Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„A komor hangulatot próbáltam átadni”
2007. február 13. kedd, 14:47
Szándékoltan vér- és összecsapásmentes képeket válogatott az őszi budapesti zavargásokról a World Press Photo világversenyre Szigetváry Zsolt, a hírfotó-sorozat kategória első díját megnyerő magyar fotós. Az MTI-nek dolgozó szabadúszó fotóriporter szerint hazánkban hiányoznak a fotósoknak jó terepet kínáló politikai magazinok, egy magyar sajtómunkás pedig nincs abban a helyzetben, hogy minden további nélkül elvállalhasson egy külföldi munkát.
– Nem emlékszem, hogy láttam volna a díjnyertes képeit a magyar újságokban. Direkt a versenyre tartalékolta őket?

– Nem, ennél kicsit bonyolultabb a dolog. A tíz fotósból álló sorozatot két riportból, a tévészékház ostromából és a 23-ai összecsapásokból válogattam össze, csináltam meg fekete-fehérre és vágtam négyzet alakúra, direkt a World Press Photo-ra. Az alapképeket a többivel együtt leadtam az akkori sorozatban színesben, de a sajtóban akkor mindent vittek a viperás rendőröket meg a vérző fejű tüntetőket ábrázoló képek.

– Utóbbiakat ezek szerint szándékosan hagyta ki a pályázatából? Nem ütött volna még ennél is nagyobbat a sorozat azokkal együtt?

– Nem. Sebesült tüntetőt, demonstrálók és rendőrök összecsapását ábrázoló fotók minden nap érkeznek a nemzetközi szerkesztőségekbe a világ minden tájáról. A főként a képi látást díjazó zsűrit inkább azzal lehet megfogni, egy érzést tud közvetíteni a fotós. Én éppen ezért azon túl, hogy mellébeszélés helyett el akartam mondani, mi történt, egyfajta komor hangulatot próbáltam átadni. Ezért fekete-fehéresítettem és tisztítottam ki úgymond a sorozatot, hogy ne maradjon benne közhelyes, maníros, véres kép.

– A négyzet alakú képek mennyire ritkák a World Press Photon?

– Nem én találtam ki a dolgot, már a harmincas években létezett négyzet alakú fotót csináló fényképezőgép. Azért vágtam meg így a képeket, hogy valamiféle katonás rendet, komolyságot sugározzon a sorozat első ránézésre is.

– Magyar szemnek talán szokatlan, hogy sajtófotók így néznek ki, inkább művészi képeknek tűnnek első látásra.

– A nyugat-európai magazintrendbe, amely egyébként a World Press Photo tipikus terepe, abszolút beleillik az én sorozatom, Magyarországon viszont nincsen olyan, igazi politikai magazin, mint a Newsweek vagy a Time, és itt nem minőségre, hanem műfajra értem a dolgot. A legközelebb talán a Figyelő áll ehhez a laptípushoz, de még az is messze van a hagyományos magazinoktól. A napilapok papírja ugyanakkor egyrészt nem bírja el ezeket a sötét tónusú képeket, másrészt a napisajtó másképp működik. Persze, hogy a viperás rendőröket teszik címlapra, ha előtte a főkapitány azt nyilatkozza, hogy nem volt ilyen eszköz a rendőröknél.

– A Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrije mit szólt a képekhez?

– Első körben kiszórták. De ebben semmi meglepő nincs, egész mást várnak, mint külföldön. Éppen ezért idehaza három sorozatot adtam be, a fekete-fehér riportom mellett két színeset is. Egyet október 23-áról, egyet a tévészékház ostromáról, és ez utóbbival meg is nyertem a képriport kategóriát

– Gratulálunk. MTI-sként szintén? Engem ugyanis meglepett, hogy az MTI fotósaként aposztrofálták, úgy tudtam, szabadúszó.

– Jól tudta, ez egy furcsa helyzet, amiben én vagyok. Úgy mondanám, hogy főként az MTI-nek dolgozó szabadúszó vagyok, de persze nem sértődtem meg, hogy a Távirati Iroda a díj megnyerésekor azonnal „kinevezett” a saját munkatársának, sőt.

Pályakép
Szigetváry Zsolt Budapesten született 1962-ben. Kecskeméten járt műszaki főiskolára két évet, de úgy érezte, nem az ő világa, így otthagyta, majd éveken át próbált bejutni az orvosi egyetemre. Közben 1986-tól a Népszabadság, majd a Mai Nap, illetve az akkor induló Pesti Hírlap munkatársa. 1990-ben a Magyar Hírlaphoz igazolt, 2004 óta szabadúszó. Ő a hetedik, aki magyarként megnyeri a World Press Photo valamelyik kategóriáját.

– Jobb ma szabadúszni, mint alkalmazottként fotózni valahol?

– Tizennégy évet dolgoztam a Magyar Hírlapnál. Amikor 2004-ben bezárták a lapot, úgy döntöttem, elegem volt a semmitmondó napi értekezletekből és abból, hogy két politikus kézfogását kelljen fotóznom. Ilyen munkákra hála az égnek nem is küldenek az MTI-nél, mint ahogy külföldre sem.

– Pedig most nagyon valószínűnek látszik, hogy hamarosan megkeresik külföldről. Nem vállalná?

– Egyrészt bolond lennék visszautasítani mondjuk a Time felkérését egy külföldi sorozat elkészítésére, másrészt családfenntartóként sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy akár két heti bevételem kiessen amiatt, hogy elutazom, s majd valamikor két hónap múlva érkezzen a pénz külföldről. Nem olyan könnyű saját felszereléssel dolgozó szabadúszóként két-háromévente kitermelni az ilyen gyakorisággal tönkremenő többmilliós gépek és a laptop árát, a munkámhoz szintén szükséges autóról és a mobiltelefon-számlákról nem is beszélve. És akkor még emellett meg is kell élnie az embernek. Sajnos Magyarországon még nem tart itt a sajtó. Másodközlésekért például nem ritka, hogy egy doboz cigi árát kapja a fotós egy sorozatáért.

– Megváltozik egy fotós élete, ha World Press Photo díjat nyer?

– Amit máris el tudok mondani, az az, hogy a média pokollá tette az életem, nincs egy szabad percem se. De komolyra fordítva a szót, óriási felelősséget jelent első díjasnak lenni. Ezentúl számolnom kell azzal, hogy a világ minden táján figyelni fogják a képeimet, nem tehetek le ezentúl akármit az asztalra. A díjátadáson 20-án vezető világlapok fotórovat-vezetőinek, képszerkesztőinek kell prezentációt tartani arról, mit gondolok a fényképezésről. Erre én, aki előző nap este nem tudom, mit kell fotóznom másnap, és érzésből oldom meg a dolgokat, nem voltam felkészülve.
Rovó Attila
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek