Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Aggódtam a kedvenceimért”
Interjú Déri Zsolt zenei újságíróval
2009. július 3. péntek, 11:01
Déri Zsolt kilenc év után távozott az Est.hu zenei rovatának éléről. Az eMasa a távozás körülményeiről, a honi zenei újságírás válságáról és a zenészekkel való viszonyáról kérdezte a Yonderboi-klipekben is megforduló zenei újságírót, aki először megbántotta Iggy Popot, majd egy jó évtizeddel később együtt énekelt vele.
Déri Zsolt. fotó: Riskó Gáspár

– Tudod már, hogy hol folytatod?

– Nem, még egyelőre nem, tippek, ötletek vannak csak. Valami főállást keresek. Szeretnék továbblépni.

– És mit lehet tudni az Est.hu zenei szerkesztőségének stábjáról, volt munkatársaidról, ők találtak már helyet?

– Ők mind a barátaim, akik nem azért a minimális honoráriumért, hanem lelkesedésből, „szerelemből” írtak havi néhány cikket, és mivel nem voltak alkalmazásban a rovatnál, nekik nem okoz olyan nagy anyagi veszteséget, hogy véget ért ez az időszak. Egyébként mindannyian rajtam keresztül kerültek az Est.hu-hoz, és amikor kiderült, hogy a cég nem tart többé igényt a munkámra, ők úgy döntöttek, hogy velem tartanak, „felállnak” ők is, és a jövőben nem írnak cikket az Estnek.

– A hírekben annyit lehetett olvasni, hogy az Est csoporton belül összevonják a zenei szerkesztőségeket, és a Radiocafe.hu zenei szerkesztősége fog felelni ezentúl az Est.hu-n és a Pesti Estben megjelenő zenei vonatkozású tartalmakért is. Miért az Est.hu zenei rovata volt a leggyengébb láncszem ebben a történetben?

– Közölték velem, hogy „a cégcsoportban rejlő szinergiák kiaknázása” jegyében nyártól a Radiocafé zenei szerkesztői határozhatják meg, milyen zenékről kell írni a Pesti Estben, sőt az ő stábjukból is írnak cikkeket, és azoknak a tartalmaknak át kell kerülniük Est.hu-ra is, tehát a rovatom autonómiáját nem tarthatom tovább. Megkértek, hogy nézzem meg újságírói szempontból a Radiocafe.hu oldalán a zenei cikkeket, tényleg alaposan megnéztem, és úgy láttam, hogy dilettánsabbak, mint gondoltam. Gondolom, abban, hogy a Radiocafé lett a domináns, a felső vezetés személyes preferenciája (az Est Media Group jelenlegi vezetője, Kádár Tamás korábban a Radiocafé 98.6 többségi tulajdonosa volt – a szerk) volt az elsődleges. Az Est.hu zenei rovatának szakmai színvonalát nem vitatták, de azt nyilvánvalóvá tették, hogy a jövőben nem a szakmaiság lesz a lényeges. Márpedig ezt a rovatot szigorú szakmai kritériumok szerint építettem fel és vezettem kilenc éven át. Már a kezdetektől fogva többször kockáztattam a kirúgásomat is, de sosem engedtem beleszólást tartalmi kérdésekbe, nem engedtem a rovatba PR-cikket, konzervanyagot, dilettáns, színvonaltalan cikket, vagy bármit, ami összeegyeztethetetlen lett volna az újságírói etikával. Kilenc év alatt kiépült egy hatalmas, több mint 9000 cikkből álló archívum, amit rengetegen keresnek, használnak és olvasnak ma is, a régebbi tartalmakat is – például egy 2003-as Eminem-koncertről szóló beszámolót eddig több mint 200 ezren olvastak. Most úgy látom, hogy az Est.hu zenei rovatának termése egy nagy kosár szép, egészséges alma volt, amire az utóbbi hetek során rohadt almákat kezdtek rádobálni, de bízom az olvasók ítélőképességében, hogy ha összehasonlítanak egy 2009. május 31. előtti és utáni cikket (például a Kasabian-lemezekről) észre fogják venni, hogy ez már nem ugyanaz a rovat.

– Ha valaki kilenc évet töltött egy rovat élén, amit gyakorlatilag egymaga csinált meg, nehéz lehet beilleszkedni egy új rendszerbe, főleg ha olyan kicsi a mozgástér, mint a mai magyar zenei újságírás esetében. Te azért megpróbálod ezt, vagy inkább egy saját lapot indítanál?

– Legszívesebben egy olyan kulturális hetilapnak dolgoznék, ami itthon még nincsen. Egy olyan lapnak, ami tényleg csak kultúráról szól, van benne kábé egyharmad-egyharmad arányban könnyűzene és film, a maradék egyharmadban pedig kiállítás, színház, könyvek és egyéb aktualitások, mint például a francia Les Inrockuptibles-ben. Ez a lap, bár két évtizede egy fanzine-szerű kezdeményezésből nőtt ki, mára az egyik legnépszerűbb francia magazin, pedig a maga módján igencsak „elitista”, mert világos elképzelése van arról, hogy mi az értékes és mi nem, és ezt meg is mondja. Ettől pedig tekintélye van, nemcsak értelmiségi orientáló szerepe, de eladásokban és látogatottságban mérhető tömeghatása is. Persze az angolszász világban is rengeteg nagyon jó kulturális lap van, például nagyon szeretem a londoni Time Outot, mely – miközben jó programmagazinként pedánsan felsorolja a kínálatot – kritikus is, meg meri írni, ha valami rossz.

– Pedig a leggyakoribb kritikaként éppen azt lehetett hallani az Est.hu-val szemben, hogy nem húz le egy lemezt sem, és ha nem is dicsér, akkor is meglehetősen „felpontozza” a lemezeket.

– Az Est.hu-ra felkerült lemezkritikák nagy része tényleg inkább pozitív volt, mert leginkább arról írtunk, amit szerettünk. Nagyjából harminc lemezről tudtunk írni havonta, és ebbe a szűk keretbe szívesebben válogattam be olyanokat, amiket érdemes megismertetni, mert tényleg jók vagy fontosak – minek írjam le Britney Spears legújabb lemezéről sokadszorra, hogy szar? A pontozásról pedig: nem igaz – mint ahogy gyakran állítják –, hogy nem adtunk sosem 7 pontnál rosszabbat a lehetséges 10-ből, külföldi és magyar lemezekre egyaránt rengetegszer adtunk például 6 pontot, annál lejjebb pedig egyszerűen minek, a szar különböző fokozatait nincs értelme méricskélni. 10 pontot ellenben csak nagyon-nagyon ritkán adtunk, gondos mérlegelés és közös egyeztetés után, havi átlagban egyszer vagy kétszer, de ezeket utólag, például az évvégi listaösszesítéseink elkészítésekor is vállalni tudtuk.

– Többször utaltál arra, hogy nagy gondok vannak a hazai kulturális és zenei újságírás szakmaiságával, és már jó ideje szinte konszenzuálisan elfogadott tény, hogy a minőségi zenei újságírás válságban van Magyarországon. Te hogyan látod, miért alakult így?

– Nincs kiépülve egyáltalán az intézményrendszere és rendes hagyománya sincs egyáltalán. Több évtizednyi a lemaradás, sosem voltak igazán jó zenei lapok itthon, és amik voltak egyáltalán, azok is általában hamar meghaltak. Az itt vagy ott zenéről író emberek között rengeteg a dilettáns, sokan dolgoznak kiadói konzervanyagokkal, amiket én sosem engednék be egy minőségi kiadványba. Meg általánosságban a nagyközönség zenei kultúrája is elmaradott nálunk, hiányoznak az alapok: szerencsésebb helyeken az ember úgy nő fel, hogy először a szülei lemezgyűjteményét böngészi és ott bukkan kincsekre, aztán a médiában a sok moslék mellett értékes dolgokat is ugyanúgy találhat, amitől kedvet kaphat a további kutatáshoz, a látóköre bővítéséhez. Ha ezek nincsnek meg, nincs igazán mire építeni.

– Tehát a zenei kultúra és zenehallgatási szokások megváltozásában is gyökerezik az újságírás válsága?

– Igen, de mondjuk ma már az internet segítségével könnyen meg lehet találni, be lehetne pótolni szinte mindent. Ma már sokan tudnak külföldi lapokat, külföldi oldalalakat olvasni és tájékozódni. Mégis, a tárgyi tudás, a háttérműveltség hiánya nagyon szembeszökő, például a blogok kritikáiban. Sokan hiszik, hogy értenek hozzá, tudnak írni a zenéről, de nem tudnak. Egyébként azt gondolom, hogy alapvetően mindenkiből lehet jó zenei újságíró, csak képeznie kell magát keményen, hiszek abban, hogy a mennyiség egy idővel átcsaphat minőségbe, kialakulhat a szakmai hozzáértés. Ami mellett persze a magyar nyelvet is tudni kell használni, sokaknak az sem megy rendesen.
„Kéne egy jó producer?” Déri Zsolt Gróf Balázs képregényében

– Kiket tartasz igazán jónak a volt és jelenlegi magyar újságírók, médiumok közül?

– A nyolcvanas-kilencvenes évekből Szőnyei Tamás és Sebők János munkáit tartom nagyra. Sebők János abban a korban tudott összegyűjteni rengeteg információt, amikor az még nagyon nehéz volt: míg Ungvári Tamás popzenei könyvei például borzasztóak mai szemmel, Sebők nyolcvanas évek elején írt munkái már precízek, alaposak, informatívak („A Beatlestől az Új Hullámig” – 1981, „Magya-rock I-II. ” – 1983/1984). Szőnyeinek a punk és new wave korszakról írt könyve („Az új hullám évtizede I-II.” – 1989/1992) kiemelkedő. Az 1996 és 2001 közti időszakból jó emlékeket őrzök a Wanted magazin stábjáról, ahol én is dolgoztam – igaz, hogy kvázi fanzine-ként működött, lelkesedésből, de tartalmilag, szakmailag minőségi volt. A mai színtéren a Quartnál akad pár jó cikk, már ha épp olyan írja, aki ért az adott témához, Inkei Bence például nagyon profi az ottani szerzők közül. De a legnagyobb tudású zenei újságíró Magyarországon szerintem Dömötör Endre, aki a fő munkatársam volt az elmúlt kilenc évben az Est.hu-nál. Ő szerkesztette a „303 magyar lemez, amit hallanod kell mielőtt meghalsz” című könyvet – aminek a 15 szerzője közül tíz az Est.hu zenei rovatába is írt korábban.

– A neten kering egy sztori, miszerint Iggy Popot egyszer egy bolgár újságíróval sikerült úgy felbosszantanotok egy sajtótájékoztatón 1998 táján, hogy az újságírók közé vágott egy széket. Mivel sikerült ennyire kihozni Iggy-t a sodrából?

– Nos a történet egy kicsit másképp esett meg, nem 1998-ban, hanem ’94-ben történt, és az újságíró nem bolgár, hanem szerb volt, és a széket sem vágta hozzánk Iggy. Akkor már a negyvenes évei végén járt, és megkérdeztem tőle, mit gondol, milyen típusú koncerteket ad majd 15 év múlva, amikor már nem tud úgy ugrálni és tombolni a színpadon, mert nehéz elképzelni, hogy egy széken ülve öreg bluesman módjára gitározgat vagy a combját csapkodva énekel. Erre Iggy eléggé megsértődött, jól le is hordott, később meg következett a szerb újságíró, aki sajnos nem beszélt elég jól angolul, így amikor valami olyasmit akart kérdezni, ami arra vonatkozott, hogy mit csinál Iggy már „25 éve”, azt véletlenül úgy mondta, hogy „25 év múlva.” Na ekkor ugrott fel Iggy, hátrarúgta a székét, mellbevágta az újságírót és elviharzott, azon dühöngve, hogy mit szekírozzák ezek a firkászok, ahelyett, hogy békésen söröznének vele. Szerencsére később sikerült lenyugtatni és visszahívni, ekkor elmagyaráztam neki, hogy ez csak egy félreértés volt, itt mindannyian hősként tekintünk rá, eszünkben sem volt megbántani. Úgyhogy végül megbocsátott, és azzal köszönt el tőlem, hogy „gyere, majd nézzél meg engem öreg napjaimban!” A poén az, hogy Iggy legutóbbi lemezein tényleg szerepel egy-egy akusztikus blues, amit egy szál gitárral penget, de közben persze az örjöngő koncertekkel sem hagyott fel, sőt végül tényleg találkoztunk is „öreg napjaiban”: amikor 2006-ban újra nálunk járt a Szigeten, sikerült felmásznom hozzá koncert közben a színpadra, és együtt énekelhettem vele a „No Fun”-t.

– Azt írták rólad, hogy van benned egyfajta „fanboy-mentalitás”, ami kell a popzenei újságíráshoz. Egyébként is, a zenei újságírásban a műfajok szaporodásával mintha egyre inkább szükség lenne egy sajátos kompetenciával járó műfaji elfogultságra is, éppen a kellően objektív kritikai munka érdekében.

– Abszolút kell egy ilyenfajta elfogultság, és ez nem jelenti azt, hogy nem lehet közben kritikusi szemmel nézni egy lemezre. Én is „aggódtam” a kedvenceimért, ha egy rosszabb lemezt adtak ki éppen, és ezt mindig meg is írtam, éppen azért, mert fontos volt nekem, amit csináltak. Egy kritikus egyébként nem is tudja magát igazán beleásni egy stílusba vagy zenébe, ha egyáltalán nem érdekli vagy nem rajong érte. Az Est.hu-nál is igyekeztem úgy szervezni, hogy minden stílushoz legyen kompetens szerző, aki tud írni akár a metálról vagy az elektronikus zenéről, a női előadókról pedig gyakran irattam lányokkal kritikát.

– Más kapcsokon is kötődsz egyes előadókhoz, szerepelsz például két Yonderboi-klipben is.

– Igen, a „Were You Thinking of Me”-ben én vagyok a fánkot evő detektív az elején és a biztonsági őr a végén, a „People Always Talk About the Weather”-ben pedig nem evés, hanem ivás közben vagyok látható.

– Az újságírás számos ágában szakmai és etikai problémákat tud okozni, ha az újságíró túlságosan jó, informális kapcsolatba kerül azokkal a körökkel, amelyekről ír – mint zenei újságíró nem látod problémásnak, hogy klipekben szerepelsz, barátkozol a zenészekkel?

– Nem, mert nagyon kevés zenésszel vagyok igazán közeli barátságban – elsősorban Németh Róbertet, a Heaven Street Seven basszusgitárosát említeném, akit már a zenekara befutása előtt is ismertem, ráadásul ő újságíróként is kolléga –, a többit inkább haverságnak nevezném. De egyébként is, én mindig mindenkinek megmondom a véleményem, nem számít, hogy milyen kapcsolatban vagyunk. Ebből már volt is bajom sokszor, például Robi is duzzog néha, de közben tudja, hogy szeretem a zenekarát, és éppen ezért értékeli is, hogy őszintén és kritikusan viszonyulok ahhoz, amit csinálnak. Azt gondolom, hogyha az újságíró mindig szakmai módon, az újságírói etikához ragaszkodva ír az adott lemezről vagy produkcióról, akkor nem lehet gond az, ha jobban ismeri is az előadót.

– „Ma már nyilvánvaló, hogy például Déri Zsolt nélkül sosem lett volna britpop”- írta régebben Uj Péter, utalva egy bizonyos műfajhoz kötődő preferenciádra: hogyan hatott az azóta – zenei újságírással – eltelt évtized az ízlésedre?

– Jelentősen kiszélesítette a spektrumot, egyértelműen, de persze már jóval korábban „mindenevő” lettem. A hangsúly egyre kevésbé a műfaji, inkább a jó és a rossz zene közötti különbségen van. Nyilván megvan még a brit gitárzene, mint preferencia, de az utóbbi időkben az est.hu évösszegző listáinak csúcsán valahogy mindig amerikai előadó végzett nálam, elég eltérő stílusokban (MGMT, Kings Of Leon, Gnarls Barkley, System Of A Down, Scissor Sisters). Bármit szívesen meghallgatok, a tánczenétől a dalszerző-énekeseken át az extrém metálig, de ha mondjuk a nagy kedvenc zenekaraimat kellene megneveznem a mai színtérről, akkor talán azt mondanám, hogy Flaming Lips, Primal Scream, Super Furry Animals, ami összefoglalóan nagyjából a „neo-pszichedelikus” kategória. Ha pedig csak egyetlen géniuszt lehetne kiemelnem, akkor Neil Youngot mondanám.

Amíg nem helyezkedsz el újra, fogsz írni cikkeket szabadúszóként?

– Természetesen, az időmbe belefér. Pont ezen a héten jelenik meg egy kritikám az Exitben. Sok régi „estes” dolgozik ott, és már évek óta poénkodunk azon, hogy ha kirúgnak az Esttől, rögtön írok nekik valamit.

Névjegy - Déri Zsolt
Diplomáját a szegedi József Attila Tudományegyetemen szerezte meg, francia nyelv és művelődéstörténet szakokon, 1996-ban. Egyetemi tanulmányai során egy-egy szemesztert az Université de Reimsen, illetve a Bradford University-n végzett el.

Újságírással 1988 óta foglalkozik, azóta többek között az Alterock, a Blikk, a szegedi Délmagyarország, a Filmkultúra, a Filmvilág, a Képes Újság, a Magyar Narancs, a Népszabadság, a VOLT és a Wanted (melynek 1996 és 2000 között a szerkesztésében is részt vett) folyóiratokba írt zenei, filmes és egyéb kulturális témájú cikkeket, és külsősként 1992-től kezdve állandó közreműködő volt a Petőfi Rádió havi rendszerességgel jelentkező Rockújság című zenei műsorában (illetve utódműsorainak megszűnéséig, 2007-ig), és több rádióműsort is írt a hatvanas-hetvenes évek New York-i művészeti színteréről, Andy Warholtól az art-punk és new wave mozgalmakig.

Első „hivatalos” újságírói állását 2000 májusában kapta a Pesti Estnél, ahol 2003-ig volt a könnyűzenei rovat főmunkatársa, míg az internetes verzióban az Est.hu 2000-ben általa indított könnyűzenei rovatának szerkesztője, rovatvezetője és fő szerzője maradt egészen 2009. május 31-ig, amikor teljes kritikusi stábjával együtt távozott.

2001-ben – a hazai zenészszakma és a közönség szavazatai alapján – VOLTfolió Kulturális Médiadíját nyerte el újságíró kategóriában.

Az elmúlt húsz évben többek között olyan sztárokkal készített interjúkat, mint Patti Smith, Suzanne Vega, Sinéad O'Connor, Björk, Alanis Morissette, David Bowie, Iggy Pop, Lou Reed, Jean Michel Jarre, a Radiohead, az R.E.M., a Nine Inch Nails, az Oasis, a Blur, a Pulp, a Massive Attack vagy a Prodigy.

Fordítóként vett részt az „1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz (2006)” című könyv magyar kiadásának elkészítésében, társszerzőként pedig a „303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz (2008)” című kötet megírásában.

1995 óta állandó tagja a budapesti Titanic Filmfesztivál szervezőgárdájának, konzultánsként szerepel a Kontroll című mozifilm stáblistáján, részt vett a film honlapjának és DVD-kiadásának elkészítésében is, és fordította a Donnie Darko szövegét is. A rendezők közül többek között Oliver Stone, Peter Greenaway, Volker Schlöndorff, Terry Gilliam, Alex Cox, Curtis Hanson, Atom Egoyan, Hal Hartley, Leos Carax, Larry Clark, Todd Haynes, Roy Andersson, Mathieu Kassovitz, Anton Corbijn és Michel Gondry szerepelnek az interjúlistáján. Mint mondja, 2000-ben „húzott egy vonalat”, ettől kezdve a zenei újságírást munkaként, a filmes munkákat pedig „hobbiként” kezeli.
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
papipipa | 2009.07.04. 17:51
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek