Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Magyarországon nincs igény a fotóriportra”
Beszélgetés Dezső Tamással
2006. február 15. szerda, 12:47
Az idei World Press Photo pályázat magyar díjazottja néhány éve van a pályán, mégis egymás után kapja a szakmai elismeréseket. Dezső Tamás lesújtóan nyilatkozik a magyarországi sajtóviszonyokról és nem is akar visszatérni a hazai médiába. Hiszen kollégái megalázó körülmények között dolgoznak alacsony bérért, a fotózáshoz nem értő emberek nyomása alatt.
„Kelet-Európa érdekel az itt élő emberekkel”
– Ez a legnagyobb elismerés, amit eddig kapott a munkájáért?

– A legrangosabb, mert a legismertebb díj, lévén, hogy egy utazó kiállításon mutatják be a díjazott pályaműveket, így több millió néző láthatja. Számomra a legfontosabb vagy legkedvesebb díj azonban a W. Eugene Smith Fund elismerése, ahol finalista lettem 2005-ben, vagyis a pályaművemet beválasztották a legjobb hét közé.

– Mennyire fontos, hogy megméresse magát ezeken a versenyeken?

– Nem a díjakat hajszolom. Engem a világ érdekel, csak Magyarországon egyszerűen nincs igény arra, amit csinálok, megmutatni az embereket, a társadalmat. Ennek a műfaja lenne a fotóriport, de ez nálunk manapság nem kell.

– Hogyan került kapcsolatba a médiával?

– Három műszaki egyetemet is félbehagytam. Elhatároztam, hogy fényképész leszek. Az olyan egyszerűnek tűnt az iskolai kudarcok után. Pedig előtte szinte nem is volt gép a kezemben. Felhívtam a Magyar Hírlap fotórovatának akkori vezetőjét, Habik Csabát, aki azt tanácsolta, hogy végezzek el egy fotóiskolát. Eljártam, de a szakmát nem ott, hanem a Magyar Hírlapban tanultam meg. Az első egy évben szinte semmit nem kerestem. Mégsem éreztem, hogy kihasználtak volna. Nekem a fizetség az volt, hogy megjelenhettem egy országos napilapban.

MÚOSZ Nagydíjas romániai sorozatát a World Press Photo-pályázaton is elismerték
– Jó ideje eltűnt a napi sajtóból, viszont újra és újra halljuk a nevét a nemzetközi pályázatok nyertesei között. Az ember azt gondolná, hogy pályázatkészítésből áll az élete.

– Nem pályázatkészítésből áll az életem, folyamatosan fényképezek, folyamatosan dolgozom különböző témákon. Emellett fotózok a National Geographicnak, a GEO-nak és néha egy-egy külföldi újságnak vagy magazinnak, legutóbb a New York Timesnak készítettem egy riportot.

– Hogyan sikerült bejutnia a laphoz?

– Én sem tudom, ők kerestek meg engem. Egy este csörgött a telefonom, csupa 1-es számot mutatott a kijelző. Megfordult a fejemben, hogy ez biztosan valami vírus lehet. Mégis felvettem. Mint kiderült, a New York Times szerkesztőségi száma volt. Magyarországhoz kötődő fotókra volt szükségük, s gondolom, látták a képeimet valamelyik nemzetközi versenyen.

– Mi történik egy ilyen felkérés esetén. Alkudozás kezdődik a munka díjáról?

– Nem. Általában elfogadom, amit ajánlanak.

– Persze gondolom a New York Times nem szűkmarkú. Hány hónapig lehet megélni egy ilyen megbízásból?

– Annyira sokáig nem. Nagyon drága a felszerelés, a nyersanyag és az összes más költség, az utazás. Egy portfólió elkészítése 100 ezer forintba is kerülhet.

– Mennyi idő jut, arra, amit igazán szeret: fotóriportok készítésére, és pályázatokra a napi munka mellett?

– Nem köt szerződés egyetlen laphoz sem. Ebből a szempontból úgy is mondhatnám, kiszálltam a sajtófotózásból. Szabadúszó vagyok.

„Helyzetkép az Uniós csatlakozás előtt”
– Az nem egy életbiztosítás.

– Igen, Magyarországon nem jó szabadúszni. De szerződni sem a legjobb, mert úgy meg kihasználják az embert a megbízók. Sok kollégám elképesztő hajtásban, nyomásban dolgozik alacsony fizetésért. És még csak nem is végezhetnek a tehetségükhöz méltó minőségű munkát.
A szabadúszáshoz túl kicsi a hazai média, főleg, hogy nincs kereslet a dokumentarista riportokra. Talán ha hárman megélünk ebből. Az a baj, hogy a hazai médiában a fotó nem kapja meg azt az elismerést, mint külföldön, ahol még egyáltalán nem letűnt műfaj a fotóriport és a jó képeket egyenrangúnak tartják a szöveggel. Magyarországon azt mondják a pozícióban lévők, hogy a jó fotó nem érdekli az embereket. Pedig ez nem igaz. Csak épp egyszerűbb és olcsóbb szeméttel megtölteni az oldalt. Pedig nincs hiány jó szakemberből, nagyon sok jó fotós van idehaza. De amíg hozzá nem értők döntenek a képek sorsáról, addig így is lesz.

– Ezért szakított a napilapokkal, a Magyar Hírlappal is?

– Nem. A Magyar Hírlapról csak jót mondhatok. Ott csupa nálam okosabb emberrel voltam körülvéve, akiktől szinte mindent megtanultam. De három év után elegem lett a közéletből. Engem a mélyebb dolgok érdekelnek, elsősorban az emberek. A napilapozásban is azt szerettem leginkább, hogy emberi sorsokat ismerhetek meg.

– Tervezi, hogy külföldön folytatja?

– Csinálnám is meg nem is. Az akadályoz benne, hogy engem Kelet-Európa érdekel az itt élő emberekkel. El nem tudnám képzelni, hogy aktuális világpolitikai eseményekkel foglalkozzak, még egy olyan rangos lapnál is, mint a New York Times. Én a dolgok összefüggéseit akarom látni. Húsz év múlva is. Nem tudom elképzelni, hogy a jövőben mással foglalkozzak.
eMasa
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek