Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2018. január 20.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Recenzió
Hiánypótló kézikönyv a szakmai utánpótlás-neveléshez
2011. december 29. csütörtök, 10:43
Tóth Szabolcs Töhötöm, a Magyar Nemzet hétvégi mellékletének szerkesztője gyakorlatias ismeretek átadására törekedve írt tankönyvet az újságírásról. A stílusát, terjedelmét és ötletgazdag formai megoldásait tekintve is figyelemre méltó „Első leütés” című kiadványt recenzensünk a magyar könyvpiacon e témában jelenleg elérhető legjelentősebb munkának tartja.
E könyv tanulmányozása közben a legerősebb érzés az öröm, utána pedig a legsürgősebb teendő az őszinte gratuláció. Ismereteim szerint a hazai könyvpiacon nincs ehhez hasonlíthatóan nagy igényű és széleskörű ismeretanyagot felmutató kötet, tanácsgyűjtemény, ötlet- és példatár, szabályrendszer, olvasmányajánló, amely a médiatanulásban és -oktatásban ilyen jelentős segítséget nyújthatna.

Elmélettől a gyakorlatig és vissza

Már a méretek is imponálóak: 400 nagyméretű – apró betűs – oldal, amely után az irodalomjegyzék, a név-és tárgymutató, a fotók és keretes írások felsorolása, illetve az egyes fejezetekhez fűzött jegyzetek még plusz 27 oldalra „rúgnak”. Tehát ha kilóra mérnénk a vállalkozást, akkor is volna ok az elismerésre s a kollegiálisan aggódó kérdésre: ha a szerző bevallottan hat esztendőt áldozott e könyvre, miként juthatott mellette energiája, ideje például szerkesztésre a Magyar Nemzetnél?

Sokat lehetne s talán kellene is beszélni azokról a pedagógiai, szerkesztőségi, tudományos, stb. szempontokról, motivációkról, célkitűzésekről, lehetőségekről és akadályokról, amelyeket a szakmai praxis tágabb – néhol, persze, szűkebb – kontextusában e jelentékeny munka érint. Recenziónk keretében mindössze néhány reflexióra nyílik tér, s ha itt-ott a vitathatóság állításával is, azért az általános elismerésnek nem az ellenében, hanem a közegében.

Nem lehet eléggé helyeselni a szerző kiindulópontját, amely szerint az újságírás igenis tanulható-tanulandó, s noha valóban a gyakorlat teszi a mestert, csupán a gyakorlati tudás a hosszú távú és rangos teljesítményhez kevés. Sőt egyre kevesebb. Kedvenc példám szerint óvakodjunk attól a sebésztől, aki nem tanult anatómiát, mielőtt szikét adtak volna a kezébe. Műtőben ilyesmi nem lehetséges. A sajtóban igen! Pedig a mi szikénk sem éppen veszélytelen. Nem létezik valóban értelmiséginek nevezhető szakma, amelynek praktikus teendői színvonalasan volnának elvégezhetők elméleti általánosításuk, alapjaik ismerete nélkül. Az igazán kiváló cigányprímások jelentékeny elméleti tudást is igazoló diplomát szereznek a Zeneművészeti Egyetemen, és bármely könnyűzenei együttes hallgatásakor megállapítható, hogy komponistái találkoztak-e valaha összhangzattannal.

Camus, Tao-tö-king és Havas Henrik

Nem tudok ellenállni annak az eufórikus érzésnek (pontosabban annak a szemérmetlen divatnak), hogy önmagamtól idézzek: „…mindenfajta médiatevékenységnek kell, hogy legyen diszciplináris háttere…az újságírás nem önálló tudomány, hanem több tudományterület (szociálpszichológia, történelem, szociológia, politológia, nyelvészet, kommunikáció- és műfajelmélet) eredményeit felhasználó, sajátos tömegkommunikációs működés…elméleti alapok nélkül nincs színvonalas praxis”. (Médiafüzetek 2004/2., 76. o.)

Szerzőnknek tehát igaza van abban, hogy „az újságírás nem tudomány”, és abban is, hogy tanulható, de – noha nem mondja ki – mintha azt sugallná, hogy inkább csak a gyakorlatban. Nem hiszek ebben. Ezért fájlalom, hogy nem használja ki e nagy lehetőséget, hogy elméleti igényesség felé is terelje olvasóit. (Amire – mondjuk így: a tankönyvesedésre – azért is érdemes lett volna erőteljesebben ügyelnie, mert könyvét felsőoktatási intézmények hallgatóinak is szánta.) Igaz, hogy nyelvhelyességi, stilisztikai szövegei a legkényesebb nyelvészeti igényeknek is megfelelnek, kommunikációelméleti utalásai, idézetei is jelentékenyek és meggyőzőek, mégis, az egyébként nagyon helyeselhető praxis-szempontúság szűkíteni látszik könyvében a tudományosságról közölhető-közlendő, elméletiesebb ismeretek körét.

Pedig a szerző műveltsége jól érzékelhetően ezekre is kiterjed. Manapság például az úgynevezett kritikai diskurzuselméleten belül előtérbe került az eseménystruktúra modell – utal is rá egy helyen –, vagyis az újságcikkek általában történetként való értelmezése és/vagy interpretálása, s ez – benyomásom szerint –, Tóth szemléletét is jellemzi, de az elméleti tudás hasznosíthatósága, sajnos, ritkán jelenik meg nála expressis verbis. Jól tudom, hogy a médiaoktatásban nem teoretikus elmék felfedezése és fejlesztése folyik, de hiányolom és fájlalom, hogy ott, ahol csak pici rés is nyílhatnék az elmélet felé, az alkalom kimarad, vagy nem hasznosul maximálisan.

Konkrétabbá válik ez a hiányérzetem, amikor a „sajtóműfajokról való gondolkodás”-t, a „sajtóműfajokkal való bíbelődést” már-már a diktatúra örökségeként aposztrofálja. Abban igaza van, hogy a műfajelmélet a praxis szempontjából „kevésbé létfontosságú kérdés”, de hogy azért mégis csak volna valamennyi súlya-szerepe, azt azzal is demonstrálja, hogy többször is bajba kerül, amikor műfajokat kellene definiálnia. „Nehéz pontosan definiálni” – írja a hírről, de becsületére legyen mondva: megpróbálkozik vele. Idézi Camus, Tao-tö-king, Rostand, Hearst sorait, Walter Fischer narratívaparadigma-elméletét, még Havas Henrik inkább jogászi személetű vélekedését is, de elmulasztja a lehetőséget egy saját, elméleti igényű definíció megalkotására.

Sok mindenről van benne szó sok helyen

Persze nem olyat, amilyet többek között a tárcáról szólva ír: „… a tárca tipikus kávéházi vagy kocsmai műfaj, mert igényli, hogy a szerző benne legyen abban a miliőben, amiről ír.” A vezércikkről azt írni, hogy a jegyzet „különleges válfaja”, szerintem legalábbis pontatlanság. A riport és a tudósítás közti – hasonlóságukon túli – különbségtevést sem érzem eléggé határozottan karaktereseknek. Pedig hát kevés olyan elméleti tudás van, amely olyan közvetlen segítséget nyújthatna a praxishoz, mint a műfajismeret. A műfaj ugyanis rendezőfogalom, nélkülözhetetlen abban, hogy a mondandóhoz azt a formát válasszuk meg, amely a leghatásosabban közvetíti. És milyen egyszerűen megtanulható!

Nem a levegőbe beszélek. Csaknem három évtizede tanítok az Újságíró Akadémián, ahol az utóbbi években általában 16-20 négyórás alkalmat kapok műfajismeret oktatására. Csak az első három-négy alkalom elmélet, tehát előadás, a többi tulajdonképpen gyakorlati újságírás és íráskészség-fejlesztés. (Akad egy-két alkalom magazin-specializációra is.) Az órák túlnyomó többségében a hallgatók által valamennyi újságműfajban produkált írást nyílt és nagyon beható, aprólékos szakmai elemzés tárgyává téve „műfajismeretkedünk”. És mindig kiderül, hogy az arra az első három-négy alkalomra mekkora szükség volt!

A könyvet nem csak szerzői, hanem szerkesztői igényesség is jellemzi. Az ikonok, jegyzetek, utalások, címek, fejezetek sora és egymásra épülése, az egésznek a tagolása, a látványa és követhetőséget, gyors áttekinthetőséget célzó megannyi gesztusa már-már olyan kellemessé teszik a lapozgatást, mint a Readers’s Digest népszerű, tematikus albumai. Persze a hatalmas anyag így sokkal inkább alakul böngészdévé, aminek előnye mellett hátrányos következménye a rengeteg ismétlés. Sok mindenről van benne szó sok helyen. Amint a szappanopera-dramaturgia megköveteli, hogy időnként a szereplők elmondják egymásnak a közvetlen előzményeket – persze, az esetleges új nézők tájékoztatására –, ugyanúgy többször kell „nekifutnia” tárgyának, ha a böngésző valahol először találkozna vele.

A túlírtságra való gyanakvásunkat a szerző stílusa is megerősíti, hajlama van a kényelmesebb, ráérősen terjeszkedőbb, helyenként túlmagyarázó, vagy feleslegesen kedélyes(kedő) fogalmazásra. (Nem olvasóbarát – ahogyan a mai fiatalok az ilyesmit minősítik.) A sztorizás helyettesíthet hosszas magyarázatot, de néha öncélú. Mintha a szerzőt olykor agyonnyomná hatalmas anyaga, a szerkesztői (ön)kontroll néhol lankadni látszik.

Tóth Szabolcs Töhötöm kézikönyvnek minősíti művét, és a valóságosnál talán kissé szélesebben, de nyilvánvaló kiadói érdekeknek is megfelelve jelöli meg felhasználóinak lehetséges körét. Tapasztalataim alapján azt gondolom, hogy könyve elsősorban azoknak szól (akár diákok még, akár nem), akik már a média bűv- és foglalkoztatási körébe kerültek, de kezdők, illetve azoknak a kinevezett profiknak, akik valamilyen oknál fogva elmulaszthatták megtanulni a szakmát, s akikre érvényes a régi mondás: könnyebb az igét hirdetni, mint ragozni. A szerző gondoskodása szinte mindenre kiterjed: például azt is elmagyarázza, miért és hogyan kell befőttes gumival összefogni a jegyzetfüzet fedelét az első lapokkal, és azt is, hogy diktafon vásárlásakor mire kell ügyelni. A hatalmas terjedelmen belül arányaiban talán túlzott mértékben foglalkozik a szerkesztőségi hierarchiával, ezt indokló, bizonyára nagyon sok tapasztalata között akad keserű is: „Bármennyire is hihetetlenül hangzik ez sok újságíró számára – írja –, vannak szerkesztők, akiknek jó szimatuk van, vág az eszük és kitűnő kapcsolatokkal rendelkeznek.”

A mínuszos hír presztízse és a hivatás ethosza

A könyv mindvégig E/2-ben és T/1-ben íródott, ami megfelel műfajának és funkciójának, német, francia, latin és angol kifejezésben nincs hiány, mind demonstrálja a szerző mély műveltségét, széles látókörét. Rendkívüli erény, hogy talán nincs is a médiavilágnak olyan új, sőt legújabb (például WikiLeads) fejleménye, amiről megfeledkeznék. Azt hiszem, hogy az internet, a web, az online, a blog, stb. számtalan lehetősége és tennivalója magyar médiaszakmai kézikönyvnek mindeddig nem volt ennyire magától értetődően szerves és nagy részletességgel tárgyalt része. A mínuszos hír presztízsétől a csaknem patetikus hivatásmegvallásig, a „terepen” való viselkedés követelményeitől az etikai szabályokig, a tájékozódás, a felelős gondolkodás, a fogalmazás, a felelősségvállalás megannyi kis és nagy problémájáig van érvényes mondandója Tóthnak, aki valóban átfogó ismeretanyag anyag átadását tűzte ki céljául. Elérte.

És még egy, 2011-ben sajnálatosan aktuális megjegyzés: sohasem titkolja vagy keni el a véleményét – különösen fejezetindító publicisztikáiban érvel kitűnően –, de sohasem sérteget, sohasem gúnyol, sohasem választ olcsó megoldást. Ezért nem csak az tisztelendő, amit mond, hanem az is, ahogyan.

(Tóth Szabolcs Töhötöm: Első leütés – Gyakorlati újságírás nem csak kezdőknek. Másfél Flekk Kiadó, 2011. 427 oldal, 4600 Ft.)
Cserhalmi Imre
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek