Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Beszélgetés Rádi Antóniával
„Icipici cenzort ültettek a fejembe”
2008. október 7. kedd, 11:14
A székesfehérvári maffiaügyről szólt a HVG 2003. május 17-i számában megjelent Záróra után című cikk, amely miatt államtitoksértésért vádat emeltek a szerző, Rádi Antónia ellen. A látványos akciókkal kísért ügy – amelyben Polt Péter akkori főügyész szavai szerint a szervezett bűnözés és az igazságszolgáltatás soha nem látott méretű összefonódását leplezték le – iratait 90 évre titkosították. Rádi cikke azt kérdőjelezte meg, tényleg akkora súlyú volt-e az ügy, mint amilyennek az ügyészség beállította. Az újságíró öt évig tartó perében a vádiratot és a peranyagot is titkosították, így szinte csak azt lehet tudni, mikor lett vége: az elsőfokú bíróság tavaly decemberben, majd az ügyészség fellebbezését követően a másodfokon eljáró bíróság jogerősen 2008. október 1-én mentette fel a vád alól.
Rádi Antónia (fotó: Bakró Nagy Ferenc)

– Hogyan élted meg ezt az öt évig húzódó eljárást?

– Végig rosszul éltem meg. Egyáltalán, egy picit sem tartom se kalandosnak, se tréfásnak, még csak azt sem érzem, hogy benne van a fizetési kategóriámban egy ilyen ügy, mert ez még akkor sem lenne benne, ha egy nullával többet keresnék. Normális országokban ez a bűncselekmény a hazaárulással van egy szinten, ezt nem lehet valakinek a nyakába varrni a semmire, ez nem tréfadolog. Azt nem gondoltam, hogy akár sittre is kerülhetek, de az is egy rossz vicc, hogy eljutottunk egyáltalán egy ötéves eljárásig. Rémesen nyomasztó.

– Nem gondoltad, de a vádban benne volt a börtönbüntetés fenyegetettsége.

– Természetesen, hiszen a szándékos államtitoksértést szabadságvesztéssel bünteti a törvény. Azzal, hogy később az ügyész is pénzbüntetést kért, a saját vádjukat súlytalanították. Ők is tudták, hogy ez semmi más, mint az újságírók sarokba állítása.

– Az öt éves eljárás alatt folyamatosan dolgoztál, ugyanúgy, mint előtte. Hogyan lehet egy ilyen teher mellett írni?

– Nem mondom, hogy nem lettem egy kicsit óvatosabb. Ez nem azt jelenti, hogy elismernék bármit, azt, hogy óvatlanul jártam el az alapcikknél, nem – de beültettek egy icipici cenzort a fejembe. Beültettek persze egy dacos ellencenzort is, ezek ketten harcolnak most mélyen bennem – nehogy már én máshogy gondolkodjak és mást csináljak, mint előtte. Akárhogy is, megüli az ember gondolkodásmódját.

– Vannak olyan témák, amiket azóta kerülsz?

– Nincsenek.

– Akkor hogyan dolgozik ez a kis cenzor?

– Amikor kapok egy információt, akkor kérdezgeti, hogy jajj, jajj, kell ez neked? Utána természetesen azt mondom, hogy persze kell, ez az én foglalkozásom, lehet félni, nem szégyen, de ha félek, akkor inkább valami mást kell csinálni. Amíg azt gondolom, hogy ebben a szakmában van dolgom, addig függetleníteni kell magam ettől az ügytől.

– A vádiratot és a peranyagot titkosították, tudom, hogy nem sok mindent tudsz elmondani erről a konkrét esetről, de arra talán felelhetsz: amikor azt az információt kaptad, ami alapján megírtad végül a cikket, volt benned óvatosság? Láttad akkor, hogy akár államtitok-sértési ügy is lehet belőle?

– Önmagában az is felháborít, hogy nem lehet mindent elmondani róla. Rátették az én ügyemre is a TÜK (titkos ügykezelés – a szerk.) jelzést, pusztán azért, mert tudták, hogy az egész hülyeség. Azért titkosították, nehogy elmondjam, hogy zajlik egy ilyen gyakorlatilag koncepciós per, ami csak az újságírók megfélemlítéséről szól. Nem mondhatom el a részleteket, pedig az lenne a legjobb mindannyiunknak, akár a kollegáknak, akár a tanítványaimnak.

Visszatérve az információra: már az első kihallgatáson elmondtam a rendőrségen, hogy egy levél érkezett a szerkesztőségbe, amiben leírtak egy történetet – miért gondoltam volna akármit is? Valaki leírt egy sztorit, amiről okkal gondolta, hogy az újságra tartozik, érdekes volt, mint kiderült, igaz is. Eszembe se jutott, hogy ez bűncselekmény. Utóbb kiderült, nem is volt az, csak időközben eltelt öt év, én meg öregedtem huszonötöt, ennyi.

– Mivel jár egy ilyen eljárás?

– Járna például a rabosítással (a büntetőeljárás alá vont személyről fényképfelvételt és tízujjas ujjnyomatlapot készítenek, illetve rögzítik a bűnügyi nyilvántartásban – a szerk.), mindenkit ez visel meg a legjobban. Az én kihallgatóim az ORFK Szervezett Bűnözés Elleni Igazgatóságán – most már Nemzeti Nyomozó Iroda – úriemberek voltak, így ezt egyszerűen megúsztam, tehát nem szerepelek a bűnügyi nyilvántartásban. Most, hogy ezt elárultam, lehet, hogy valakinek az orrára koppintanak, de én nagyon hálás vagyok érte. Aztán olyan apróságokkal jár, hogy például egyezkedni kell a nyaralásaidról, bejelenteni, megkérdezni, mikorra idézhetnek be, nehogy azt higgyék, hogy bujkálsz az igazságszolgáltatás elől. Állandóan benne van az agyadban, hogy nem tervezhetsz olyan hosszú időre, mint amilyenre szeretnél. Ez egy egész elképesztő macera, de azt gondolom, hogy jobb újságíró lettem tőle, empatikusabb ember, és megtapasztaltam a saját bőrömön azt, amit eddig csak tudósítóként láttam. Egész másként állok a büntetőeljárás alá vont emberekhez, mint korábban.

– Mi volt a legnehezebb része, lelkileg mi viselt meg a legjobban?

– Összejött a vádemelés az édesanyám halálával. Ő volt az első ügyvédem. Úgy meg voltam ijedve, hogy csak az anyukámban bíztam. Amikor aztán iszonyatosan egyedül maradtam, akkor még találnom kellett egy kvázi idegen embert is, akiben megbízhatok – ez volt a legrosszabb. De aztán sikerült, végül jó ügyvédem lett, Retteghy István megnyerte a pert, a jó ügyvéd pedig erről ismerszik meg, megnyeri a pereket.

– A szerkesztőség melletted állt?

– Igen. Fizették az ügyvédet. Anyukámat persze nem kellett, de később állták a számlát. A főnököm eljött az ítélethirdetésre. Zárt tárgyalás volt, kint kellett ülnie a stokin, de nekem nagyon jól esett, amikor kijöttem és ott volt. Kollégák érdeklődtek, az ítélethirdetés után gratuláltak – nagy erőt adott a szolidaritásuk. Muszáj megemlékeznem az EBESZ médiafelelőséről, Haraszti Miklósról, és a munkátársáról, Kovács Nóráról is, ők a procedúra minden apró részletén rajta voltak. Nem mintha kétségbe vonnám a bíróságok függetlenségét, de alighanem jót tett az ügynek egy fajsúlyos nemzetközi szervezet figyelme. És még így is több mint öt évig tartott…

– Mit jelent az, hogy jobb újságíróvá tett a per? Előtte is jó voltál.

– Minél többet tapasztalsz, annál jobb vagy. Nem mondom, hogy örülök, hogy ezt megtapasztaltam, de most igyekszem a hasznomra fordítani. Kellett ezt látni, hogy hogy működik belülről. Lehet, a bíráknak, ügyészeknek, nyomozóknak is jót tenne, ha ideig-óráig átülnének az asztal „fiók nélküli” oldalára. Csak hogy pontosan tudják, milyen ott lenni, mekkora a munkájuk súlya. Ha nekem a hasznomra válik, lehet, hogy nekik is hasznukra válna.

– Mi az a tanulság ebből az egészből, amit akár a diákjaidnak is el tudsz mondani?

– Nincs tanulság. Pont ez a baj, hiszen nem követtem el semmit, és mégis megtörténhet bárkivel. Azt tudom mondani, hogy minden szakmának megvan a maga kockázata, ha egy buszsofőr, aki nyolcvan embert szállít, téved, az sokkal rosszabb. Nekünk még tévednünk sem kell, úgy látszik, a mi szakmánk kockázatába ez most beletartozik. És az is látszik, hogy a politika egyáltalán nem dolgozik azon, hogy ezt a kockázatot csökkentse, lásd a titoktörvény tervezetét: nem vették ki az elkövetők közül a civileket.

– Te mit tartanál elfogadható megoldásnak? Haraszti Miklós például azt, ha civileket még akkor sem lehetne szándékos államtitoksértésért büntetni, ha nem volt közérdekű a nyilvánosságra került adat.

– Tudod, mióta büntetik a civileket? A dicsőséges 1951-es évben került bele a Btk.-ba az a módosítás, ami szerint civil is elkövetheti ezt a bűncselekményt. Soha korábban nem létezett ez a passzus, pedig államtitoksértés volt, és az állam születésétől kezdve védi a saját érdekeit. Maximálisan egyetértek azzal, hogy mindenki védje a maga titkait. Ha a magánéletben elmondasz valakinek egy titkot, rábízod valakire, az továbbfecsegi, akkor nem azokra leszel mérges, akik ezek után továbbadják, mert semmi közük hozzá, hanem arra, akire rábíztad, nem? Miért lenne ez másként az állam szintjén?

És van itt még valami, aminek rossz üzenete van a számomra. Aznap, amikor megjelent az ominózus írás a székesfehérvári maffiaperről, felhívott az ügyészségi nyomozóhivatal egyik vezető ügyésze, bizonyos Turi András – az ő nevéhez fűződik például Molnár Csabának, a Kulcsár-ügy félreállított főnyomozójának süteményes ügye, vagy Sándor „Papa” Istváné. Azt mondta nekem, hogy „el tetszett követni egy államtitoksértést”. Talán nem tette hozzá, hogy „végre”, de a beszélgetés hangulata alapján elégedettnek tűnt. Előzménye is volt ennek a hívásnak: első jelentkezésekor Szabadi Béla bukott földművelésügyi államtitkár elleni vádiratról írt cikkről mondta el nemtetszését – máig emlékezem, akkor úgy éreztem, okom van visszakérdezni, hogy vegyem-e fenyegetésnek a telefont. Amit ő visszautasított, de én nem zárom ki, hogy lehet összefüggés az első és a második hívás, valamint a második telefonbeszélgetés hangulata és a nyomban meginduló büntetőügy között. Turi ma az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium szakállamtitkára. Az én ügyemnek egyébként éppen az volt az alapja, hogy a cikkemben megkérdőjeleztük az ügyészség munkáját. Kiderült ugyanis, hogy a székesfehérvári maffiaügy egy nagy lufi – az ügyészség pedig úgy megsértődött azon, hogy kipukkantottuk a lufit, hogy én még akkor is a bíróságra jártam, amikor abban az ügyben már mindenki vállveregetéssel távozott.

– Mit gondolsz, a civilek büntethetőségét csak az újságírók ellen tartják benne a törvényben?

– Úgy gondolom, hogy az újságírók ellen, de nem akarom az újságírókat kiemelni a többi civil közül, mert ez bárkit fenyeget. Ha egy néni talál az utcán egy pecsétes papírt, őt is.

– Csak a nénik nem szokták nyilvánosságra hozni.

– Ha elmondja a másik néninek, az is nyilvánosságra hozás. Nagyon féltem a másodfokú ítélettől, Nehrer Péter bíró nagyon szigorú és konzervatív ember hírében áll. Ehhez képest egy nap alatt átlátta az egész ügyet, amit – föl nem foghatom miért, mert azért nem olyan bonyolult dolog eldönteni, hogy láttam-e valamit vagy nem, de ez a helyzet – öt éve nem látott át senki. De nemcsak átlátta, borzasztóan jót mondott ki az ítéletben, azt, hogy ha én nem hivatalos helyről kapom az információt, nincs okom feltételezni civilként, hogy az államtitok, és nincs okom rohangászni, hogy az-e. Szerintem ez egy nagyon jó ítélet, és sokkal előremutatóbb, mint a Szilvásy-féle törvénytervezet.

– Ha jól tudom, a per során érveltek azzal is, hogy te jogász vagy, tudnod kellett volna, hogy államtitok, amit leírsz.

– Igen, ez is egy érv volt. Amúgy én az mondtam, hogy addig voltam jogász, amíg a rektorral kezet fogtam. A perben viszont mindenki nagyon neves jogász volt: nagy erőkkel jött ellenem a Magyar Köztársaság. Első fokon Varga Zoltán bíró, másod fokon Nehrer Péter bíró döntött – mindketten egyetemen tanítják a szakmát. A vádat a Fővárosi Főügyészség képviselte – szóval itt nagy erők mozdultak meg. Nekik szakértőt kellett kirendelniük, sőt, a szakértőt vissza kell rendelni még egy szakértésre – és akkor én tudjam fejből? Elhiszik vagy sem, egy levelező szakos jogász sem fújja kívülről a titokköri jegyzéket, viszont arra biztosan emlékszem, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, és szerintem ebbe a jogász is beletartozik. Sápadt próbálkozás volt.

– De mint kiderült, nem is volt államtitok, ugye?

– Erről már nem beszélhetek. Megkértem az ügyvédemet, kérje a Fővárosi Főügyészségtől, hogy vegyék le az iratról a titkosítást, mert tanulságos lenne mindenkinek. Tartok tőle, hogy nemet fognak mondani, mert a titkosítás az ő érdeküket szolgálja, azt, hogy ne derüljön ki, mekkora kamu ez az egész. Nem is olcsó kamu, mert szerintem milliókba van az eljárási költség – és akkor az én idegeimről még nem is beszélünk.

– Pont az ilyen esetek megakadályozása érdekében is nagy előrelépés lenne, ha egy új törvénnyel az indokolatlan túltitkosítást meg lehetne akadályozni.

– Nem fogjuk tudni. Nagyon erős ez a lobbi, nem érdekük. A kormánynak, épp úgy, mint az ellenzéknek, inkább a beijedt sajtó az érdeke. Emlékezz, volt tavaly az az ügy a Tasnádi-papírral, amikor a Nemzeti Nyomozóiroda előállt azzal, hogy az se tudjuk, hogy micsoda, de kiment innen egy államtitok, ugyan nekünk kellett volna őriznünk, de aki megírja, annak tömlöc. Miről beszélünk? Csak úgy valaki kisétál államtitok-papírokkal, megállapítják, hogy nem ők voltak a hibásak – hát vajon ki? – de előre befenyegetnek olyan embereket, akikről azt sem tudják, van-e náluk valami. Így nem lehet hozzáállni.

– Szerinted el lehet ezzel riasztani a tényfeltárástól az újságírókat?

– Egy-két esettel valószínűleg nem, de ha hozzávesszük, hogy most már teljesen mindennapos, hogy ha valakinek nem tetszik a cikk, akkor följelent rágalmazásért, hogy polgári perekben milliósak a kártérítési perek most már, akkor talán igen. Ha azt írod valakiről, hogy megkérdőjelezhető a múltja, ami az értelmező szótár szerint azt jelenti, hogy kérdéseket vet fel, az ma hatszázezer forint a bíróságon. Ha megkérdőjelezhető az illető múltja, ha nem, kicsit több pénz, mintha az orvos nem a rossz lábadat vágja le, hanem a jót. Ha ezt mind egybevesszük, akkor igen. Már nem lehet azt mondani, hogy a csúnya kapitalista kiadók nem akarják vállalni a kockázatot, mert lehet, eljön a perc, amikor én is meggondolom, belemegyek-e olyan ügybe, aminél ekkora lehet a járulékos költség.

– Mi az, ami ezen túl nehezíti a tényfeltáró újságírást?

– Én ezt tartom a legnagyobb nehézségnek. Azt, hogy ez egy költséges műfaj, mégis keveset áldoznak rá, az valóban nem jó, de emlékszem, én is elmúltam már harminc éves, amire autót kezdtem használni, amikor újságíró lettem, mobiltelefonja még csak James Bondnak volt, internetnek hírét sem hallottuk, és mégis, valahogy a kilencvenes évek közepe táján már írogattunk ebben a műfajban cikkeket többen, és talán némelyik jól is sikerült. Bizonyos határig el lehet viselni a spártai körülményeket. Én a jogi szabályozást, a bírói gyakorlatot tartom a legnagyobb korlátnak.

– Adatokhoz könnyen hozzá lehet férni?

– Eléghez ahhoz, hogy jó cikket lehessen írni. Nem vagyok a híve annak, hogy dramatizáljuk, ha valamit nem mondanak el. Ez tipikusan az, ami benne van a fizetési kategóriámban: sokat kell telefonálni, hisztikézni kell, kerülőutakat kell találjak. A pékeknek is nehéz, az uránbányászokról pedig ne is beszéljünk. Minden munkában akad kihívás, az olvasó cikket akar, és nem arról, hogy én hogyan nem tudtam meg semmit.

– Miért és hogyan kezdted el ezt a műfajt?

– Szerintem ezt senki nem kezdi, ez rárakódik. Írsz egy érdekesebb cikket, ahhoz jönnek a folyományok, új emberek, új informátorok. Én hiszek abban, hogy a legrövidebb hír is tényfeltáró igényű, ha jó, ha exkluzív, ha hatalmat, közérdeket érint. Egy kicsit zavarban is vagyok a tényfeltárás fetisizálásától, mert szerénytelennek tűnik, és igaztalan is azokkal szemben, akik egy napilapnál, hírügynökségnél pici híreket próbálnak gyártani, ez a dolguk. Olykor némelyikben ugyanannyi munka van, mint egy tízflekkes anyagban.

– Mégis gyakran hallani azt a kritikát, miszerint kevés olyan újságíró van ma Magyarországon, aki letesz valamit az asztalra.

– Ez egy kis ország, tíznél több jó fagylaltost sem tudok mondani. Én nagy érdeklődéssel olvasom, hogy mi van a Hírszerzőben, a Heti Válaszban, az Indexen, a Magyar Narancsban, hasonló műfajban, mint amiben én küzdök, nagyon jó cikkeket lehet olvasni, és szerintem ismerjük, olvassuk is egymást, tudunk egymásról. Azt gondolom, nem vagyunk kevesen tízmillió emberre, akiknek a felét a politika egy fikarcnyit sem érdekli.

– Mitől lesz valaki jó újságíró?

– Attól, hogy betegesen kíváncsi. Ha még akkor is kérdez, amikor már mindenki utálja azért, mert kérdez. Ez a legfontosabb, nyitottnak, állhatatosnak és érdeklődőnek kell lenni. A kapcsolatok, a bizalom kiépítése részben adottság, de biztos, hogy egy része tanulható. Végül is embereket veszek rá, hogy olyan dolgokat mondjanak el nekem, amikről egyáltalán nem áll érdekükben beszélni, ráadásul nem is dolguk velem beszélni, én nem mondhatom, hogy joga van hallgatni, joga van ügyvédet fogadni, hanem csak akkor beszélnek velem, ha ők is akarnak. Valahogy ki kell énekelni a sajtot a szájukból. De meg lehet találni azt, amitől megnyílnak.

– Rendszeresen hallani azt is, hogy újságírók politikai és gazdasági nyomásgyakorlásra panaszkodnak. Te találkozol ilyennel? Nálatok van erre példa?

– Nem, és ezért nagyon büszke vagyok a HVG-re. Ez nyilván hosszú évek és évtizedek hagyománya. Ha van is ilyen, valahol megállhat a sasoknál az egekben, az ilyen talpas újságíró, mint amilyen én vagyok, semmit nem érzékel belőle. Biztos, hogy próbálkoznak, mert ilyen az emberek meg a hatalom természete, de én abban hiszek, hogy ha egyszer-kétszer falakba ütköznek, akkor harmadjára nem jönnek. Azt soha nem tudtam elfogadni, hogy muszáj engedni. Persze amikor erről beszélgettünk, hallottam már kollegáktól azt: könnyű nektek, a HVG módos cég. Azt hiszem, a két dolog összefügg: ha a vásárló tudja, hogy hiteles terméket kap, akkor megveszi. Ha megveszi, akkor fognak benne hirdetni, nyereséges lesz, és akkor már nem lesz kiszolgáltatva.

– Meddig lehet ezt a műfajt csinálni ilyen „talpas újságíróként”?

– Ezen már én is többször elgondolkodtam. Mindig adok még magamnak tíz évet. Azt gondoltam, hogy harminc fölött már biztos nagyon ciki más ügyeiben kotorászni, aztán azt mondtam, hogy negyven fölött lesz ciki. Most, hogy mindjárt elérem ezt az álomhatárt, azt mondom, hogy ötven fölött lesz az. Nem tudom, de az biztos, hogy ez nem egy vénasszonynak való szakma, fizikailag sem. De még egy kicsit csinálom.

– A szerkesztés ezek szerint nem vonz.

– Nagyon nagy gond, és nagy hibája a szakmának, hogy nincs más karrierlehetőség. Minden egészséges emberben van ambíció arra, hogy sikereket érjen el. Itt nincs más, mint hogy előbb-utóbb muszáj emberek fölött basáskodni, aki elég jó újságírónak bizonyul, kvázi előléphet, szerkesztő lesz, vagy jó vagy sem, mert ugye az egy másik szakma, de az biztos, hogy újságot nem lesz már ideje írni vagy csak alig. Én jobb szeretek a saját munkámért felelni, mint másokéért, és nincs is olyan jó természetem, hogy emberek vezetője legyek. Sajnálom, hogy nincs arra lehetőség, hogy egy idő után azt mondják – és most tényleg nem magamnak lobbizok: senkit sem ismerek, akinek ezt mondanák –, jó, ő már akkora sztár, hogy keressen annyit, mint egy főszerkesztő-helyettes és írjon újságot. Valahogy nem fogadják el, hogy az újságot újságírók írják és újságcikkekből áll. Emlékszem, amikor a postásbiciklik sztoriját írtam, Dudás Szabolcs fotós kollégával voltam Topolyán. Már tudtuk, hogy ki fog törni a balhé, hogy beledobtuk a malomkövet a vízbe, péntek van, mindjárt megírjuk a cikket – közben sütött a nap a tóparton, sört ittunk és azt mondtuk, hogy mennyivel jobb ez, mint bemenni egy légkondicionált irodába, telefonálgatni és mások kéziratát olvasni?!

– Akkor mi az, amit – ahogy mondtad – vénasszony korodra el tudsz magadnak képzelni? Mit fogsz csinálni?

– Harmadik éve tanítok a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán – még nem csináltam ezt elég sokat, még nem tudom, mi a diákok véleménye rólam, és nekem is kell még gyakorlatot szereznem, de ha úgy csinálnám, hogy én is elégedett lennék magammal, akkor szívesen tanítanék akár többet is. Ez hasznos. Az ember annyi aknára rálépett már ebben a melóban, jó lenne elmondani a fiatal kollegáknak, hátha ők ki tudják kerülni őket.

Névjegy
Rádi Antónia 1970-ben született Budapesten. 1993-ban végzett a MÚOSZ Bálint György Újságíró Iskolájában, 1999-ben a JATE Állam- és Jogtudományi Karán. 1993-tól a Népszabadságnál dolgozott, 2000-ben szerződött a HVG-hez, azóta ott dolgozik. Harmadik éve tanít a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán.
Tényfeltáró cikkeiért már 29 évesen megkapta a Pulitzer-emlékdíjat. Munkáját kétszer, 1996-ban és 1999-ben A Fogyasztóért díjjal ismerték el, az idén pedig Minőségi Újságírásért-díjat kapott a TV2 szappanoperájának pályázat nélküli támogatásáról szóló cikkéért.
Kedvenc cikke a HVG karácsonyi számába készült, és a parlamentről szólt – arról, hogy néz ki belülről, felülről az épület. „Nekem ez tetszett a legjobban, pedig végül maga a cikk nem lett olyan jó, mint amekkora élmény volt csinálni” – mondja.
Legjobbnak a Pintér Sándor volt belügyminiszter cégeivel foglalkozó írását, valamint a Defend szarajevói leányvállalatáról szóló cikkét tartja. „Ezeket szerettem, ha más írja, akkor is szívesen olvastam volna”.
Vorák Anita
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek