Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 19.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Recenzió
Közelmúltból közeljövőbe
2006. február 20. hétfő, 13:33
Valószínűleg olyankor értékelődik fel a múlt aktualitása, amikor a jelen kevésbé múlandónak vélt tetteivel szeretnénk a jövőt formálni. Amikor ezt a recenziót írom, sztrájkra készülődés hírei érkeznek a Magyar Rádióból, ahol tehát nem jelentéktelen gondjaik-bajaik vannak a közszolgálat szolgálatában állóknak. Úgy is felfoghatnám Agárdi Péter könyvét, mint e sztrájk(veszély) előzményeinek krónikáját, és úgy is, mint jelzést, javaslatgyűjteményt: a jövőhöz vezető útnak másfelé kellene vezetnie.
A korábbi tanulmányait egybegyűjtő kötet szellemi frissessége még azok számára is tartogat meglepetést, akik – mint e sorok írója – első megjelenésük helyén és időpontjában is olvasták őket. Nem csak azért, mert a bennük tárgyalt napi problémák túlnyomó többsége fájdalmasan hosszú életűnek bizonyul, hanem azért is, mert a szerző látásmódja, gondolkodásának igényessége túl emeli őket a pillanatnyi viták és cselekvések körén. Mert bármennyire komikus lehet (egy mai 20 éves számára bizonyosan) az az alig négy év előtti – mondhatjuk így – cirkusz, amely a Kossuth Rádió déli harangszava körül zajlott, Agárdi tény-és érvgazdag előadásából olyan következtetések származtathatók, amelyek döbbenetesek, sőt olykor ijesztőek a közel s távoli utókor számára. Vagy abból, ahogyan például az egykori elnök, Hajdu István tevékenységét elemzi, expressis verbis nem, mégis ékesszólóan kiderül, milyen vezetői mentalitás következménye lehet – akár a személyes jószándék ellenére is –, hogy a közszolgálati rádió az egyik műsort (Beszéljük meg) kitaszítja, a másikat (Vasárnapi újság) felvirágoztatja.

A kötetbe foglalt 12 tanulmány eredetileg főként évkönyvekben, folyóiratokban látott napvilágot, egyikük-másikuk már akkor vitákat keltve. Agárdi gazdag irodalomjegyzéket mellékel könyvéhez, közreadja a témába vágó egyéb publikációinak a jegyzékét is, ahogyan az „jobb helyeken” illendő, ám feltűnő, hogy a szokásosnál talán terjedelmesebb előszót és utószót is ír: kommentálja, értelmezi, aktualizálja eredetiben közreadott, legfeljebb (láb)jegyzeteiben bővített tanulmányait. Látható, hogy ma is szenvedélyesen kötődik a múlthoz s az abból kinövő mához, hiszen több mint három évtizeden át töltött be a Magyar Rádiónál kinevezett vagy választott vezetői funkciókat. Nem csoda, hogy gondolkodásán végigvonul ez a kettősség: a (korábban irodalom-)történész elemzőkészsége, megfontolt mérlegelő készsége mellett a szorongató napi tennivalók lázában égő publicista szenvedélyessége.

Elméleti szempontból nézetem szerint A magyar baloldali médiafelfogás paradoxona (2003-2004) című tanulmánya a legjelentősebb, amelynek nem eredménye, hanem axiómája a határozott distancia a szellemi, illetve a politikai baloldaliság között, amelyre minden tisztességes baloldali értelmiségi eljut manapság. És bár a könyv egyik-másik helyén nehéz attól a benyomástól szabadulnunk, hogy a baloldali médiapolitikai hibák iránt elnézőbb, legalábbis nem utal eléggé konkrétan – pedig lehetnek ilyen tapasztalatai is – a kézi irányítás iránti nosztalgikus hajlamokra és törekvésekre, vagy a „a sajtó mindig gyanús”-féle örökölt, ám nem teljesen meghaladott politikai reflexekre, azért példás a publikációban mindig jelenlévő önreflexió.

Manapság, amikor bulvártörténészek, közéleti ganajtúrók és mindenféle szellemi nyikhajok harsánysága mérgezi a közlevegőt ( élvezvén és kihasználván, hogy vitorláikat aktuálpolitikai szelek is dagasztják), üdítő fuvallat Agárdinak például ez a mondata: „Van, amit ma is jó szívvel, önérzetesen vállalnék; van, amiben tévedtem; van, amit talán szégyellek.”

Ilyen szerzőnek hogyne lehetne hiteles az a – politikai kisszerűséget nagy ívben elkerülő – megállapítása, miszerint: „A hallható politikai elfogultság többnyire szakmai hibákból fakad, a szerkesztői, riporteri, vezetői magatartás és képességek korlátaira utal, esetenként az alkotói elszürkülés, a megújulási képtelenség tünete, levezető szelepe, gyakran a középszerűség, az önérvényesítés menekülési vagy kompenzációs útja, pótcselekvése.” És még egy idézet, amely a szeretve-bíráló, az aggódva-elítélő Agárdi pontos diagnózisát tartalmazza: „Az elüzletiesedett és pluralizált, ugyanakkor a politikai küzdelmek által kivéreztetett média nyilvánosságában mára – különösen a ’90-es évekhez elejéhez képest – elhalkult a közszolgálati felelősséggel kapcsolatos minden aggodalom és szó.”

Köztudott, hogy az egykor pezsgő szellemi-szakmai műhely, kiváló tehetségek otthona és nevelőiskolája, hallgatóinak hiteles tájékozódási forrása és fóruma szakmai, műszaki, műsorszerkezeti és anyagi leépülés folyamatával kínlódik, eközben persze hallgatói nem csekély tömegeit veszítve el. (Személyes, persze nem reprezentatív, de a felsőoktatás köréből származó tapasztalataim szerint például a húsz éven alattiak számára szinte nem is létezik.)

Bizonyára ezért is tűnik úgy, hogy Agárdit a mai rádiózással kapcsolatosan az tölti el, ami az Általa és mindenki által tisztelt Hárs István egykori elnököt, aki interjút adott abból az alkalomból, hogy sok év után ismét meglátogatta a Magyar Rádiót, ahol – mint mondta – elfogta „az idegenség érzése”.
Fontos könyv!

(Agárdi Péter: Bródy Sándor u. 5-7. Rádió és médiapolitika a százaforduló Magyarországán. Új Mandátum Könyvkiadó, Membrán Könyvek, 2005. 286 oldal, ára: 2890 Ft.)
Cserhalmi Imre
vélemények  hozzászólok
masa.mondo
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek