– Egyre többet beszélnek arról szakmai körökben, hogy az internet terjedésével fölöslegessé válnak a tudósítók, és egyre több újság hívja vissza külföldön dolgozó munkatársait. Ön hogyan látja a tudósítók mai szerepét? 
 
– Az internet egy jó eszköz, ami segít az információk összegyűjtésében, és a használatának elterjedése valóban szükségszerűen csökkenti az újságírók számát. De ez szerintem nem feltétlenül rossz. Minden újságírót nem lehet elküldeni, valami szerepük meg kell hogy maradjon, mert szükség van olyanokra, akik közelről ismernek egy adott országot. A tudósítás jövője lehet akár a kisebb ügynökségeké, amelyek egyszerre több országból tudósítanak, ismerek például egy Magyarországon élő holland-ukrán házaspárt, akik nyelvtudásuknak köszönhetően hét országból is tudósítanak. 
 
– És hogyan lett Önből irodalmárként és műfordítóként a Mongóliai Hírek magyarországi tudósítója? 
 
– Még 2002-ben, miután Kertész Imre megkapta az irodalmi Nobel-díjat, az akkori ulánbátori magyar nagykövet felkért arra, hogy fordítsam le a művet – ezt el is vállaltam, és amikor egy év múlva Mongóliába mentem a lefordított mű kéziratával, összefutottam egy barátommal, aki a lap egyik szerkesztője volt. Ő pedig azt kérdezte tőlem: nincs kedved tudósítóként írni nekünk Magyarországról? Igent mondtam, és szerződést is kötöttünk, amelyet három évente hosszabbítunk, így az utolsó megbízólevelem szerint 2012-ig vagyok a Mongóliai Hírek, a Монголын Мэдээ (ejtsd mongoliin medee) tudósítója.
 
– Milyen súlyú, irányultságú lap a Mongóliai Hírek? 
 
– A lap a harmadik legnagyobb példányszámú napilap az országban, körülbelül egy ottani Magyar Nemzetnek felel meg. A tulajdonosai – akikkel egyébként nem találkoztam – 2002-ben még Mongólia egyik leggazdagabb üzletembere, illetve egy nagyjából a magyar Csurka Istvánhoz hasonlóan radikális politikus voltak; de maga a lap korántsem volt olyan radikális hangvételű, és ma sem az. 
 
– És ha az lenne, akkor is vállalná a feladatot? 
 
– Engem elsősorban az érdekel, hogy Magyarországról legyenek hiteles hírek a mongol sajtóban: néha elképesztő dolgokat és elírásokat lehet olvasni olyan lapokban, amelyek másodkézből veszik a magyarországi híreket. Legfrissebb ilyen például, hogy Bajnai Gordon neve előfordult a Mongóliában használt cirill átírásban „Badzsnai Dzsordon”-ként, egy angol nyelvű lapból átvéve.  
 
– Mikről írt, ír leggyakrabban a lapnak? 
 
– Leginkább magyar kultúráról, tudományról és politikáról, néha sportról is, attól függően, hogy éppen milyen események történnek az országban. Az őszödi beszéd idején például sokat írtam belpolitikáról, amikor Európa- vagy világbajnokságok zajlottak, akkor pedig tudósítottam a fontosabb mérkőzésekről. Most, hogy közelednek a választások, ismét többet fogok írni politikáról. De gazdasági témákról egyáltalán nem írok, ez nem az én asztalom, nem értek hozzá igazán. 
 
– Az, hogy Ön egyébként már Magyarországon élt, és nem a lap küldte ide, hogyan befolyásolja a tudósítói státuszt, munkát? 
 
– Valamivel szabadabb munka, mintha „rendes” kiküldött tudósító lennék – nincsen szigorúan megszabott napi penzum, és alapvetően arról írhatok, amiről kedvem van. A honorárium ehhez mérten nem túl jelentős, amit kapok érte, azt akár egy nap alatt el tudnám szórakozni, de néha még olyan is előfordul, amikor évente hazalátogatok, hogy közlik velem: valaki már felvette a pénzem (nevet).  
 
– A visszajelzésekből hogy látja, mi érdekli a mongol olvasókat Magyarországgal kapcsolatban? 
 
– Elsősorban a praktikus dolgok, a munkalehetőségek, vízumügyintézés, bevándorlási kérdések. Régebben a kínaiakra mondták, de ma már azt hiszem a mongolokra is érvényes, hogy „a mongolok feje felett nem nyugszik le a nap”, olyan sok országba szétszóródott már a nép. Úgy 7-8 millió mongol él szerte a világon, az önálló Mongóliaként ismert Külső-Mongóliában két és fél millióan, a jelenleg Kínához tartozó Belső-Mongóliában 3 millióan, Oroszország területén körülbelül 900 ezren vannak a Kaszpi-tenger környékén élő kalmikok és a külön autonóm területen, a Bajkál tó mellett élő burjátok; a többi pedig a diaszpórában. Magyarországon ma körülbelül 3000 mongol él (a 90-es évek elején még 5000 körüli volt a számuk), és legnagyobb számban a könnyűiparban helyezkedtek el, így például sok a mongol varrónő az országban. 
 
– Hova vándorolnak ki a legtöbben? Hol vannak Európában a legnagyobb mongol közösségek? 
 
– Egyértelműen Németországban van a legnagyobb mongol közösség, a második legnagyobb pedig Franciaországban. Közép-Kelet Európában pedig talán Csehországban él a legtöbb mongol. Ezekben az országokban nagyobb is az érdeklődés a mongol kultúra iránt, például sok német tévés és filmes jár forgatni az országba. 
 
– Mi a fő oka a szétszóródásnak, miért döntenek a mongolok az emigráció mellett? 
 
– Mongóliában magas a munkanélküliség, egyszerűen szerencsét próbálnak. Kicsit hasonló a helyzet most ott, mint pár éve Magyarországon a „vendégmunkás-korszakban”. 
 
– Ez a szétdaraboltság hasonló diskurzusokat hoz létre Mongóliában, mint nálunk a Trianonnal kapcsolatos közbeszéd, vagy másképp tematizálódik a probléma? 
 
– A magyaroknál jóval erősebb a csatározás ezen a téren, a mongoloknál nincs ilyen, egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a dologgal. Nincs ilyen revizionista politikai diskurzus, egyszerűen természetesnek fogják fel a helyzetet. Kínában egyébként teljesen önálló a mongol közösség a tartományban – 20 millió kínai mellett él ott 3 millió mongol – saját egyetemük van, saját könyvkiadásuk, a mongol nyelv használata és a régi mongol írás náluk hivatalos, az autonómia tehát teljes. A kínai bankjegyen, a jüanon az arab és tibeti mellett régi mongol írással is szerepel a felirat.
 
– Visszatérve a mongol napilapolvasók érdeklődési körére: a praktikus információk mellett mi érdekli az olvasókat a magyar kultúrával kapcsolatban? 
 
– A mongol-magyar kulturális kapcsolatoknak elég nagy hagyománya és kultúrtörténeti háttere van, a mongolok szívesen olvasnak magyar szerzőktől verseket, novellákat, a rádió és a Mongóliai Hírek is sokszor közölt már magyar műveket. 
 
– Ezek szerint Mongóliában van irodalmi rovata a napilapoknak? Nálunk gyakran visszatérő panasz, hogy a lapok nem foglalkoznak eleget kultúrával, irodalommal. 
 
– Igen van, az összes napilapban van irodalmi rovat, ahol rendszeresen közölnek verseket, novellákat. De emellett például a Tótékat is játszották Örkénytől az én fordításomban a Mongol Drámai Akadémiai Színházban, meg Garaczi László Csodálatos vadállatok című darabját a rádiószínházban. A legnépszerűbbek persze Petőfi és Ady, mert nekik már régen megjelentek önálló kötetük mongolul. Őket is én fordítottam először eredetiből, az említett kötetekben szereplő verseiket oroszból vagy németből fordították.  
 
– A múlt század fordulóján kialakult újságírás-ideál egyik fontos jellemzője volt a hírlapírás és a szépirodalom összefonódása; ez a szimbiózis mára mintha teljesen eltűnt volna. Ön hogyan kezeli, egyezteti össze újságírói és szépírói, irodalomtörténeti munkáit? 
 
– A tanulmányírás narrációja természetesen teljesen más, mint az újságírásé, az ilyen szövegek túl komplikáltak, unalmasak lennének egy napilapban. Bár 2005-ben, amikor a mongol elnök Budapestre látogatott, egy elég bonyolult beszámolót írtam róla, de direkt csináltam (nevet). Sokszor mondták nekem egyébként a szerkesztőim, hogy „legyél már egy kicsit bulvárosabb”, de én nem engedtem, és olyan témát sem vállaltam, amiben nem láttam semmi értékeset; ilyen volt például amikor arra kértek, írjak cikket a cigarettacsempészettel foglalkozó diplomatákról, de nem volt hozzá kedvem. 
 
– Mit gondol a magyarországi sajtó minőségéről, mely lapokat olvassa leggyakrabban? 
 
– Igyekszem majdnem mindent követni, például a Népszabadság Világ rovatának írtam is cikkeket. Alapvetően jónak tartom a magyar lapokat, bár a Magyar Nemzet néha túlreagál dolgokat. És bár alapvetően jobboldalinak tartom magamat, de a liberális lapokat is kedvelem, mint például a Beszélő vagy a Magyar Narancs. Mindent összevéve szerintem jól működnek és jó minőségűek a magyar lapok, bár mondjuk az MTI szerepe nekem egy kicsit furcsa – hogy van egy központi forrás és minden hír onnan jön, egy monopol szűrőn keresztül. Mongóliában ez teljesen másképp működik, ott független hírügynökségek vannak, meg ugye Európában is teljesen más a modell. 
 
– És mit lehetne tenni ez ellen – a nemzeti hírügynökség felszámolásán kívül? 
 
– A lapok menedzsmentjének kéne másképpen gondolkodniuk, és a saját híreknek nagyobb jelentőséget tulajdonítaniuk. De szerintem előbb-utóbb ez az állapot magától meg fog szűnni és a lapok találnak majd módot a hírek előállítására.
 

– A mongol sajtó helyzetét hogyan értékeli? 
 
– Mongóliában a sajtó teljesen szabad, nem olyan a helyzet mint például Kazahsztánban vagy Azerbajdzsánban, ahol az elnök személye szentnek számít. Mongóliában iszonyú keményen bírálják az elnököt, minősíthetetlen hangnemben, néha szinte „leköcsögözik”, ami már nekem is sok, de a sajtószabadság szempontjából azért jó. A magyarországi sajtóhoz képest különbség, hogy kicsit eladhatóbbak az ottani sajtótermékek. Az viszont nagyon rossz, hogy viszonylag elterjedt a korrupció, sok újságírót lefizetnek, sok az olyan anyag, ami a gazdasági hatalmak megrendelésére készült. 
 
– Vannak lelepleződött újságírók, megvesztegetési botrányok? 
 
– Ezt inkább csak beszélik, de széles körben köztudott, hogy az újságírókat könnyű lefizetni. 
 
– Egy korábbi interjúban azt mondta, egyszer kiszámolta, hogy a megtakarított pénzéből huszonhétszer tudott volna oda-vissza vonatozni Mongólia és Magyarország között – hányszor tette meg ezt végül? 
 
– Az első kettő után már csak repülővel utaztam, bár sokkal olcsóbb a vonat, és Szibéria nagyon szép, de a repülővel sok időt lehet megspórolni. Vonattal egy hét az út, öt nap Ulánbátorból Moszkváig, majd még két nap Budapestig – ez repülővel csak 6-7 óra.