Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 19.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Recenzió
Negyven portréból – egy
2006. szeptember 18. hétfő, 18:10
A Csokonai Színház közelmúltjának ismert és kevésbé ismert alakjairól – rendezőről, karmesterről, művészeti titkárról, büfésről, dramaturgról és természetesen sok színészről – szól Bényei József újságíró legújabb könyve. A Debreceni komédiásokról és a kötet szerzőjéről Cserhalmi Imre írását olvashatják.
Nincs abban semmi meglepő, hogy hatvan-hetven táján mindenkit megérint az összegezés valamiféle vágya, de jaj annak, akiről éppen ilyenkor derül ki, hogy élete műve nem tud életművé nőni. Bényei József az utóbbi években egyre-másra kiadott könyveivel az ellenkező végletet képviseli: elképedve látja még évtizedek óta hűséges olvasója is, hogy milyen sokféle termékből, milyen gazdag aratásra képes.

Életének egy rövid időszakában a Csokonai Színház direktoraként is szolgálta városát, kézenfekvő volt tehát, hogy közreadja negyven ember portréját, ahogyan könyve alcímében írja, a debreceni „színház közelmúltjából”. Rendezőről, karmesterről, művészeti titkárról, büfésről, dramaturgról és természetesen sok színészről szól a könyv, amelyet egy helyi, kiadással is foglalkozó könyvkereskedő a debreceni lokálpatriotizmust szolgáló és erősítő sorozata legújabb darabjaként segített világra.

Színháztörténet? Memoár? Napló? A szerző az előszóban tisztes őszinteséggel taglalja és vállalja könyve műfajának meghatározhatatlanságát, nevezetesen, hogy az eklektikus tartalom tulajdonképpen mindössze azt a célt szolgálja, hogy kedves élményeket rögzítsen egy-két távozóban lévő színházrajongó-generáció, illetve forrásmunkává válhasson későbbi korok érdeklődői számára. Szerény igény, de nem igénytelen szerénység ez, mert Bényei – divatos szóval – értékőrzést művel. Főként személyes élmények, apró sztorik, szakmai kritikák és elemzések, köztük saját egykori interjúinak, bírálatainak, sírbeszédeinek részletei portré-építkezésének legfőbb elemei. Szereplői között vannak ismertek (Mensáros László, Márkus László, Latinovits Zoltán, Rubányi Vilmos, Kertész Gyula, Simor Erzsi, Lontay Margit vagy Dégi István) és teljesen ismeretlenek.

A válogatást teljesen hitelessé teszi a szerző indoklása: azokról írt, akik véleménye szerint alapvetően maradandót nyújtottak Debrecen színházi életének, illetve akik valamiért különösen közel állnak a szívéhez. Szíve joga – hogy Molnár Ferenc egyik tüneményes alakjának szavajárását idézzük –, de valóban a szívéé. Bényei portré-hősei közt ma is élő már alig-alig akad, és ő valóban szeretettel, egyik-másik esetben nem titkolt, mégis szemérmes rajongással akarja felmutatni nekünk és az eljövendőknek: nézzétek és ne feledjétek el őket.

Pedig máris elfelejtették. Majd mindegyik hősének temetéséről elpanaszolja, hogy alig-alig jelent meg néhány gyászoló, portréi többségének a végén rendre vádol és számon kér, követeli az utcaelnevezést, a szobrot, a síremléket, de legalább a virágot a sírra. Hősei iránti szereteténél talán csak a Debrecenért megvallott lelkesedése nagyobb. Nagyon sokat tud a színház világáról, és ha színházideálja talán már nélkülözi is e dinamikus, és örök válsága nélkül bizonyára létezni sem képes művészeti ág újabb törekvéseit és vívmányait, azért például igen érdekes Hamlet-értelmezés kerekedhetnék ki a portréiban e témáról írottak összegyűjtéséből.

„Rendelkezett az átlagosnál jóval nagyobb műveltséggel, amelyet a családban szerzett és azzal a tapasztalattal, amely a történelem által megtiport embereket vagy gazemberré, vagy felelős férifivá teheti” – írja Mensárosról. „Türelmetlen volt, égett és égetett” – írja Márkusról. Tudja, hogy roppant egyszerű szakma a miénk: mindössze jó mondatokat kell írni. Fontos tettének tartom, hogy Latinovits vagy Szendrő József alakjáról lehántja azt a nimbuszt, amelyet esetleg csak legendák szülnek és éltetnek, minden tisztelete mellett is a reális emberi-szakmai értékelés medrében marad. Hősei közül Solti Bertalannak és Simor Ottónak rövid ideig magam is színidirektora, Dégi István egy nagy filmfőszerepének forgatókönyvírója voltam – tanúsíthatom, hogy Bényei róluk (is) nagyon jellemzően szól.

Kevés műfaj van, amelyből jobban megismerhető lenne a szerző, mint másokról írt portréiból. Bényei érzékelhetően nem is művészetet és művészeket, hanem ÜGYET kíván szolgálni, s miközben „kívülről” engesztelhetetlenül harcos publicista, „belülről” sérülékeny, lágyszívű alanyi költő. Hogy nem skizofrén mégse, annak köszönheti, hogy ír. És hogy mindkét lelkét meg tudja írni – az a mi szerencsénk.

(Bényei József: Debreceni komédiások – Arcélek a színház közelmúltjából. Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft, Debrecen, 2006. )
Cserhalmi Imre
vélemények  hozzászólok
masa.mondo
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek