Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2016. június 28.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Kulturális sportfotózás”
Interjú Koncz Zsuzsa fotóriporterrel
2008. szeptember 29. hétfő, 15:06
Mit kezd egy nő, ha be kell mennie egy focicsapat öltözőjébe? A kérdésre adott válasz sodorta a Film Színház Muzsika szerkesztőségébe a hatvanas évek elején Koncz Zsuzsát. A ma talán legelismertebb magyar színházi fotós szerint az előadásokról készült képeknek elsősorban a rendezői koncepciót kell tükrözniük.
– Hogy lett fotós?

− Gimnazista koromban a villamosmegállóban, ahonnan indultam az iskola felé, volt egy kicsike könyves pavilon. Megláttam a kirakatában egy könyvet, aminek az volt a címe, hogy Riportfényképezés. Írta: Escher Károly. Megvettem – így kezdődött.

Koncz Zsuzsa színházi fotós, számos hazai és külföldi díjat nyert, az idén augusztus huszadikán a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjét vehette át. Balogh Rudolf-díjas, megkapta a Hungart Alkotói Ösztöndíjat és az NKA Alkotói Ösztöndíját, a Magyar Sajtófotó Kiállítás többszörös díjazottja. 1963-tól a lap 1990-es megszűnéséig a Film Színház Muzsikának dolgozott. A kilencvenes években lett a Színház című folyóirat munkatársa, 1999 óta a lap képszerkesztője. Készített szociografikus riportokat; ő volt a világon az első, aki lefotózta gyermeke születését. Fotó: Bakró Nagy Ferenc

− Tehát a fotóba szeretett bele előbb, nem a színházba. Hogy lett színházi fotós?

− Úgy, hogy nem lehettem sportfotós. A Képes Sportnál próbálkoztam, ahol a főszerkesztő azt mondta, képtelenség, hogy egy nő sportfotós legyen, mert mi van, ha be kell mennie a focisták öltözőjébe? (nevet) Semmi: az ember kopog és bemegy. De akkor még nem mertem ezt kimondani; egyébként valószínű, hogy nem ez volt az igazi ok.
Hogy színházi fotós lettem, a véletlenen múlt. A Film Színház Muzsikánál üresedés volt, így jelentkeztem a nemrég kinevezett főszerkesztőnél azzal, hogy szeretnék ott dolgozni. Szabadúszó voltam − ami ma már általánosnak nevezhető, de akkor még ritkaság volt −, és nagyon nehéz volt bekerülni ebbe a szakmába; a főszerkesztő azt válaszolta, hogy próbáljuk meg. Úgyhogy egészen a lap megszűnéséig ott dolgoztam.

− Azóta sem lett sportfotós, pedig – gondolom – megtehette volna.

− Nem tudom, megtehettem volna vagy sem, de nem is próbálkoztam. Akkoriban sokfélét sportoltam, innen jött a gondolat: könnyebb úgy fotózni, ha ismerem a szabályokat, ha tudom, hogy kezdődik és hogy zajlik egy mérkőzés, és így tovább. Azóta nem is akartam sportot fotózni, kitaláltam magamnak mást: színházat fényképeztem, amibe beletartozna a tánc is – de azzal soha nem mertem próbálkozni, mert nem értek hozzá. Nagyjából tíz éve viszont úgy gondoltam, hogy ideje lenne kipróbálni ezt is – és világossá vált számomra, hogy nem elsősorban táncos szakemberre van szükség, inkább jó reflexekre. Rájöttem, hogy elég, ha a nekem fontos látványt fotózom le. A tánc fényképezése tulajdonképpen nem más, mint kulturális sportfotózás.

− Most, hogy már egy évtizede műveli, mit gondol, mi a különbség a tánc és a színház fotózása között?

− Igazság szerint nincs túl sok különbség. Ha fényképezünk – színházat, táncot, sportot vagy bármi egyebet −, kiválasztunk egy pillanatot, rögzítjük, és – ha jól csináljuk –, meg tudjuk mutatni, hogy mit gondolunk az adott dologról. A fotós átszűri a szemén, agyán az eseményt, a mozzanatot; s ezt ki-ki másként fogalmazza meg. A fényképezéssel mindenképp a láthatót örökítjük meg, jól vagy rosszul: ez a fotós szemétől és agyától, gondolkodásmódjától függ. Rendkívül hasznos a társművészetek – festészet, szobrászat, grafika vagy akár a mozgókép − ismerete: megtanít komponálni.

Kattintson a képre a Koncz Zsuzsa fotóiból készült válogatás megtekintéséhez!
Koncz Zsuzsa: Lear király – Szentendrei Teátrum

− Készített már fényképet egy bizonyos festmény, szobor után?

− Nem, mert ez a része a fotózásnak nem érdekel. Engem az érdekel, hogy lefényképezzem, amit az emberekből a legjellemzőbbnek gondolok, hogy egy színházi előadást úgy fotózzak, hogy nem elsősorban a színpadi történéseket, hanem az előadás hangulatát, a rendezői felfogást örökítsem meg.

− És még? Minek kell megjelenni egy színházi fotón?

− A megfelelő pillanatoknak – amelyek nem biztos, hogy a szöveg csúcspontjait jelentik, mert a verbalitás és a vizualitás nem mindig járnak kéz a kézben. Nagyon sokszor ülök úgy egy-egy előadás fotóspróbáján, hogy eszembe sem jut megnyomni az exponáló gombot, miközben hallom, hogy egyre-másra szólalnak meg körülöttem a fényképezőgépek: mert sokan a szövegre reagálnak. Holott azt nem fényképezőgéppel, hanem magnóval kell felvenni.

− Van, hogy mindez nyilvános előadáson történik, vagy minden darabnak van egy, csak a fotósok jelenlétével zajló bemutatója?

− Magyarországon annak idején talán épp a Film Színház Muzsika fotósainak sikerült kivívniuk, hogy a színházak mindig tartsanak fotóspróbát, ami előadás-szerű főpróba, jelmezekkel és kész vagy majdnem kész világítással. Erre elhívják a fotósokat: van, hogy tömegek vannak a nézőtéren, és egymást akadályozva próbálunk fényképezni.
Sajnos előfordult már számtalan esetben, hogy nyilvános előadás közben kellett fotóznom − ilyesmi általában külföldiek vendégjátékaira jellemző. Szörnyű érzés: tudom, hogy zavarok, tudom, hogy ellentétes a néző érdekeivel az, amit csinálok. Ha megemelem a gépet, azzal máris magamra irányítom a figyelmet; és akkor még nem is exponáltam. Nem könnyű így dolgozni, ezért csak akkor teszem, ha nincs más megoldás.


− Mennyire kell értenie egy színházi fotósnak a színház elméletéhez: dramaturgiához, szcenikához, színháztörténethez?

− Nem kell értenie hozzá. A darab ismerete talán fontosabb. Mindazonáltal jó néhány év gyakorlat után már nem szükséges elolvasnom a drámát, mert a dramaturgiai érzéke kialakul az embernek. Megérzem, ha egy másik nézőpontot kell választanom, ha ott fog történni valami, amit érdemes lefotózni.

− Ez be is jön?

− Az esetek kilencvenkilenc százalékában.

− Igaz az, hogy a fotós gyakorlatilag nem is látja az előadást, csak a kamera kijelzőjét? Hogy a fotóspróbán nem tudja követni az eseményeket?

− Részben. Van, amikor sokkal egyszerűbb a fotós dolga, és nem csak a gépet és a saját munkáját tudja figyelni, hanem az előadás verbális részét is. De ha egy nehezebben fényképezhető előadásról van szó, akkor valóban inkább a munkámra koncentrálok.

− Mitől függ, hogy könnyebben vagy nehezebben fényképezhető egy előadás?

− Többek között attól, hogy a rendező milyen képeket készít, hogy állítja be a színészeket. Például nagyon rossz pozíció az, amikor egymással szemben vagy egy asztal két végén beszélget két ember. Ez annyira elválasztja őket, hogy még ha a szövegben nagyon nagy is a kohézió – vizuálisan egyáltalán nincs.

− Fényképezőgép nélkül ülve a nézőtéren is ugyanazokat az előadásokat szereti, amelyeket szívesebben is fotóz? Jár egyébként kamera nélkül színházba?

− Már nem. Nem szeretem újra megnézni az előadásokat, amiket már fotóztam, mert megszoktam, hogy az előadásokat fényképezőgéppel a szemem előtt nézem végig. Ha egy unalmas előadás közben dolgozom, az valamelyest izgalmasabbá teszi a dolgot. Ha viszont jó, érdekfeszítő előadásról van szó, akkor fáj a szívem minden pillanatért, amit nem örökíthetek meg.
Azért persze vannak kivételek: amikor Nekrošius társulata, a Meno Fortas itt járt a Hamlettel, nem volt szabad fényképezni. Lenyűgözve néztem végig az egész előadást: csak a szünetben döbbentem rá, hogy meg sem mozdultam órák óta.

− Ha fotóz, az első perctől az utolsóig végignézi az előadást?

– Ha tehetem, igen. Szerencsére nagyon kevésszer történt velem olyan, hogy úgy éreztem: ha ebből még öt percet meg kell néznem, belehalok.


– Úgy érzi, szakmailag nem is tehetné meg, hogy ha öt perc alatt elkészül mondjuk öt jó kép, a cikkbe pedig csak kettő kell, akkor hazamenjen?

– Így érzem. Érdekel a színház: megnézem az előadásokat, amiken dolgozom; sértőnek is találnám, hogy elmenjek. Ugyanakkor egy napilapos kolléga nem teheti meg, hogy végignézzen egy előadást, rohannia kell tovább. Nekem ez a dolgom, maradok.
Ugyanazt az előadást viszont nem tudom kétszer ugyanolyan színvonalon lefényképezni, ha mondjuk változik a díszlet vagy valakinek a jelmeze. Egyszerűen fájdalmas, de nem tudom magamból ugyanazt kihozni, mint az első alkalommal.

– Miért?

– Nem tudom. Talán azért, mert az első élmény, impresszió működtet engem, mondhatni csúcsra járat. Másodszor már csak arra figyelek, hogy mikor is jön az a bizonyos kép. És ez az egészet tönkreteszi.

– Nem sajnálja, hogy amikor előadásonként több tucatnyi jól sikerült képet készít, ennek csak töredéke jelenik meg újságban, a többi fiókban marad?

– Nem. Egyébként vannak különösen szerencsés esetek is: pár hónapja megkeresett egy könyvkiadó egy hosszú listával, hogy válogassak a megadott darabokról készült képeimből egy színházi almanach kiadásához. Nagyon örültem, jó volt újranézni a régi fotókat, és válogatás közben kiderült, hogy már egy csomó előadásról készült képemről megfeledkeztem: „Ezt is fényképeztem?”. Néha történnek ilyen jó dolgok is, de a képek nagy része valóban az utókorra marad: dobják ki ők.

– Hogy juthat el egy fotóriporter arra a szintre, hogy maga választhassa ki, melyik előadásról készít fotókat? Hogy egy könyvkiadóknak az ő neve jusson először eszébe?

– Meg kell öregedni.

– Ennyi?

– Azt hiszem, ennyi.
Kovács Bálint
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek