Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Beszélgetés Hölvényi Kristóffal
„A menekültek partnerként tekintenek a fotósra”
2015. szeptember 30. szerda, 17:49
Abban nem vagyok biztos, hogy a képek megváltoztatják a világot, de abban igen, hogy szükség van rájuk. A világ sokkal szegényebb lenne fotók nélkül – vallja Hölvényi Kristóf, aki a hírképeknél időállóbb felvételek készítésére törekszik. A Bálint György Akadémián végzett, arabisztikát tanul, szabadúszó fényképészként dolgozik.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem arab szakos hallgatója vagy. Tudod használni az egyetemen megszerzett tudást, amikor például szír menekültekkel kerülsz kapcsolatba?
Ha beszélgetek valakivel, azzal kezdem, hogy megkérdezem, honnan jött. Az emberek nagyra értékelik, ha tudok valamit a városukról, az országuk történelméről. Máshogy állok hozzájuk, mint azok, akiknek idegen az arab világ vagy az iszlám kultúrája.


Miért pont az arab szakra jelentkeztél?
A pannonhalmi Bencés Gimnáziumba jártam, az egyik atya nagyon szerette a közel-keleti nyelveket, tudott arabul, héberül, akkádul. Egyik nyáron Törökországban jártam, és nagyon megfogott a keleti kultúra. Megkértem Bernát atyát, hogy kezdjen el tanítani engem, úgyhogy már a gimiben megtanultam egy kicsit arabul írni meg olvasni. Az egyetemen rengeteg dolgot tanultam, de a nyelvészeti megközelítés volt a központban. Tanultam ógörögül, latinul, szírül, törökül, én meg azt hittem, az arabisztika egy kommunikáció szak arab nyelven. Még tökéletesítenem kell az arab tudásomat. A menekültekkel inkább angolul beszélgetek.

Hölvényi Kristóf Kairóban (2013)
Hogyan kezdődött a fotózás?
Klasszikus történet: harmadikos koromban kaptam egy Smenát meg egy tekercs filmet, és az egészet állatokra lőttem el. Később lett egy Prakticám, és egyre inkább imádtam fényképezni. Sokáig csak állatokat fotóztam, főleg bogarakat meg rovarokat, csak a természetfotózás érdekelt, még a családomat sem fényképeztem le soha.

Aztán felfedezted, hogy az emberek is lehetnek érdekesek…
Pontosan így történt.

Hogyan állnak a fotósokhoz a menekültek?
A menekültek partnerként tekintenek a fotósokra; tisztában vannak a sajtó erejével, tudják, hogy fontos a munkánk. A nők szoktak inkább elfordulni, vagy eltakarni az arcukat, ilyenkor nem is fotózom le őket. A gyerekek imádják, csomószor még pózolnak is a kamerának.

Amikor beszélgetsz azokkal, akiket fényképezel, megismered a személyes történetüket. Mennyire tudsz kívül maradni és objektíven tekinteni a helyzetre? Cél ez egyáltalán?
Nem, nem célom, hogy mindig egy meghatározott távolságból szemléljem a dolgokat. Nem akarom, hogy én legyek A fotós, tőlem egy méterre meg Az alany. Dumálunk, bejelöljük egymást facebookon, személyes kapcsolatokra törekszem. Robert Capának volt az a mondása, hogy ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel, ezt nyilván nem csak a fizikai közelségre kell érteni. Nem avatkozom bele semmibe, de amikor segíteni kell, akkor persze megyek. Volt, hogy pihentünk pár fotóssal, mikor szólt nekünk egy segítő a karitásztól, hogy jött egy többgyermekes család egy ötnapos kisbabával, és félnek, hogy kihűltek a gyerekek. Azonnal mentünk segíteni, kerestünk takarókat, pokrócokat. Van egy szír srác, akivel jóban lettem, Isztambulban tanult fogorvosnak, az apja meg Svédországban él, és nagyon beteg. Mivel a srác szír állampolgár, legális úton nem juthat el az apjához, így most ő is a menekültekkel utazik. Menetközben elhagyta a holmiját, és rajtam keresztül juttatták vissza hozzá. Szóval ilyen szinten is bevonódom egy-egy történetbe.


És érzelmileg?
Nem lehet befolyásolni. Van persze, ami nagyon mélyen érint. De az adott helyzetben segíteni próbálok, ha tudok, merengeni ráérek később is. Amúgy meg a sajtómunkás lelkivilága szerintem senkit sem érdekel. Azért megy oda, mert ez a dolga, tudósít, más érzelmeit kell bemutatnia, nem a sajátját. Nem szeretem, mikor egy fotós vagy újságíró a saját érzéseiről tudósít.

Lehet, hogy így is növelni akarják a hatást, nem?
Mutassák be a menekülteket, érjenek el azzal hatást.

Ott voltál a Keleti pályaudvaron, Röszkén, Tovarnikban, Pélmonostoron, Bécsben. Hogyan kell ezt elképzelni, gondolsz egyet és elindulsz?
Nagyjából igen. Szabadúszó vagyok, nincsenek kötöttségeim, és sokat segítenek a fotós kollégáim. Megbeszéljük, ki megy le például a horvát határhoz, és akkor becsatlakozom én is. Nem dolgozom nagy apparátussal, egy gép, egy objektív van nálam, sokszor még a laptopot sem viszem magammal. Mivel egyik lapnak vagy ügynökségnek sem dolgozom, ezért nem kell hírképeket készítenem. Nagyon jól látszik ez: történik valami, és azonnal odasereglik száz fotós, és mind ugyanazt a képet csinálják meg. Küldtem képeket én is a brit sajtónak, azt a választ kaptam, hogy a fotóim jók, csak még aktuálisabbnak kéne lenniük. Ha történik valami, akkor azonnal, szinte gondolkodás nélkül lőni meg küldeni kell a fotókat, ez pedig akadályozza az elmélyülést. Amikor dolgozom, nem zökkent ki semmi a fényképezésből, nem is nézem vissza a képeimet, csak később. Bár szívesen dolgoznék „főállású” fotóriporterként, annyira azért nem bánom, hogy nem vagyok sehol alkalmazásban, a külső kényszerektől sokan kiégnek.


Említetted, hogy mennyit segítik egymást a fotósok. Nincs szakmai féltékenység köztetek?
Egészséges versengés van, de féltékenység vagy irigység szerintem nincs. Sőt, egyfajta fotós testvériségről lehet beszélni. Mindig lehet látni, hogy a fotósok üdvözlik egymást, beszélgetnek, egy csapatot alkotnak. Volt, aki a kabátját adta nekem, mikor megtudta, hogy tovább fogok menni a menekültekkel, és nincs meleg ruha nálam.
Rengeteg fotóst meg ügynökséget követek, nálam ez olyan, mint másnál a foci. Minden nap egy csomó új képet látok, és ez inspirál, folyamatos lendületet ad. Sokat tanulok a többiektől.

A nyáron az ország legnagyobb fesztiváljain készítettél fotókat, most viszont egészen más helyzetben dolgozol.
A fesztiválok hivatásos fotóscsapatában dolgoztam, és amellett, hogy nagyon jól éreztem magam, hihetetlenül jó felkészülés volt a mostani helyzetre. A munkakörülmények nagyjából hasonlóak, a Szigeten is keveset aludtunk, sokat gyalogoltunk a melegben, megismertem a teljesítőképességem határait. Szakmailag is nagyon sokat fejlődtem, ha nem lenne ez a nyár mögöttem, nem hiszem, hogy ilyen képeket sikerülne most készítenem. Lehet, hogy morbid, de technikai szempontból nem sok különbség van a fesztiválozók meg a menekültek fotózása között. A fesztiválon is tömeg van, látni szélsőséges érzelmeket – ezek fotózását kitanultam a nyáron. A felszerelésem is ugyanaz, így a képek stílusa is hasonló.


A Phoo magazinban megjelent fotóesszéd kísérőszövegében külön kiemelték, hogy nálad hiányoznak a megszokott fotóriporteri eszközök.
Igen, ez abból is adódik, hogy amikor fényképezek, csak magamnak kell megfelelnem. Másrészt nem is izgat túlzottan a fényképezés technikai része. A gépem is viszonylag régi, nem csinálok sorozatfelvételeket sem. Így jobban kell koncentrálni a kép készítésénél: nagyjából tudom, hogy mit fogok látni, mikor belenézek a kamerába, és igyekszem elkapni a pillanatot. Nagyon jól megfigyelhettem az elmúlt napokban, hogy torzít a média. Például amikor a rendőr ráüvölt egy menekültre, a képek pedig bejárják a sajtót, pedig valójában annyi történt, hogy egy fáradt embernél – mert ugye a rendőr is ott áll egész nap negyven fokban, nem csak a menekült –, elszakadt a cérna. Vagy amikor a menekültek tolakodnak a buszoknál, hogy felférjenek. Ezek megszokott dolgok ebben a helyzetben, nem pedig botrányosak. Sokszor túlzottan leegyszerűsítik a helyzetet. Én mélyebb képekre törekszem, azt akarom bemutatni, hogy a politikai háttértől függetlenül itt sok egyéni történetről van szó. Ha látok egy vietnámi háborúban készült fényképet, aminek még mindig nagy hatása van, arra gondolok, hogy én is ilyeneket akarok fotózni. Az a jó kép, ami nem csak akkor hat, amikor hírértéke van, hanem évekkel később is.

Ezek szerint hiszel a fényképek erejében.
Abban nem vagyok biztos, hogy a képek megváltoztatják a világot, de abban igen, hogy szükség van rájuk. A világ sokkal szegényebb lenne fotók nélkül.

(Szerzőnk a Bálint György Újságíró Akadémia 2014/2015-ös tanévében végzett újságíró.)
Tamási Rebeka
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek