Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Fehérorosz oknyomozóé az irodalmi Nobel-díj
2015. október 8. csütörtök, 16:23
A Svéd Akadémia döntését csütörtökön Stockholmban jelentették be, a díjat decemberben adják át. Szvetlana Alekszijevics újságíró, író dokumentarista jellegű regényeiben a posztszovjet térség múltjának feltárására törekszik. Magyarul több kötete olvasható.
A 67 éves ukrán születésű, fehérorosz oknyomozó újságíró, regényírónak magyar nyelven először – a Zrínyi Kiadó jóvoltából – A háború nem asszonyi dolog című munkája volt olvasható. Az Európa Könyvkiadó 1999-ben jelentette meg az afganisztáni háborúról szóló Fiúk cinkkoporsóban című művét, és hamarosan kiadják a Csernobili ima című könyvét is.

M. Nagy Miklós, a kiadó igazgatója az MTI-nek nyilatkozva elmondta: novemberben jelenik meg a fehérorosz szerző talán legerősebb és legújabb műve, az Elhordott múltjaink, amely azt kutatja, hogy milyen pozitív vagy negatív ösztönöket épített az emberben a kommunizmus, a szabadság elementáris hiánya. A kötethez – éppúgy mint korábbi műveihez – interjúk százait készítette a szerző.

Alekszijevics újságíróként és tanítóként dolgozott Minszkben. A háború nem asszonyi dolog 1983-ban készült el, de csak 1985-ben, a Gorbacsov-féle peresztrojka kezdetén jelenhetett meg. A kötet miatt, amely kétmillió példányban kelt el, időközben perbe fogták az 1941-1945-ös háború emlékének megsértése vádjával és elbocsátották állásából. A rendszerváltás után a fehéroroszországi diktatúra kialakulásával ismét ellenzékivé vált, tíz évig nem is lakhatott hazájában, könyveit betiltották. 2011-ben visszaköltözhetett Minszkbe, de munkái továbbra is indexen maradtak, és csak Oroszországból bevitt csempészáruként voltak hozzáférhetők.

– Alekszijevics műfajteremtő író – emelte ki M. Nagy Miklós –, noha a világirodalomban nem ismeretlen a dokumentarizmus, elég csak például Capote vagy Norman Mailer "factionjeire" gondolni. „Mindig nagyon ügyel arra, hogy megőrizze a dokumentarista jelleget” – magyarázta M. Nagy Miklós. Szvetlana Alekszijevics éveken át külföldön élt, néhány éve költözött haza, ahol – éppúgy, mint a putyini Oroszországban – ellenzékinek számít. „Kissé leegyszerűsítve lehet őt belarusz írónak nevezni, hiszen félig ukrán származású, az orosz kultúrán nevelkedett, így a posztszovjet térség írójának számít” – magyarázta a kiadóvezető, hozzátéve: diktatórikus hazájában műveit nem adják ki, de tudomása szerint olvasóit azért nem éri retorzió.

A kommunizmus világának régészeként emlegetett szerző szerint a rendszerváltás óta eltelt évek mérlege néhány győztes és rengeteg vesztes. A 67 éves író egy alkalommal így foglalta össze: "Azt hittük, hogy a Szovjetunió bukása örökre eltemeti a kommunizmust, de kiderült, hogy ez a betegség krónikus."

Szvetlana Alekszijevics 1998-ban megkapta a Lipcsei Könyvvásár díját, egy évre rá a Herder-díjat, 2013-ban pedig a német könyvkiadók és könyvkereskedők egyesülésének Békedíját. Könyvei 19 országban jelentek meg, három színdarab és 21 dokumentumfilm forgatókönyve is fűződik a nevéhez.

A Nobel-díjat az alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján, december 10-én rendezett ceremónián veheti át. Az elismerés mellé 8 millió svéd korona (266,3 millió forint) is jár.

Részlet a Fiúk cinkkoporsóban című könyv előszavából
„Nekünk nem kell a szabadság. Nem tudjuk, mi az. Mit kezdjünk vele? A mi történelmünkben nincs egyetlen nemzedék sem, amely ne rendelkezne hadi tapasztalattal, a gyilkolás tapasztalatával, egyetlenegy sincs, amelyik csak egyszerű élettapasztalatra tett volna szert. Vagy harcoltunk, vagy a háborúra emlékeztünk, vagy a háborúra készültünk. Sosem éltünk másképp. Ráadásul mi közösségi emberek vagyunk. Képtelenek vagyunk külön élni... És saját magunkért, a saját bűneinkért felelni. Sosem éltünk így... Így aztán milyen vezeklésről és megtisztulásról beszélhetünk? Kórusban az ünnepnapokon énekelnek, és a katonák, ha masíroznak. Vezekelni viszont egyedül kell... A szenvedésben az ember nagy, nélküle viszont gyakran kicsi.

Emlékszem, hogy A háborúnak nincs női arca című könyvem egyik hősnője mennyire megrendített, amikor elmondta, milyen szörnyű volt látni csata után az elesetteket – a mieinket és az ellenségeinket... Fiatalok voltak... Úgy hevertek a földön, mint a szanaszét gurult krumplik... Ennek az asszonynak odaadtam az elbeszélését, hogy olvassa el, mire az egészet áthúzta, és hozott nekem egy beszámolót a hazafias munkájáról. »Ezt közöltesd – mondta –, a másikat pedig csak azért meséltem el neked, hogy megértsd, milyen szörnyű volt nekünk a háborúban.« A saját igazságát követelte, úgy, ahogy ő értelmezte azt. Egyszerűen csak az életet akarta. De hogyan lehet megmagyarázni neki, hogy ez az élet túl van a művészet határain? A szerző önkényessége egyvalamiben nyilvánul csupán meg, hogy ezt az életet művészetté változtassa. De vajon a művészet megbirkózik-e a mi életünk egész szörnyűségével? Nyomban az »afgánok« után visszajön a háborúból a »csecsen« nemzedék. A puskás ember örökkévalónak tűnik.”

[Fordította: Enyedi György, Európa, 1999]
Forrás: MTI / eMasa
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek