németországi csúcstalálkozója ellen ágáló falfirkák közül, az ablakokból fejkendős török asszonyok kukkolják a tömeget, amely a szolidaritásról skandál. A punkok és a fekete kapucnisok a baloldali fiatalok lapját, a Junge Weltet lapozgatják, a szórólapok és a transzparensek a 7,5 eurós minimálbér bevezetését, a nyomor es kizsákmányolás megszüntetését követelik, és harcot hirdetnek a kapitalizmus ellen. „Make capitalism history” - tábla az egyik kézben, a másikban egy üveg Becks sör, a német kapitalizmus egyik legnemesebb terméke. Nekem bezzeg nem csak a szám jár. Mától kezdve a „vörös Berlin vörös napilapjánál”, a Tageszeitungnál (taz) vagyok egy hónapig szerkesztőségi gyakorlaton, és szolidaritást vállalok a szerelemből író kollegáimmal. „A lap megjelenése 7.321 elvtársnak és elvtársnőnek köszönhető, akik a sajtószabadságba invesztálnak” - áll az impresszumban. Pénz itt nincs. A honoráriumok mindössze feleakkorák, mint a többi újságnál, a gyakornokok egy vasat sem kapnak. Viszont sehol máshol nem törődnek ennyit velük. 3 órás betanítás, menzakártya, újságíró igazolvány, a gyakorlat alatt ingyen jár a postaládánkba a lap, e-mail cím, ingyen kávé, kéthetente előadások, az ún. „gyakornok-akadémia”. Az ember eközben el is felejti a pénzt.
 
április 30.
20:44Visszaigazolás
A kultúrának mindenhol mostoha sors jut. Nem hoz elég hasznot, sőt inkább falja a pénzt. A közönséget alig érdekli, azokat, akik terjesztik, meg túlságosan. Az újságírókat is ideértve. A Berliner Zeitungnál a két-háromoldalas kultúrarovatra jut úgy tíz-tizenöt ember, miközben az egy oldalnyi médiát két ember csinálja. Míg az a két ember minden napra kiválasztja a legaktuálisabb témát, és betesz mellé egy érdekességet a szabadúszó külsősöktől beküldött cikkek várólistájáról, a kultúránál minden nap éles harc megy azért, hogy kinek az írása, témája fér be a másnapi lapba. El is csodálkoztam, amikor mintegy 10 nappal ezelőtt megkerestem a rovatvezetőt egy témajavaslattal („Bipolar: német-magyar kulturális projekt(ek)” félidőt ünnepel Berlinben), és lelkesen rábólintott, persze, kell az anyag, hétfőn már lehozzuk, vasárnap délutánra legyen meg. Szépen akkreditáltam magam a szombati egész napos rendezvényre, felkészültem, vasárnap délutánra meg is volt, 180 sor (itt nem karakterben, oldalban vagy kolumnában, hanem sorban számolnak), fotók meg minden, ráment az egész hétvégém. Persze, mégsem fért bele a hétfői lapszámba. Mindegy, majd másnap. Kedden aztán megint nem, de nem baj, húzzam meg, 120 sor, fotó nélkül, akkor szerdán egy oldalhasábba becsúsztatjuk. Meghúztam, persze szerdán sem maradt neki hely. Akkor majd csütörtök, vagy péntek. Még mindig semmi. Pénteken aztán az utolsó napomat ünnepeltem a lapnál. Gondoltam, jobb tisztába rakni a dolgokat, megkérdezem, van-e egyáltalán még esélye az írásomnak. Úgy tűnt, mintha csak a noszogatás hiányzott volna, egy kedves hölgy fél óra múlva már jött is hozzám a ceruzával hasábokra osztott kockás papírlappal, mutatva, pontosan ide, az oldal aljára, 130 sorban, fotóval befér a cikkem hétfőn, csak írjam át, hogy aktuális legyen. Átírtam, vissza a fotó. Most már tuti – mondta a rovatvezető. Ma reggel nyitom az újságot, lapozgatom a kultúra rovatot, természetesen a cikkem sehol. Feladtam. De ha már úgysem jelenik meg, hadd emeljek ki belőle egy részletet, amit annyira viccesnek találok ennek a történetnek a fényében: „A magyarok a kultúrpolitika és kultúratámogatás bizonytalan mezején egyensúlyoznak. Rövidtávú projektekre álltak rá, amelyeket állandó flexibilitással és számos változatban próbálnak megvalósítani. A németek mindezt a megbízhatatlanság jeleként értelmezik. Ha Németországban valaki támogatást kér egy projekthez, általában azt az összeget kapja, amit kér, és a visszaigazolás kötelező a támogatóra nézve” – mondta Tálasi Flóra, a Bipolar: német-magyar kulturális projekt(ek) vezetője. Talán csak a kulturális újságírásban inflálódnak az ígéretek.
 
április 24.
20:07Önigazolás
Ha máshonnan nem is, de Aronson „A társas lény” című szociálpszichológiai tankönyvéből mindenki tudja, hogy az ember nem tud negatív énképpel élni. És mi döntheti jobban romba egy újságíró pozitív önértékelését, mint ha hitelét veszti? Ha ez megtörténik, nincs mese, helyre kell állítani, mégpedig széles nyilvánosság előtt. És mivel a cikkeinek már senki sem hinne, hát kiönti a lelkét egy populáris talkshowban a tévében, vagy még jobb: ír egy könyvet, ott senki nem tud visszakérdezni. Így tett a svájci származású riporter, Tom Kummer is, akinek „Blow up” címmel nemrég jelent meg vallomása. Kummer ’93-tól kezdve dolgozott a Süddeutsche Zeitung Magazinnak és a Zürcher Tagesanzeiger magazinjának. Los Angelesből küldte az interjúkat Pamela Andersonnal, Sharon Stone-nal, Charles Bronsonnal, Sean Pennel és még több tucat hollywoodi sztárral. Írt a Die Zeitnak, a Spiegelnek, a Neue Zürcher Zeitungnak, a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitungnak, a Sternnek, az Elle-nek is. Exkluzív írásaiban a sztárok olyanokat tártak fel magukról és a világnézetükről, amit sehol máshol, a lapok vették, mint a cukrot. A német nyelvű újságoktól átvett interjúkat a Vogue, a The Independent, a Libération, a New York Times Magazine is. Kummer hírneve igazából mégis akkor kezdett szárnyalni, amikor 2000 májusában a Focus felfedte a valóságot: az interjúkra valójában soha nem került sor, azokat Kummer egytől-egyig maga találta ki, sőt számos interjúalanya soha nem is létezett. A következő egy évben számos cikk jelent meg a „rossz fiúról”, a „bűnözőről”, az újságírás hitelének sárbatiprójáról. Azóta csönd. Elbújhatott volna örökre, visszahúzódhatott volna a magánéletbe. De ő hat év után maga irányítja a reflektort a saját hazugságaira. Önigazolás 270 oldalon keresztül. Meg van róla győzödve, hogy helyesen cselekedett. Amiket a sztárok szájába ad, azok fontosabb és mélyebb üzenetek, mint amiket maguktól mondanának, de ha ő maga mondaná el, alig jutna el valakihez. Mellesleg meg a sztárok is jól járnak, hogy ilyen okosnak állítja be őket – vallja. Pénteken jelenik meg a Focus riporterének, Wilhelm Dietlnek a könyve, aki ’82-’92-ig a német hírszerzésnek dolgozott. Kíváncsi vagyok, ő mivel igazolja majd magát.
 
április 23.
23:46Kilépések napja
Úgy látszik, ma sokan érzékenyebbek a szokásosnál. Vagy csak sokaknál betelt a pohár. Már csak két forduló van hátra, amikor a 18 éves Max Buskohl kilépett a német Megasztárból, tinilányok ezreinek szívét törve össze. Szerződést szeretett volna az iskolai rockbandájának is, az RTL viszont erről hallani sem akart. Bizonyára kevesebb szívet tört össze, de „megsértődött” a Süddeutscher Verlag (a legolvasottabb országos politikai napilap, a Süddeutsche Zeitung kiadója) felügyelőtanácsának két tagja is, és kilépett a grémiumból. Döntésüket azzal indokolták, hogy megtört a bizalom a kiadó tulajdonosai között, és így nem lehet tovább sikeresen együttműködni. Történt ugyanis, hogy a hat, hasonló részesedésű tulajdonosból négy úgy döntött, kihasználja a nyereséges időszakot, és eladja a maga részét. A Südwestdeutsche Medienholding (SWMH), ami 2002-ben egy mély anyagi krízisből mentette meg a kiadót azzal, hogy hatodikként beszállt a „buliba”, és már akkor gondoskodott az elővásárlási jogáról, most kapva kapott az alkalmon, és 750 millió eurót ajánlott fel az egész kiadóért. A többiek mindezt kevesellték, ők legalább egymilliárdot akartak. Felkérték a KPMG-t, hogy mérje fel a kiadó valódi értékét, hozza nyilvánosságra a könyvvizsgálati beszámolót, amit a potenciális vevők elé terjeszthetnek az eladók. Az SWMH szerint ezzel viszont a kiadó üzleti titkokat tárna fel a konkurencia előtt. Ők szeretnék először megkaparintani a többséget, utána lefolytatni a vizsgálatot. Az ügyet a bíróságra vitték, ami múlt héten azonban a régi tulajdonosok javára döntött. Az SWMH képviselői, akik szerint így a kiadó érdekei szorulnak háttérben, így aztán ma kiléptek a kiadó- és a felügyelőtanácsból. Állítólag, hogy „a tárgyaló felek közötti viszony objektívabbá váljék”. A német média szerint a harc ezzel azonban egyre inkább kiéleződik.
 
április 19.
10:32Mit néznek majd a fiatalok, ha megöregszenek?
Hacsak nem foci- vagy boxmeccs megy este valamelyik kereskedelmi adón, a nézettségi versenyben minden áldott nap a közszolgálati csatornák, az ARD és a ZDF vezetnek. A sorozatok és talkshowk mellett pedig mindig előkelő helyet foglal el az ARD híradója, a „Tagesschau”. Hirtelen nem is értettem, miért kaptam meghívót tegnap egy vitadélelőttre, amely azt volt hivatott megvitatni, hogyan képesek a német közszolgálati csatornák a minőséget megtartani a kereskedelmi adókkal folytatott nézettségi versenyben. Hiszen otthon ilyen eredményekkel valószínűleg tapsikolna örömében az MTV. Ha legalább a híradót nála nézné a többség. A német azonban nem egy tapsikolós fajta. Meggondolt, jól szervezett, előrelátó. És az aggódás ebben az esetben is a jövőnek szólt. Míg ugyanis a ProSieben nézőinek átlagéletkora 37, az RTL nézőié 49, addig a közszolgálati csatornák publikuma átlagosan 60 éves. És mivel a német társadalom erősen el van öregedve, az idősek diktálják a nézettségi kvótákat. (Bár nálunk is ez a helyzet a társadalommal, úgy látszik, a közszolgálatin ott ez sem segít.) Mi lesz azonban, ha ők már nincsenek, és helyüket átveszik a most még fiatalabbak, akik jelenleg a kereskedelmi adók bulvárstílusára, action-gazdagságára buknak? Megnő a minőségi iránti igényük, és átpártolnak a közszolgálatihoz? Vagy már annyira hozzánőnek a kereskedelmi tévékhez, hogy eszük ágában sem lesz változtatni a szokásaikon? Átkapcsolnak-e legalább a híradóra? Vagy egyáltalán nem fognak híradót nézni? A Westdeutsche Rundfunk képviselője, Claudia Schmidt pesszimista volt a kérdésben. Szerinte az egyetlen út a fiatalság megnyerésére az, ha a közszolgálati csatornák az összes új médiumon (internet és utódai) keresztül ingyenesen elérhetővé teszik a műsoraikat. Követni az ifjúság rohamos technológiai fejlődését, és ezen keresztül betörni az életükbe. Dagmar Reim, a Rundfunk Berlin Brandenburg indendása csak a fejét rázta, és anyagi korlátokra hivatkozott. Bár a németek több mint 80 százaléka rendszeresen, jólnevelten befizeti a havi 18 eurós tévé-üzemeltetési díjat, az összeg fix, a „díjtorta” nem lesz nagyobb. „Amit az interneten nyújtunk, az valahol máshol fog hiányozni. És ha a csatorna az összes modern médiumban meg akar jelenni, akkor a végén nem csak minőségi, de semmilyen műsorra nem marad pénzünk” – vonta le a következtetést. Néhány év, és meglátjuk, kinek volt igaza.
 
április 17.
15:18Médiarovatfogyatkozás
Eleinte csodáltam, hogyan talál a német sajtó mindig elég anyagot ahhoz, hogy az összes minőségi lapjában naponta egy oldalt megtöltsön médiahírekkel. Olyanokkal, amelyek a kedves széles olvasóközönséget is érdeklik. Aztán felismertem, hogy döntő többségük tévéműsorokról és tévésztárokról szól, a sajtópiac és a kiadóóriások ügyei jórészt inkább a gazdaság, a többiek meg itt-ott a kultúra vagy a politika rovatban kapnak helyet. Nem lep meg tehát, hogy a gyakorlatot követve a struktúrák is átalakulnak: a spórolást nem csak a Berliner Zeitung kezdi a média szerkesztőség felszámolásával (pontosabban beolvasztásával). A tegnapi nappal megszűnt a Springer országos politikai napilapjának, a Die Weltnek a médiaoldala. Persze ők maguk azt állítják, a médiatémák ettől még ugyanolyan erősen képviselik magukat a lapban – például a politika, a gazdaság vagy a kultúra rovatban -, valójában azonban ma már egyetlen valamirevaló médiahír sem jelent meg náluk. Furcsa, amikor épp most szerezték meg maguknak a német sajtó két elismert média-szakújságíróját (Ulrike Simon, Kai-Hinrich Renner). Valószínűleg ők is a Springer szuper üzleti találmányában, a hatvan fős ún. fejlesztés-szerkesztőségben (Service-Pool) kapnak helyet, ahova a rovatvezető is becsücsült. Persze senki nem tudja igazán, mi zajlik ott. Én többre tartanám, ha inkább a különböző oldalakról visszagyűjtenék a szétszéledt médiahíreket, és nem 32 oldalról kellene őket összebogarászni. Mellesleg tudom, hogy ez gyenge érv azzal szemben, amennyit a kiadó egy rovat (és egy rovatvezetői állás) megszüntetésével megtakarít.
09:47Képuralom
Azt veszem észre, hogy nem csak a tévében, de a nyomtatott sajtóban is a kép az úr a németeknél. A Berliner Zeitung reggeli rovatértekezletein szinte mindig ez a téma. Túl sok a férfi a fotókon. A kiállítás-ajánlókat a művészek portréival vagy a műalkotásokkal kell-e illusztrálni? A címoldalra ne tegyünk fel olyan képet, amihez csak hírügynökségi anyag van, nem saját. A főszerkesztő is leginkább a fotósokkal elégedetlenkedik. „Mivel többségük kelet-német, hajlamosak visszaesni a múltba, és távolságtartó fényképészetet művelnek. Ahelyett, hogy közelítenének az emberekhez, ténylegesen megmutatnák, és mintegy elmesélnék őket a fotókon keresztül, művésznek tartják magukat, és kompozíciókat keresnek” – mondja. Ő persze azt szeretné, ha a képein mindenkiről az életöröm sugározna, a fotók jókedvet és reményt keltenének az emberekben, hiszen ilyen Berlin:) No meg így lehet megszerettetni a lapot az olvasókkal. Hogy vegyék. Amikor Josef Depenbrock egy éve beült a főszerkesztői székbe, azzal kezdte, hogy felnagyította a logót és a fotókat az első oldalon, és hónapról hónapra egy-egy lépéssel, lassan reformálja meg az újság vizuális képét. Hasonlóan cselekszik a Frankfurter Allgemeine is. A hírhedten konzervatív, puritán látványvilágú lap már öt éve kiadja a vasárnapi magazinját, ami olyan vastag és olyan nagy formátumú, hogy külön bőrönddel kell érte az újságárushoz elcaplatni, de legalább tele van hatalmas, plakátméretű, színes illusztrációkkal. Most azon spekulálnak: kell-e rendszeresen kép a hétköznapi kiadások címlapjára is. Lépést tartani a korral vagy kitartani a hagyományok mellett – ez itt a kérdés.

Ui.: Helyesbítenem kell az április 3-i bejegyzésemmel kapcsolatban. Megismertem a kultúra rovat vezetőjét, aki most érkezett vissza két hetes szabadságáról. Ő azért tisztában van vele, miről számol be a saját rovata:) Múltkor valójában csak a helyetteséről nyilatkoztam.
 
április 15.
18:46Szöveg vagy kép: kié az elsőbbség?
Még nem mondtam, hogy az újságírói ösztöndíjprogramunkban részt vesz három német kolléga is. Csak ők éppen most nálunk, Kelet-Európában tanulmányozzák a sajtó- és egyéb viszonyokat. Egyikük Budapesten, az MTV-nél szembesül az óriási különbségekkel, ami azért is érdekes, mert az ő tapasztalatai váltották ki azt a vitát, ami a csoportunkban is lángra kapott. Németországban a televíziós hírek Avid vágóprogrammal készülnek. Először kikeresik a legjobb képeket, megvágják, aztán jöhet rá a szöveg. A főszerep a látványé, a többi csak utána jön. Magyarországon, ahogy Lengyelországban, Szlovákiában vagy Szlovéniában is, a közszolgálati tévében Beta SP-vel vágnak, első a szöveg, aztán lehet vágni hozzá a képet. Német kollégánk meg van róla győződve, hogy az Avid rugalmasabb, jobb program, a szöveget a képekhez igazítani gyorsabb, mint fordítva, és a legfrissebb információk csak így kerülhetnek be gyorsan a szövegbe. És nem akarta elhinni, hogy egész Kelet-Európa így le van maradva. Lengyel kolléganőnk hevesen védelmébe vette a saját módszerüket. Ő épp azt tapasztalja a német (RBB – Rundfunk Berlin Brandenburg) tévénél, hogy lassabban készülnek el a hírek. A képeket sokkal gyorsabb úgy megvágni, hogy már tudod, pontosan hány másodperc a szöveg felolvasása – mondja. A szlovén tévésünk szerint az egész nem éri meg a vitát, hiszen csak szokás kérdése. Érdekes viszont, hogy miért alakult ki ez a szokás a mi térségünkben éppen ellenkezőleg, mint nyugaton. Épp ott, ahol a televízió születésekor szocializmus volt. Ahol a szövegeket erőteljes cenzúrázás követte. Lehet, hogy a csak ennek a vak továbbéléséről van szó?
17:54Berlini mesék szovjet betétekkel
2007. április 11.

Húsvét utáni visszatérésem alkalmából rögtön megajándékoztam magam egy Wladimir Kaminer felolvasó esttel. Az orosz berlini sztáríró a sörgyárból átalakított prenzlauerbergi kulturális-szórakoztató rengeteg, a Kulturbrauerei egyik mozitermében várta a rajongóit. Teltház volt, épphogy az utolsó két jegyet sikerült elcsípnem három órával kezdés előtt. Évek óta ő a legkeresettebb író (és DJ) Berlinben, és már az első könyvével (Russendisko, 2000) híressé vált külföldön is. Azóta csak ontja a sztorikat, grafomániája az Ópium Gizellájáéval vetekszik. Múlt héten jelent meg a tizedik könyve, Ich bin kein Berliner, de felolvasott történeteket, amiket tegnap, tegnapelőtt vagy három napja írt. Minden napra egy mese, még akkor is, ha semmi mondanivalója nincs. Például, hogy hogyan rúgott be tizenévesen egy házibulin, amikor a szülei először magára hagyták a lakásban. Vagy hogy mennyire unatkozott a fia a tavaszi szünetben, amikor nem kellett iskolába mennie. Persze túlnyomórészt viccesek, frappánsak a történetei, de mély mondanivalót egyik mögött sem érdemes keresni. De színesek, könnyűek, és veszik, mint a cukrot (akárcsak a bulvárlapokat). És végülis nem az a lényeg, hogy az emberek, akármit is, de olvasnak? Szép, hogy teltház van egy irodalmi felolvasóesten.
 
április 6.
15:43Gyakorlat a nemlétező rovatban
2007. április 3.

Ezt a hetet nyolc emelettel a berlini újságíró-iskola fölött, a Berliner Zeitung szerkesztőségében kezdtem. Hétfő reggel 10-kor, a média szerkesztőség reggeli értekezletén, ahol két újságíró, egy Volontär (a német újságíró-képzés specialitásairól majd később…) és én, mint gyakornok vettünk részt., rögtön szembesültem a ténnyel, hogy a mai naptól a média-szerkesztőség mint olyan, nem létezik, beolvad a kulturális szerkesztőségbe. Így aztán a rovatvezetői értekezlet (amire egy hónapja rovatvezető híján a két újságíró felváltva jár fel) után beültünk a kultúra rovat szerkesztőségi ülésére is, persze csak miután villámmegbeszélésen négyesben értékeltük a rovatvezetői értekezleten elhangzottakat, aztán ismét négyesben megbeszéltük, mi hangzott el a kultúra-rovat ülésén. Aztán már itt is volt az ebédidő. Egész délután egy káosz uralkodott, mi lesz a szerkesztőség szobáival és felszerelésével, megszűnik-e a média rovat költséghelye, hogyan dolgozik ezután 3-4 helyett húsz ember együtt, a kultúra rovatvezetője még azzal sem volt tisztában, mikről számol be a média rovat. Hatkor aztán megint értekezlet, ezúttal heti, a kultúra-rovatban, aztán megint néhány perces négyszemélyes értékelés. Egyik megbeszélés a másik után, az ember már nem is győzi követni. Közben panaszáradat, káosz, bizonytalanság, mi lesz velünk. Hirtelen nem is értettem: ez a német média eddig csodált professzionalizmusa? És mikor dolgoznak az emberek? Másnap reggel kivettem a postaládámból a Berliner Zeitung mai számát, a média oldal tele volt, kész volt. Valahogy mégis elkészült. Talán itt a professzionalizmus.


Magányosak és csökönyösök kooperációja

2007. március 30.

Az utolsó nap, már ami az első hónapos programot illeti. Vége a sajtóbeszélgetés-hegyeknek, a kirándulásoknak, a vitáknak, a szervezett ismerkedésnek, a finom süteményeknek és kávénak a vendégeskedéseken, előadásokon, és vége a napi 10 óra együttlétnek a csoporttal. Hihetetlen, milyen erős motivációt, milyen sokoldalúságot, milyen állandó szellemi izgalmat jelentett ez a soknemzetiségű, kíváncsi és néha szemtelen újságíró-csapat ebben az intenzív információ- és élményáradatban, amit egy hónap alatt kaptunk. A témák és ötletek napról-napra gyűltek a fejekben, utánajárni, felkutatni és elkészíteni azonban csak egyre kaptunk időt. Három fős, vegyes nemzetiségű, és különböző médiumokból érkező újságírókból álló csoportokban kellett tetszőleges témában és tetszőleges médiumba riportot készítenünk, három-négy délután alatt. Rádióközleményt készíteni egy észt és egy magyar írott sajtósnak egy magyar rádióssal, egy lengyel rádiósnak egy lengyel és egy szlovén tévéssel, vagy egy szlovák és egy lengyel rádiósnak egy cseh írott sajtóssal, akik ráadásul mind-mind különböző témákra specializálódtak, kihívás volt, de különleges élmény. A ma bemutatott eredmények meglepően jól sikerültek, de a közös munka legtöbbünknek komoly kompromisszumos erőfeszítésekbe tellett, gyakran nézeteltérések, meg nem értések csúsztak bele. Ahogy egyik lengyel kolleganőnk mondta, „mégiscsak magányos és csökönyös faj az újságíró”. Szeret a maga orra után menni. Hát most nekiindulhatunk. Hétfőtől mindegyikünk szerkesztőségi gyakorlatra megy, szétszórva, különböző médiumokba. Én a Berliner Zeitung média rovatában kezdek.


Fiatalodás, modernizálódás, színesítés

2007. március 29.

Látogatást tettünk ma Európa egyik legnagyobb tévéadója, a Mainzban székelő ZDF (Zweites Deutsches Fernsehen) berlini stúdiójában. A közszolgálati csatorna 3600 munkatársa közül 600-an dolgoznak Berlinben, vidám narancsszínűre festett stúdiódíszletek, tarka képekkel kirakott falak között, modern technikával, a város „Champs d’Elysées”-jén. Mindez passzol az image-hez, a ZDF legújabb küldetéséhez: megszerezni a fiatal nézőket. (Ez egyébként az egész német médiára jellemző, a Berliner Zeitung újabb oldalakat vezet be a huszonéveseknek, a Deutsche Presseagentur hétfőn indítja el a gyerek-hírügynökségét, a die Welt három éve vezette be a kis formátumú, egyértelműen fiatalokat megcélzó Welt Kompakt kiadását, a lapkiadók országos szövetsége pedig azon kísérletezik, hogyan lehet már az óvodában megszerettetni a gyerekekkel az újságot). A ZDF digitalizál, szeptemberre el akarja érni, hogy a műsorok fele az interneten párhuzamosan követhető legyen, és egy nagy VJ-projekten dolgozik. Persze azért még nem video- vagy visual-jockeykről, hanem videó- újságírókról (videojournalist) van szó, de ők is a színesítést, a „magazinosítást” szolgálják. A VJ-k, akik egyben szerkesztők, operatőrök és vágók is egyben, érzékenyebb témákban, intimebb helyzetekben tudnak közelíteni egy emberhez, mint egy nagy stáb. Beférnek a holland „karaoke-taxiba”, végigkövethetik a Burlington-zoknik útját egy világjáró úton, egyedül könnyebben helyet kapnak egy helikopterben krízishelyzetekben, vagy a csecsen elnökjelölt kocsijában a biztonsági őrök mellett. Michael Rosenblum szakértő szerint „formátumfejlődésről” van szó. Továbbá mindez költségcsökkentést jelenthet a tévéknek. Egy embert külföldre küldeni harmadannyiba kerül, mint egy stábot. A BBC, a Hessicher Rundfunk és a Deutsche Welle már 60-70 VJ-t foglalkoztat. A ZDF azonban azt vallja, az aktuális hírek közvetítésére alkalmatlan ez a módszer, gyengíti a minőséget is, és csak marginális esetekben, kísérleti jelleggel próbálják ki. A csatornáknál az operatőrök és a vágók úgy érzik, a VJ-k a munkahelyüket fenyegetik. Hogy tényleg lehet-e egyetlen személyben jó operatőrt, vágót és szerkesztőt egyben kiképezni, ha igen, mennyit, mennyi idő alatt, és hogy kell-e, hevesen vitatott kérdések. A tévécsatornáknak műsorokat gyártó, kölni AZ Media aminek februártól már kamerás mobiltelefonokkal dolgozó riporterei is vannak, főszerkesztője azt mondja, „Ha valami úgy néz ki, mint a valódi tévé, akkor az egy valódi tévé”.


Lengyel-német politikapszichológia

2007. március 28.

Megjártuk a harmadik országot is. Az Odera menti Frankfurtból ugrottunk át röpke másfél órára a folyó túlpartján fekvő Slubicébe, és ismét kaptunk egy adagot a német külpolitikai sajtó egyik kedvenc témájából: a német-lengyel viszonyból. Nem telt el úgy nap az elmúlt hónapban, hogy ne került volna sor legalább valami kis könnyed vitára ebben a témában a lengyel csoporttagjaink és valamelyik német előadó vendég között. Német-orosz gázvezeték a Balti-tengeren keresztül, a német kitelepítettek, a CDU-s Erika Steinbach és a Preußische Treuhand kártérítési követelései a II. világháború után kisajátított javakért, az amerikai rakétavédelmi pajzs kiépítése Csehország és Lengyelország területén, a lengyel kormány tiltakozása az új európai alkotmány ellen, és persze az ősi ellentétek. A mai nap azonban egy lengyel állt a pódiumon. Krzysztof Wojciechowski a téma elismert szakértője, számos könyv szerzője, és a slubicei Collegium Polonicum, egy kísérleti, multifunkcionális német-lengyel intézet igazgatója, így aztán alapos politikai háttérmagyarázatokat is vártunk tőle. Mindannyian megdöbbenve hallottuk, hogy szerinte az ellentétek alapvető oka pszichológiai: a kisebbrendűség érzése. Mint ahogy Napóleon, Hitler vagy a Stasi-vezér, Milke is alacsony termetét kompenzálta hatalmi ambícióival, a Kaczynski-testvérek viselkedését is ez magyarázza. A nemzeti kisebbrendűség érzése az oka annak is, hogy Lengyelországban tudatalatti félelmek élnek Németországgal szemben, ezért kapaszkodik magasabb rendű szövetséges, jelen esetben Amerika felé. Németország pedig csak úgy oldhatja ezt meg, ha „összemegy”, meghunyászkodik, és Wojciechowski szerint ezt tette a két héttel ezelőtti lengyelországi látogatásán Merkel is. Meglepő, hogy valaki a kérdés több mint 30 éves tanulmányozása után ide jut el. Valóban ennyi lenne csak? Akkor hát osszuk fel a világot annyi egyelőre részre, amennyi ország van, és osszuk el benne egyenlően az embereket. Vonjunk átlagot egy adott állam összes felnőtt állampolgárának testmagasságából, és akinek a magassága legközelebb van ehhez az értékhez, tegyük meg kormányfőnek.
 
március 26.
00:56Születésnapi buli
50 éves Európa, és mivel Rómában született, az olaszok kisebb sértődöttségére ugyan, de a német uniós elnökségnek köszönhetően a mi legnagyobb örömünkre itt rendezték meg a születésnapi bulit, Berlinben. Ahogy az lenni szokott, a nép egy részének gőze nem volt róla, hogy mit ünnepel, lényeg, hogy buli van. Így volt ez tegnap az Európai Klubéjszakán, ahol 35 klubban a 27 tagország képviseltette magát – büszkén mondhatom, hogy a csoporttársaim szerint a magyar bandák fellépése volt a legszínvonalasabb a Rodina klubban. Ők persze tudták, miről szól az este, de kétlem, hogy a tizenéves partyarcoknak bármiféle európai gondolataik lettek volna, miközben négykézláb támolyogtak egyik szórakozóhelyről a másikra. Szombat este végkimerülésig, ahogy máskor is, csak most 12 euróból megúszták az összes belépőt – ennyi volt a különbség. A mai népünnepély a Brandenburgi kapu körül is leginkább evés-ivásról, ingyen koncerthallgatásról, prospektusok, tollak, lufik begyűjtéséről szólt. Tömegnyomor, promó-sátrak a legkülönbözőbb szervezetektől és minden országtól, ki mivel tudott előállni. A lengyel sátorban kizárólag Gdansk térképeket és prospektusokat találtunk, Magyarország meg – mint mindig – a boraival és a jó magyar konyhával hozakodott elő. A nagyszínpad előtt extázisban őrjöngtek a tinédzserek, amikor a német „Megasztár-együttes”, a Monrose elénekelte a Happy Birthdayt. Amivel nem is lett volna gond, ha hármójuk közül az egyik azt nem találja mondani: „Happy Birthday Berlin”. Ha már magától nem tudja, nem ártott volna felkészíteni, milyen alkalomból is lépett fel. Eszembe jut Király Linda és a magyar himnusz.


Hova lépjek be?

2007. március 23.

Több mint 60 millió munkavállalót, 6,6 millió tagot, 8 óriási szakszervezetet, sőt európai szinten egy egész országot képvisel, mégis olyan zavarban volt néhány kelet-európai újságírótól, hogy nem mert felnézni a papírjaiból. A Deutscher Gewerkschaftsbund (Német Szakszervezetek Szövetsége) sajtószóvivője. Mindez különösen meglepő ebben az országban, ahol a szóvivők egyébként professzionálisan bánnak a sajtóval, és nagyon jól tudják, mit hogyan „adjanak el” neki. A legtöbbjük korábban maga is újságíró volt, aki egy könnyed mozdulattal átcsusszant az asztal másik oldalára. Hiszen ki vannak képezve elméletben és gyakorlatban egyaránt. A szóvivő oldalán most is egy újságíró-gyakornok ült, akinek nem csak egy szerkesztőségben, de a PR világában is le kell töltenie néhány hét gyakorlatot. Az átjárás tehát magától értetődő, még ha az újságírói etika csorbát is szenved. Még ha ez a gyakornok most nem is sok fogást tudott ellesni. Talán ezért nem is adnak a német újságírók a szakszervezeti szövetségre, bár az is lehet, hogy csak a kívülállóság tudata él bennük, mindenesetre biztos, hogy többségük nem képviselteti benne magát. A Vereinte Dienstleistungsgewerkschaft (Szolgáltatók Egyesült Szakszervezete, VERDI) tagjaként a 22 ezer tagot számláló Deutsche Journalisten Union (DJU) ugyan része, de ez még mindig csak a második legnagyobb újságíró-szövetség és egyben szakszervezet Németországban. Az első helyen a Deutscher Journalistenverband (DJV) áll mintegy 40 ezer taggal, aminek esze ágában sincs a szakszervezetek szövetségéhez csatlakozni, mondván, mi köze van neki az azonos szakmaterületbe sorolt nyomdászok, papírfeldolgozók munkafeltételeihez és sztrájkjaihoz? Jellemző, hogy a DJV taglétszáma 2001-ben ugrott meg majdnem duplájára, amikor a DJU elődje belépett a VERDI-be. Az összetartás hiánya nem csak országos szinten jelentkezik. Berlinben, a DJV tartományi képviseleteként is két külön újságíró-szövetség küzd a tagok kegyeiért. Nincs három éve, hogy az anyaszervezet az elnökségi választásokon tapasztalt csalás miatt kizárta a szövetségből a berlini képviseletét (Berliner Journalistenverband, akkor 3800 tag), és új szervezetet alapított (Verein Berliner Journalisten). Nem adta fel a régi sem, új választásokat tartott, a DJV kénytelen volt újra elfogadni (akkor már DJV Berlin néven), addigra viszont már az új szövetség sem volt hajlandó felbomlani. Szóval most ketten vannak, a régi 2500 taggal, és az új, 1200 taggal. „Mi vagyunk az eredeti!” – hirdeti a DJV Berlin, „Hozzánk jönnek a fiatalok!” – mondja a Verein Berliner Journalisten ügyvezetője. Hova csatlakozzon hát a friss újságíró? És még nem is említettem, hogy ’89 óta létezik egy Deutscher Presse Verband is (8000 tag), ami szintén kiad újságíró igazolványt, bár abban legalább különbözik, hogy szakszervezeti funkciót nem lát el. Legalább egy kis iránymutatást ad a döntéshez.
 
március 22.
00:18Tavasz jegesmedvéknek
Itt a tavasz első napja, és Berlinben órák óta szakad a hó. Nem esik, szakad. Tökéletes időjárás jegesmedvéknek. Úgy tűnik, a német sajtó már olyan hangos a kis jegesmedve, Knut történetétől, hogy az égiek is meghallották. Decemberben született a berlini állatkertben, harminc év óta az első jegesmedve, így nem csoda, hogy világszerte beszámoltak róla az újságok. Na de hogy szegény Knut mintegy akkorka volt, mint egy tengeri malac, az anyja ellökte magától, elvesztette egyetlen ikertestvérét, hat hétig inkubátorban kellett tartani, és utána is éjjel-nappal gondozója ellátására szorult, az aztán végképp kapóra jött a médiának. A németek – főképp a berliniek – könnyekre fakadtak a tragikus történettől, és azonnal szívükön viselték a saját kis jegesmacijuk sorsát. Knut mászik, Knut járni tanul, Knut homokot eszik, Knut fürdik – hirdették az újságok címoldalai a csöpp sztár minden mozdulatát. Beszámolt róla a bulvár és a minőségi sajtó, az RBB (Rundfunk Berlin-Brandenburg) televízió pedig esti műsorában hetente követi a sorsát, amit nemsokára az ARD is közvetít majd. Hogy az aggódás véletlenül se lankadjon, tegnap a Bild címlapján – a Spiegelre hivatkozva – azzal riasztgatta az olvasóit, hogy egy állatvédő szerint meg kellene ölni Knutot, mert az emberi nevelés káros a számára. Ma kiderült, hogy ezt ő nem is így mondta, csak két nyilatkozatát összevágták. Tehát Knut mégis életben maradhat! Erről megint minden médiumnak be kellett számolni. Lényeg, hogy továbbra is Knuttól hangos az egész média. A hóesés viszont már elállt.
 
március 20.
23:02Sztori a Reichstag tetején
Ha az ember felmegy a Reichstag tetejére, és a tekintetrabló tükrös-üveges kupolának hátat fordítva délkelet irányba pillant, azonnal a szemébe ötlik egy 19 emeletes sárgás-üveges kockaépület, balra tőle pedig nyolc ugyanolyan magas fehér ház. A sárgás az Axel-Springer kiadó otthona, amit 1959-1966-ig építettek, éppen akkor, és éppen ott, ahol a berlini falat is emelték. Springer ragaszkodott a helyhez, mondván: ez egy „Schrei gegen den Wind” (kiáltás a szél ellen). Szép kis küldetés. Aztán az épület tetején hamarosan megjelentek a hatalmas fényreklámok, amiket messzeföldről kitűnően láthattak Kelet-Berlin lakói is. Erre a kormányzat azonnal akcióba lépett, és 1972-re felhúzott néhány lakóházat a Leipziger Strassén, épp úgy, hogy eltakarja a Springer-házat a kilátásban. Azóta (2004-ben) az épület egy nyolcemeletes ultramodern résszel egészült ki, a bejárat utcáját Axel-Springer-Strassének nevezték el, szinte nincs ember Berlinben, és nincs újságíró Németországban, aki ne ismerné. Ennyit ért takargatni. Hogy legyen egy sztori a Reichstag tetején.
00:33Hitkérdés
Vajon hitt-e a Staatsicherheit mintegy 100 ezer hivatalos és 170 ezer nem-hivatalos munkatársa, vagy bármelyikük is abban, amit csinált? – eme egyszerű kérdéssel váltotta ki észt kolleginánk azt a szűnni nem akaró, heves vitát, amivel az NDK egykori állambiztonsági minisztériumában tett látogatásunkat zártuk. A csatatér egyik oldalán a szlovén újságírók kardoskodtak amellett, hogy a szocialista rendszer nem maradhatott volna fenn ilyen sokáig, ha csak az elnyomáson alapszik, és rengetegen igenis hittek, és még ma is hisznek benne. Szerintük morálisan semmivel nem tartunk előrébb, csak míg azt a rendszert az ideológia uralta, a mostanit a pénz. A piacgazdaság ugyanúgy elnyomja, és kontrollálja a társadalom tagjait, mint a szocializmus, szabadságról ugyanúgy nem beszélhetünk, és a fogyasztói-információs társadalom ugyanúgy minden információt begyűjt a tagjairól, mint a Stasi tette az NDK 17,3 millió állampolgárával. A csatatér másik oldalán a többiek a demokrácia védelmére keltek. „Nálunk a nyolcvanas évekre már nem volt épeszű ember, aki hitt volna a rendszerben, csak ha fellázadt, Szibériában kötött ki” – mondta az észt újságírónő. „Ha a Stasi emberei hittek volna benne, akkor akár a Vörös Khmer Kambodzsában, akár a nácik, legitimnek tartották volna a gyilkosságaikat is, és az aktákban nyíltan írtak volna az ilyen terveikről. Erre azonban a 60-as évek végétől nem került sor” – mondta Jörg Drieselmann, a Stasi-múzeum (Forschungs- und Gedenkstätte Normannenstraße) vezetője is. Mint mesélte, külön Stasi-nyelvezet fejlődött ki, átvitt értelmű, nehezen értelmezhető szövegek, amihez ma minden „aktakutatónak” szótárra, rövidítésjegyzékre és „tolmácsra” egyaránt szüksége van. Tehát semmiképp sem lehetett tiszta a lelkiismeretük.
 
március 18.
21:45Kultúrazabálás
Mivel úgy tűnik, a kultúrának és a művészeteknek az ösztöndíjprogramunkban csak perifériális szerep jutott, hétvégeken általában magánakciózom, és falom Berlin kulturális kínálatát. Mert abból aztán itt nincs hiány. Első hétvégémen Richard Avedon sztárokról, politikusokról készített portréiból és a Magnum képügynökség 60 év alatt Berlinről készült fotóiból néztem meg egy válogatást a Camera Works galériában. Második hétvégémen egy Brassai-kiállítást majszolgattam el a Martin-Gropius Bauban, ezen a héten pedig szinte dőzsöltem az élvezetekben és a különböző művészeti ágakban. A berlini színházi életbe egy magyar produkcióval kóstoltam bele. Bodó Viktor és Vinnai András rendezésében, többek között a krétakörös Láng Annamária és Tilo Werner, és a Berlinben élő Gryllus Dorka szereplésével a Pizzicato című „hallucinogén” darabot választottam, a Deutsches Theaterben. A képzőművészeti fogások közül Dali litográfiáival és radírtechnikával készült képeit ízleltem meg tegnap a DomAquaréében, a filmkultúrát pedig összekutyultam a zenével. A berlini filharmonikusoknál tett szerdai látogatásunkat (Beethoven Misa Solemnisében merülhettünk el) ma kiegészítettem a Rythm is it című dokumentumfilmmel. A film a vezető karmester, Simon Rattle és Royston Maldoom koreográfus közös projektjét kíséri végig, amelyben 250 iskolással – köztük problémás gyerekekkel – egy Sztravinszkij darabra készítettek egy táncelőadást. És a filmet nem máshol néztem meg, mint a március 29-én 100. születésnapját ünneplő, és ezzel a Németország legrégebbi mozija címet viselő Moviementoban. Desszertnek egy kis kortárs kultúra következett, a VideoGeist stúdió, ahol a festő-fotós-multimédia művész Philipp Geist legújabb projektjéből, a világ folyóit, mint összekötő hálózatokat bemutatni kívánó „Riverine Zone Connected” installációból kaptam ízelítőt. Nem panaszkodhatom, nem éheztet ez a város. Laktató és finom.
10:19Rémálmok vs. küldetéstudat
2007. március 16.

Az első külföldi bevetés, 1993 óta ott volt a német hadsereggel minden háborúban és válságövezetben (Szarajevó kivételével), megjárta Koszovót, Irakot, Afganisztánt, Ruandát, háromfős kis stábbal készítette az anyagokat, és küldte haza a televíziócsatornájának. Négy hetes kiképző kurzuson vett részt Amerikában (ma már az ilyesmi kötelező a válságövezetbe utazó riportereknek Németországban), aztán ment az egész élesben. Szakadékba zuhanó kocsiból szállt ki az utolsó pillanatban; török bombázórepülők elől rohant sziklák alá fedezékbe; 40 fokban kapucnis hosszúujjúban takargatta a bőre fehér színét Afrikában, nehogy belgának, máskor amerikainak nézzék a felbőszült helyiek; Irakban, hogy életben maradjon, helybélieket bérelt fel a helyszíneken történő felvételek rögzítéséhez, majd CNN-es, BBC-s, Fox News-os kollegáihoz hasonlóan a hotel tetejéről tudósított; két kollegáját Afganisztánban tavaly meggyilkolták, és hosszú évekig rémálmai voltak a halott kurd gyerekek látványától, akiket farakásként halmoztak fel a fagyott földön, miután olvasztott olajos havat ittak, hogy ne haljanak éhen. Dieter Hermann, a Deutsche Welle riportere és háborús tudósítója hátborzongató történetekkel sokkolt minket tegnap este. Egy megfontolt, nyugodt, normális felnőtt ember, aki imádja a hobbyját és a barátnőjét, és imádja Afrikát. És esze ágában nincs meghalni. Hogy mégis miért teszi ki magát ennek majdnem 15 éve? Mert hisz benne, hogy az újságíró az, aki képes a háborúkat megállítani. Megmutatni a világnak a szörnyűségeket, és ezzel megmozgatni az embereket. A politikusokat. Mindazokat, akik megállíthatják az öldöklést. Csodálatos, hogy vannak még ilyen emberek.


Katonás kommunikáció

2007. március 15.

Miközben otthon az elmúlt fél évben divatossá vált módszerrel, kukaborogatással, gyújtogatással, könnygázzal és vízágyúval nemzeti ünnepnapot tart a nép, mi most épp rendet és fegyelmet tanulunk – két napos „kiképzésen” vagyunk a német hadseregnél. A G36-os és a P1-es szétszedése és összerakása, meg a fegyvercsempészek földreteperésének módszerei persze csak kis ízesítésnek számítanak, az elsődleges cél, hogy megtanuljuk a katonás kommunikációt. Estére már az ötödik tisztnél tartottunk, aki kifejtette, milyen fontos a média és a hadsereg közötti együttműködés Németországban. Óriási sajtós és információs stábbal dolgoznak, a védelmi minisztérium csak a témacsoportok szerint 11 szóvivőt, országszerte pedig kb. 450 mellékállású sajtós munkatársat foglalkoztat. A hadsereg kommunikációját közvetítő mintegy 200-250 információs tisztet az AIK-n (Akademie der Bundeswehr für Information und Kommunikation) civil újságírókkal hozzák össze, hogy a párbeszédet a nyilvánossággal elősegítsék és beolajozzák. Van külön tévécsatornájuk saját stúdióval, bemondókkal, rádióadójuk, egy rakás színes brosúrájuk (lépést akarnak tartani a korral), persze saját újságuk, külső és belső weboldaluk, naponta 60 német és 9 külföldi újságot, 6 ügynökséget és 10 weboldalt értékelnek ki, összefoglalókat készítenek, és reagálnak. És például kétnapos szemináriumot szerveznek a közép- és kelet-európai újságíróknak. Profizmus német módra, ahol az információkat úgy „adják el”, hogy a vevő és az eladó is jól jár. Csak ők ezt éppen együttműködésnek hívják.


Kill Bild
avagy: Pas de Boulevard pour les Françaises


2007. március 13.

Japánokat megszégyenítő tempóval faljuk a helyszíneket: négy város (Berlin, Stuttgart, Karlsruhe, Strassburg), két ország egyetlen nap alatt. Így aztán ma kivételesen egy strassburgi hotelban ébredtem. Reggel nyolckor a villamos nem az Alexanderplatz, hanem az Európa Parlament felé igyekezett, de ugyanúgy tömve volt utasokkal, akik ugyanúgy újságot szorongattak a kezükben. Csak éppen miközben Berlinben a Bild, vagy a berlini bulvárlap, a BZ a menő, Strassburgban kivétel nélkül mindenki a két ingyenes lap, a 20 minutes és a metro egyikét forgatja. A norvég kiadó, a Schibsted megkísérelte ugyan Kölnben is kiadni a 20 minutes német változatát, de a Springer és a kölni lapokon kívül már a Frankfurter Rundschaut is kiadó DuMont Schauberg azonnal harcba szállt. Szemtelenül alacsony hirdetési árakkal piacra dobták a maguk ingyenes lapját, Schibsted kénytelen volt visszakozni, erre ugyanazon a napon Springer és DuMont is beszüntette a kiadványt. Elintézték, a német piacra nem kell ingyenes lap, nem volt, nem is lesz – vallják a nagyok. A franciáknál az ingyenes újságoknak nem volt semmi akadálya, erre ők most a német „boulevard”, a Bild ellen fújtak harci riadót. A Springer már hosszú ideje fontolja, hogy elindítja a legolvasottabb német napilap francia változatát (bár azt állítják, hogy sokkal visszafogottabb lapról lenne szó), a dolog csak a terjesztés problémáinak tisztázása miatt húzódik. A Le Monde és a Le Parisient kiadó Amaury ezen felháborodva a Springer módszeréhez hasonlóan szintén ellenlapot akarnak indítani. A „Kill Bill” projekt beindult. Élet-halál harc a kiadók között, miközben az emberek ugyanazt a „szennyet” olvassák, legyen az ingyenes lap vagy bulvár. De legalább olvasnak. És erre büszkék lehetnének a franciák, és a németek is.


Miatyánk, Robert Bosch

2007. március 12.

Egy hetes brutál intenzív bemelegítés után úgy tűnik, elérkezett az idő, hogy hosszú és kiadós hálát adjunk Bosch bácsinak mindazért, amiben itt részünk lehet. Svédasztalos vacsora, kulturális attasék, jövőbeni szerkesztőségi partnerek, korábbi programok résztvevői és újabbak kiötlői, csoport- és portréfotó-pózolások, látogatás az egyik Bosch szerszámgyártó üzemben, egyenes repülőjárat Stuttgartba, az alapítvány székhelyére, köszönőszövegek a vendégkönyvbe, körbevezetés Robert Bosch egykori villájában és parkjában, legelegánsabb ruhánk, legokosabb kérdéseink és elismerő szavak a programról a programterület vezetőjével szervezett beszélgetésen – másfél nap az „Öregnek” szentelve. Hogy egy percre se feledjük: az ő végakaratának köszönhető, hogy Németország legnagyobb magánalapítványa „etet” most minket – testünket, lelkünket, de legfőképpen a szellemünket. Mindezt a „népek közötti megértés” jelszavával, ami az egészség, nevelés, képzés vagy a tehetségesek támogatása mellett az alapítvány egyik irányelve. Jól kitalálta ezt a filantróp vállalkozó, és rendkívül ügyesen elrendezett maga után mindent. Egykori cége, a 92 százalékban az alapítvány tulajdonában levő Robert Bosch GmbH világszerte ismert, sikeres vállalkozás, forgalma 2005-ben 42 milliárd euróra rúgott, és bevétele évről-évre növekszik. Az alapítvány az „Öreg” rendelkezése szerint ennek messze legnagyobb részét (2005-ben 55,6 millió eurót, tavaly már majdnem 70-et) közhasznú célokra fordítja, hihetetlen mennyiségű projektet finanszíroz (csak újságírói programból 14-et!). És ebben nem tűr ellentmondást. Ha valami nem tetszik neki, hát Bosch bácsi megcsóválja a fejét a nappalijában kifüggesztett festményen – ahogy a projektvezetőnk mondja. Ő az, aki mindent lát. Végakarata itt maga a tízparancsolat, ő pedig maga az Isten.
 
március 15.
02:07Emlékezés német lelkiismeretfurdalással
2007. március 8.

Az első nap, amikor a szokásos heves viták és harsány véleménynyilvánítások helyett meghatottság, döbbenet és csend uralkodott kis újságíró-csoportunkon. Vendéglátó országunk egy merész mozdulattal előkapta a tükrét, szembenézett a hetven évvel ezelőtti önmagával, a náci múltjával, és felénk fordította, hogy mi is jól lássuk. És nem modern irodaépületek fényes tárgyalóiban, projektor előtt, kávészürcsölés és sütemény- vagy szendvicsmajszolgatás közben, hanem a csípős, hideg valóságban, a tetthelyeken. A kleinmachnowi kényszermunkatábor falai közt és a Wannsee-villában, ahol 15 náci vezető 1942. január 20-án döntést hozott a zsidókérdés végleges megoldásáról (az „Endlösung”-ról), és elfogadta a zsidók totális kiirtásának tervét. A hátborzongató tények mellett azonban volt még valami, ami még erősebben hatott mindannyiunkra. A németek folyamatos lelkiismeretfurdalása, az állandó szembenézés a náci múlttal. Eltelt majd hetven év, ez az ország már nem ugyanaz, hanem épp az ellenkezője: egy érett demokrácia, amit nem fenyeget komoly veszély se jobbról, se balról. Mégis, mintha szüntelenül azt akarnák bizonyítani (maguknak és másoknak is), hogy már megváltoztak, hogy többé soha nem engednek ilyesmit megtörténni. Félelemből, belső kényszerből vagy külső nyomásra? És ha nekik van, másoknak miért nincs lelkiismeretfurdalásuk? Az olaszoknak miért nincs? Nekünk miért nincs?


Sajtószabadság

2007. március 6.

Látogatás a Riporterek Határok Nélkül német szóvivőjénél, Michael Rediskénél, majd a Német Újságkiadók Szövetségénél. Miután a Német Ipari és Kereskedelmi Kamara teletömte az agyunkat a szárnyaló német gazdaság mesés kilátásaival (2 százalékos évi GDP-növekedés a pangás esztendői után), a média nevezett képviselői örömmel sírták ki magukat a vállunkon, elpanaszolva, mennyire szörnyű is a német újságok, újságírók helyzete. Egyre kevesebb fiatal olvas újságot, az online újságírás megöli a minőséget, bárki az utcáról újságírónak nevezheti magát, a 2001-es médiakrízis óta a német sajtó képtelen magához térni, a korábbi hirdetési bevételek nem jönnek vissza, számos újságíró munkanélküli, vagy kénytelen a tarifaszerződések árai alatt dolgozni, a szabadúszókat nem védi semmi és senki, nő a gazdasági függőség a hirdetőktől és reklámpartnerektől, a PR-cikkek elhatalmasodnak, és a legforróbb téma: folyamatos támadások érik a sajtószabadságot. Előadásainkon napok óta visszatérő történet a Cicero-ügy, az államtitoksértésben bűnsegédlettel vádolt újságírók levelezésének, otthonának és szerkesztőségének átkutatása, valamint az, hogy a szövetségi hírszolgálat tíz éven keresztül 2005 őszéig illegálisan hallgatta le bizonyos újságírók telefonbeszélgetéseit. A sajtószabadság tavalyi nemzetközi ranglistáján Németország a 23. helyre esett vissza a korábbi 18.-ról, 13 hellyel lemaradva Magyarországtól A napi szinten felmerülő börtön- és pénzbüntetések miatt 58. helyen kullogó Lengyelországon kívül gyakorlatilag a csoportunk által képviselt összes ország megelőzi a németeket. Lehet, hogy inkább nekünk kellene előadást tartani a sajtószabadságról a vendéglátóinknak? A friss demokráciáknak kellene kioktatni a régieket?
 
március 11.
23:51Szerződéses világlátás
2007. március 5.

Az első berlini hétvége, azaz kétnapos további ismerkedés a várossal, a kulturális és a klubélettel, valamint a költözés és beilleszkedés adta akadályok leküzdése, például az új lakóhely műszaki felszereltségének biztosítása (internet, villanykörték, kábelek, vasaló), nos mindezek után fejest ugrottunk a német médiaviszonyok világába. Huhh. Kétszer három órás előadás Steffen Grimbergtől, a baloldali Tageszeitung média rovatának munkatársától. És az első élénk vita: hogy képzelik a német kiadók, hogy a munkaszerződésben aláíratják az újságírókkal, hogy milyen ideológiai beállítottságot, milyen értékeket vállalnak fel? Tendenzbetriebe – ők így nevezik a médiavállalkozásokat, akik amellett, hogy gazdasági társaságok, még egy funkciót betöltenek: világnézetet képviselnek és terjesztenek. A Springer szerződéseiben öt pont szól a konzervatív, a Frankfurter Rundschaunál pedig a balliberális értékek közvetítéséről. Az irányt a tulajdonos szabja meg, az elbocsátás teljesen jogos, ha ő úgy érzi, hogy az újságíró megsértette a lap világnézetét. Nem árulnak zsákbamacskát. Szlovén és észt kollegánk mindezt felfoghatatlannak tartotta, náluk elképzelhetetlennek. Szerintük ez cenzúra, az újságíró autonómiájának, önálló véleményalkotási jogának sértése. De nem ez a politikai napilapok feladata? Nem ez működik amúgy is mindenhol, csak esetleg kimondatlanul, függetlenséget színlelve? Miközben persze mindenki, az olvasók is tisztában vannak a lap politikai beállítottságával, sőt el is várják tőle, hisz ezért veszik. Nincs is ezzel semmi gond, ha mindezt írásban is rögzítik. A világnézet felvállalható, és jobb a tiszta víz a pohárban. Ettől a pártokat, a politikusokat még lehet kritizálni. Ők nem azonosak a világnézettel. A világnézetet pedig még mindig lehet egy másik lapból kritizálni. A paletta széles, a piac nyitott.


Kirakat

2007. március 2.

Gyorstalpaló berlini városnézés két óra alatt, dugóban toporgó busszal, hadaró idegenvezetővel, aki kifejtette: a berliniek mind hadarnak, és ő sem hajlandó lassítani a beszédtempóját. Kösz. De mintha a város maga is hadarna. Hét éve voltam itt utoljára, és nem ismertem rá. Európa akkori legnagyobb építkezéséből a Potsdamer Platz puccos pláza- és felhőkarcolónegyeddé nőtte ki magát, a Reichstag turistáktól hemzsegő üvegkupolája már fel sem tűnik a vadonatúj, futurisztikus kormányzati negyed mellett (külön híd persze a politikusoknak és a pórnépnek a Spree folyó felett), a holokauszt áldozatainak 13000 m²-en majdnem 3000 betontömbből állított emlékműve pedig óriási temetőként – vagy interpretációtól függően beltengerként – terül el a város kellős közepén. Az Alexanderplatzon újjávarázsolt áruház, modern irodaépületek és a tévétorony magasságával versengő szálloda, az ősi Lehrter Bahnhof helyén a tavaly felavatott „űrállomás”, mintegy 12000 különböző üveglapból, egyedülálló technikai megoldásokkal és további, véget nem érő építkezések, lenyűgöző üveg- és acélkonstrukciókból, változatos formákból álló csodák. Berlin tündököl, vibrál, rohamtempóban fejlődik. Kérdés csupán, hogy hova, minek és hogyan. A város adóssága jelenleg 62,5 milliárd euróra rúg, a tervezett 4-5 millió helyett lakossága egyelőre csak 3,5 millió, így 1,2 millió m² irodaterület és a lakások 10 százaléka üresen áll, az építőipar stagnál, majdnem 17 százalékos a munkanélküliség, a nagy cégeknek – és így a munkaerőnek sem – még mindig nem elég vonzó a főváros – tudtuk meg hadaró információforrásunktól. Amit látunk, azok presztízsépületek, mutatós otthonok a nyugatról ideköltözködő intézményeknek, szervezeteknek. Egy hatalmas kirakat.


Journalistenschule

2007. március 1.

Tizenöt újságíró hat kelet-európai országból, többéves gyakorlattal, határozott véleménnyel a világ dolgairól és szerteágazó háttértudással. Profik a javából, nem véletlenül lettek kiválasztva a majdnem hatszor ennyi jelentkező közül. A szívélyes köszöntés – amiről különös módon csak a magyar résztvevők késtek el – az ösztöndíj-programot lebonyolító Berliner Journalistenschule részéről mégis főként arra hegyeződött ki, hogy viselkedjünk okosan-rendesen, szedjük össze a szemetet magunk után, ne késsünk el, mindig az alkalomhoz illő módon öltözködjünk, és a sajtóbeszélgetéseken, előadásokon ne égessük az iskolát. Mint a gyerekek. Mi ez? Tapasztalat a korábbi évekből, szakadt, koszos, szemtelen, pontatlan, maguknak mindent megengedő kelet-európai újságírókról vagy csak az iskolai évnyitók ősi pedagógiai-nevelő ösztönei?
 
Tizenöt újságíró hat kelet-európai országból. 2007 március elsejétől, a Berlini Újságíró Iskola és a Robert Bosch Alapítvány együttműködésében három hónapon át Németország politikai, kulturális viszonyaival – és egymással – ismerkedik. Az eMasa munkatársának berlini naplója.
kommunikációs partnereink
T-Home
T-Mobile
T-System
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek