Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2020. október 30.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Akkora újságírók vagyunk, mint a mittudomén” – A Marslakók újságíróképéről
Kritika a Marslakók első három epizódjáról
2012. március 6. kedd, 13:05
Magyarország legfrissebb szappanoperája szerint az újságírók nem agyafúrt vagy éppen botcsinálta nyomozók, nem a hírek szerelmesei, és nem is a sztárvilág megszállottjai, hanem szellemileg visszamaradt köztörvényes bűnözők. Kritikánk a Marslakókról.
Egy másik bolygóról jöttek (forrás: MTV)

Képzeljünk el egy olyan kórházi sorozat-jelenetet, amiben a szimpatikus főhős – mondjuk a könnyebb vizualizáció kedvéért, Carter doki – mielőtt befejez egy műtétet, kikapja a páciens egyik veséjét, hogy azt később eladja a szervpiacon, mindezt úgy, hogy köpenyének zsebéből félig kilóg a hálapénzes boríték. Vagy egy olyan rendőrsorozatot, ahol a főszereplő rendszeresen futni hagyja a kigyúrt bűnösöket, viszont lecsukja a könnyebben elkapható ártatlanokat. Teljesen értelmetlennek tűnnek, nem? Pedig a Marslakók pontosan ugyanerre a sémára épít.

„A gépét törjem fel vagy a telefonját?”

Az önmagában, hogy a legegyszerűbb személyiség-sztereotípiákon túllépő, a hagyományos értelemben egyáltalán nem szimpatikus főhősökkel dolgozik egy filmsorozat, persze egyáltalán nem az ördögtől való ötlet. Elég például az utóbbi évekből a Ments meg! frusztrált tűzoltójára, a Breaking Bad még frusztráltabb kémiatanárjára, Dexterre vagy a Maffiózók főhőseire gondolni. Egy főhős éppen attól lehet izgalmas, hogy a néző nem feltétlenül ért egyet minden döntésével, hanem egyre jobban beleássa magát a képzelt személyiség képzelt dilemmáiba, és egyre jobban érdekli, mi lesz vele a következő részben.

De ehhez sajnos dilemmák, és/vagy külső igazoló körülmények kellenek. A filmes szakmának pedig számtalan eszköze van arra, hogy ezeket a konfliktusokat, ellentmondásokat, körülményeket logikusan felépítse, adagolja, és hogy érzékeltesse a főszereplők vívódásait. Ezek feloldásainak – akár nagyon sajátos szemszögből nézve, de mindenképp – valami olyasmi felé kell tendálniuk, amivel tud azonosulni a néző. Ha ilyen nincsen, akkor a főhős nagy valószínűség szerint elveszíti a szimpátiát, a film maga pedig szétesik. Dexter egy ellenszenves állat, de a bujkáló igazságérzetünk igazolja a maga kellemetlen módján a cselekedeteit. Tony Soprano egy hidegvérű gyilkos, de közben egyáltalán nem hidegvérű, és ettől nagyon is szenved, amit mindannyian szívesen és mélységesen megértünk. Mr. White-nak a családjáról kell gondoskodnia, és még nála is nagyobb bűnözőket kell legyőznie ahhoz, hogy életben maradjon, ami reflexszerűen kiváltja a hozzá való kötődést, és így tovább.


A Marslakók – illetve egyelőre a Címlapon.hu fiktív online bulvárlap – újságíróinak fejében azonban nincsenek ilyen dilemmák, és ami a legújszerűbb, külső igazoló körülmények sincsenek. Eszter, az újságíró, és Gergő, a magától értetődő módon hackernek (az Ön online szerkesztőségében is biztosan van főállású hacker) nevezett IT-s szerint teljesen normális, rutinszerű dolog, hogy csak azért, hogy megtudják, kivel kavar Marenec Fruzsina celeb, feltörik a Facebook-accountját, majd a gépét is, és figyelik minden online mozdulatát: „a gépét törjem fel vagy a telefonját?” kérdezi viccelődve Gergő, mire a főszerkesztő feddően tekint rá, hát persze, hogy a gépét, a telefonnal elbukunk, ha kiderül, de a gépfeltörést az ügyvéd majd kidumálja. Így, a maga egyszerűségében, a News of the World telefonlehallgatási botránya után pár hónappal.

„Mi jó emberek vagyunk”

Egy kicsivel később, amikor már azon is túl voltak, hogy pizzafutárnak álcázva magukat rejtett kamerás felvételt csináltak Fruzsináról és barátjáról, Zöldi Richárdról, a maffiózó vállalkozóról, és azon is, hogy örömujjongásuk közepette Eszter kimondja az epizód velős kulcsmondatát: „akkora újságírók vagyunk, mint a…mint a…mittudomén”, Gergő pár másodpercet azért búslakodik, hogy ez talán mégsincs így teljesen rendben, de rögvest megnyugszik, amikor Eszter azzal a megrendíthetetlen érvvel jön elő, hogy „mi jó emberek vagyunk”.

Eszter érvelésének további fontos eleme ugyanis, hogy köztörvényes ámokfutásukat az a nemes cél – mint külső igazoló körülmény – teszi teljesen legitimmé, hogy el akarják kapni a gonosz Zöldit, aki veszélyes hulladékokat ásat játszóterek alá, és a látható üzleti szférával összefonódva keresi degeszre magát fekete jövedelmekkel. A probléma csak ott van, hogy Zöldi üzelmeire csak akkor kezd fény derülni, miután már régen betörtek Fruzsina Facebook-profiljára és gépére, pusztán azért, hogy kiderítsék, kivel jár éppen.

Oknyomozó dilettánsok

A gépfeltörést, jelszólopást és rejtett kamerás ámokfutást ahol csak lehet, az oknyomozás szinonimájaként kezeli a Marslakók, értékteremtő újságírásként szembeállítva az értelmetlen celebekről szóló értelmetlen hírek generálásával. Ha pedig valaki újságíróként azt gondolja, hogy az oknyomozás egyenlő a köztörvényes bűnözéssel, akkor már azon meg sem lepődünk, hogy online újságíróként nincsen tisztában az internet működésének legalapvetőbb törvényszerűségeivel sem.

Ironikus módon a harmadik epizódban megjelenő, magát alakító Kálloy-Molnár Péterre osztották az online médiát egyáltalán nem értő szerencsétlen szerepét, akinek Gergő magyarázza el, hogy nem, nem lehet kapni a Címlapon.hu-t az újságárusnál és hogy igen, az online média üzleti modellje úgy néz ki, hogy a tartalom ingyenes, a hirdetők pedig a lapnak fizetnek, ha nincs hirdetés, nincs lap. Világos, Gergő szájbarágós magyarázata azért kell, hogy a legutolsó néző is megértse a jelentőségét annak a lépésnek, amikor Zöldi hirdetéselvonással zsarolja meg a bulvárlapot, követelve hogy vegyék le a site-ról a róla és Fruzsiról rejtett kamerával készült videót.


De ha főhőseink ilyen remekül értik az internetet, akkor mi lehetett a célja az olyan kiszólásoknak, mint amikor a főszerkesztő azt mondja a videó eltávolításának elmaradását nehezményező verőembernek, hogy „bemegyek holnap és leveszem”? Vagy hogy a videó még mindig „ott van”? Vagy a harmadik epizód végén megvillantott előzetesben annak a felejthetetlen párbeszédnek, melyben a főszerkesztő könyörög Gergőnek, hogy a – figyelem, már nem videót, hanem – „linket” vegye le, mert csak Gergő tudja a „legfelsőbb szintű jelszavakat” a szerkesztőségi adminhoz? Vagy amikor Zöldi futárral küld papírképet az online lapnak, hogy azt tegyék be majd a videó helyére?

Alternatív valóság, értelmetlen cselekmény

A Marslakók egy olyan alternatív valóságban játszódik, ahol az internetnek megvannak a maga korlátai, tehát nem lehet bárhonnan hozzáférni az adminhoz, ahol a felhasználók annyira jólneveltek, hogy sehova máshova nem töltik fel az ily módon utólag könnyen eltüntethető videót, és ahol egy adminnak „legfelsőbb jelszavai” vannak mint egy online egyháznak, amiket egyetlen újságíró sem tud, és ahol egyébként – mint az a főcímben látható – „oknyomozó riportunk” címmel hirdetik a friss cikket, és ahol úgy döbbennek rá, hogy valójában egy maffiózóval állnak szemben, hogy elolvassák az interneten az első keresésre bejövő cikkeket.

Ezek a hibák, túl azon, hogy nevetségessé és hiteltelenné teszik az összes érintett szereplőt (nagyjából mindenkit), egyszerűen működésképtelenné, értelmetlenné teszik a cselekményt, hiszen a legnagyobb konfliktusokat olyan technológiai dilemmákra építik, amelyek a valóságban nem léteznek. A sztoriban szereplő internetre a valódival megegyező szerepet osztották, csak éppen a szereplők nem értik és nem is tudják használni ezt az internetet.

Vissza a valóságba

A forgatókönyv és a koncepció alapvető dilettantizmusának befogadását nyilván nem könnyítik a magyar film- és sorozatgyártásban megszokott jellegzetességek: a rosszul megírt és erőltetetten előadott, modoros párbeszédek, az elnagyolt karakterek, szánalmas műverések és másfél másodperces sufniszagú akciójelenetek, de ezek mind-mind eltörpülnek a már eleve rosszul kitalált sztori ordító hibái és következetlenségei, és nem utolsósorban a főszereplők rémisztően ostoba, reflektálatlan világképe és szakmafelfogása mellett.

Bár bizonyos felfogások szerint magára valamit is adó műelemzés nem óvakodik túl a mű határain, ha most mégis teszünk egy kitérőt a filmet teremtő valóság kontextusában, még egy csavart kapnak az eddig is problémás részletek. Ezt a szürreális, fiktív szerkesztőséget ugyanis mások mellett valódi újságírók találták ki (Jáksó László) és játsszák el (például Mazányi Eszter, aki a Velvet munkatársa volt), a hirdetésmegvonással fenyegetőző gonosz oligarcha elleni küzdelmet pedig éppen a valódi oligarchákkal távolról sem szigorú, valódi állampárt által megalkotott médiakreatúra, az MTVA gyártatja le és tűzi műsorra.

„Ő újságíró, neki hangyányival magasabb az ingerküszöbe” – jellemzi Esztert a kórházban egy barátnője, és ez minden bizonnyal igaz a sorozat készítőire is. Csak nekik még egy hangyányival magasabb az az ingerküszöb.

Az adásonként 26 perces Marslakók (első adás dupla epizóddal) vezető írója Czető Bernát László; a sorozat rendezői Eckhardt Balázs, Rozgonyi Ádám, Oláh Zoltán és Rudas Gábor. A kezdő dupla epizód március 4-én, a harmadik epizód pedig március 5-én 20.10-től volt látható az m1 műsorán. Az epizódok megtekinthetőek az MTV online videotárában. (forrás: marslakok.net)
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
kgyula1101 | 2012.03.10. 17:31
tihifilm | 2012.03.10. 16:46
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek