Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2021. szeptember 23.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Eötvös Pál Tóth Leventéről
2008. április 11. péntek, 15:52
Eötvös Pál laudációja Tóth Levente Bossányi Katalin-díjának átadása előtt hangzott el, 2008. április 11-én.
Szeretném a lehetőségekhez képest szerényen és visszafogottan kezdeni: van szerencsém Tóth Levente személyében a legjobb honi gazdasági publicistát Önöknek bemutatni.

Aki ezt esetleg nem találja túl szerénynek, annak felhívom a figyelmét arra, hogy a lehetőségeimhez képest jelöltem volt az auftaktot visszafogottnak, s ez a non plusz ultra volt az egyetlen lehetőségem.

Kiigazítás következik: Dr. Tóth Leventéről van szó pontosabban, s ezzel a korrekcióval benne is vagyunk a magyar gazdasági újságírás kellős közepében.

Magam is évtizedekig ettem a kívülről jöttek, azaz nem közgazdasági végzettségű gazdasági újságírók keserű kenyerét, s így már a kezdeteknél tudtam, hogy Tóth Leventének milyen utat kell majd bejárnia.

Itt van például bizonyítéknak, hogy csak most érdemesítettük őt a Bossányi díjra. Meglehetősen megkésve, mert hátrányai – mármint Leventének – tetemesek.

1. Nem használja és használta – ez különösen régebben volt nagy hendikep – a közgazdasági zsargon közhelybe forduló és széles körben elterjedt hókuszpókuszait. Ergo nem kellően todományos (sic!), hogy a klub tagja legyen.

2. Könnyen szellemesen ír. Nagy hátrány, mert nem elég gyomorbajos a szerző.

Ezzel a Golgota-járás ecsetelését befejezettnek tekintem. Talán kiegészítem még azzal, hogy a fentiekkel szembeni legkisebb kétség esetén ajánlatot teszek az előttem fekvő cikkgyűjtemény alapos áttekintésére, nemcsak az íráskészség közös élvezetének megtapasztalására, hanem egyben versenyt is javaslok. Aki először fedezi fel Tóth úr írásaiban a mai újságírásban dúló közhelyáradatból, a meggyőzőerőt pótolni igyekvő blöffökből, nagyotmondásokból az elsőt, azt külön díjban javaslom részesíteni, ajánlom továbbá, hogy az illetőnek fizessük ki az éjszakai BKV járatra érvényes emelt tarifájú jegyet.

Megemlítem mellékesen, hogy ami engem illet, a fentieket bármennyire igaznak gondolom is, nem a legtöbbnek gondolom, amit Tóth Leventéről elmondani illendő ez alkalommal.

Aki írással foglalkozik, s e foglalkozásából adódóan mások – különösen haragosai, riválisai, ellenségei – írásait is olvassa, az tudja, hogy az írás milyen árulkodó. Mint köztevékenység, azaz, mint a köz előtti tevékenység a legkevésbé sem pusztán stílusérzék, nyelvi lelemény, asszociációs készség, hanem a személyiség teljesen. Úgy értem, teljesen pucéran, pőrén, úgy is, mint a személyiség hiánya, másfelől úgy is, mint annak markáns megjelenése. Habitus, szocializáltság, jellem, önismeret, szóval totális kiterítettség – hogy egy más üzletágból vegyek példát – felnagyított rövidülésekkel.

Magam erről az oldalról, a jellem, a személyiség felől érzem Tóth Levente médiabeli jelenlétét még inkább különösnek, figyelemreméltónak. Úgy tűnik nekem, mintha Levente a csecsemőkori oltásokkal együtt kapta volna meg a szérumot minden álpátosszal, érzelemhamisítással, sunyi hivatkozással szemben, tekintet nélkül, hangsúlyosan tekintet nélkül arra, hogy milyen jelmezben, maskarában jelennek is meg azok a színpadon. S minthogy a színpad tele van ilyen maskarással, a zsinórpadlás köteleitől a zenekari árokig lógnak, másznak, már csak szegény Tóth Leventének a személyes élete is nehéz lehet ettől, bosszúból beléjük is rúg írásaiban jó nagyokat, nyilván elsősorban lelki indíttatásból, de azért fizetést is adnak neki ezért, hogy kerek legyen a világ. Fizetést és stallumot, s ami nem kevesebb: környezete elismeréssel honorálja.

Végezetül hadd említsek a teljesség kedvéért két súrlódásomat is, ha már ilyen magas polcra tettem a racionalitást, tekintet nélküliséget, szókimondást.

Őrzök magamban piciny vérző sebeket abból az időből, amikor Leventével a Népszabadságról, pozícióiról, lehetőségeiről, küldetéséről beszéltünk. Pontosabban: ez utóbbiról, a küldetéséről nem beszéltünk, mert akkor Tóth úr mindig csukamájolajosan fanyalgott kissé, nem lelvén kedvét ilyen, a piac, a tulajdon racionalitását megkerülő kategóriákban.

Magam, tudván a tulajdon jogait, annak törvényeit, a piac racionalitásait, de egyben az újság identitásával, védelmével koszolódtam érett korom java részében, úgy voltam ezzel, hogy akkor izéld meg Levente!

Volt persze az Ő oldaláról is bölcs jövőbelátás, elismerem, sőt elismertem akkor is.

Mindezt a válasz és a kitekintés miatt mondom el itt. Idézek a Népszabadság egyik egy évvel ezelőtti számából. Akkor, amikor Murdoch úr tulajdonba és használatba vette a Wall Street Journalt, azt írta a Népszabadság, hogy Murdoch az egyik utolsó, küldetéstudatos családi vállalkozásban lévő, független amerikai lapot hajtotta igába, kiheverhetetlen sebet ejtve az amerikai sajtó ottani értelmezésű küldetéstudatos függetlenségén.

A másik megjegyzésem: Tóth Levente kitüntetésével ez évben másodszor szöszölök. Először akkor volt így, amikor Vörös T. Károly felterjesztését megerősítendő ajánlást írtam Táncsics díj kitüntetéséhez. Már egész jól haladtam, megvolt egy egész bekezdés, amikor jött az értesítés, Tóth Levente úr nem kér ebből, állami kitüntetést ő miniszteri kézből, mint újságíró átvenni nem kíván. Kiütött rajta a küldetéses függetlenség vagy a független küldetésesség ragyája.

Példáját nem érzem követendőnek, pontosabban követhetőnek, csak – minimum – elgondolkoztatónak, mondjuk megfontolandónak. Hogy mik is vannak a világban.
Eötvös Pál
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek