Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Demokráciában az újságíró okosabb, mint a politikus
Interjú Haraszti Miklóssal, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) leköszönő sajtószabadság-képviselőjével
2010. március 14. vasárnap, 16:01
A felkészülésen alapuló második kérdés kultúrájához még nemigen érkezett el a magyar sajtó. Ha eljutna odáig, az újraszocializálhatná a politikusokat – hangsúlyozza Haraszti Miklós. Az EBESZ sajtószabadság-képviselői posztjáról öt év után leköszönő író, tanár, emberi jogi aktivista az eMasának adott interjúban egyebek mellett beszél a holokauszttagadást tiltó törvényről, a „posztmodern, online weimarizációról” és arról, hogy miért Murdoch-párti.
– Szinte minden bírálója és méltatója egyetért abban, hogy sikeresen végezte munkáját a két ciklus alatt; ugyanakkor tény, hogy 2009-ben ölték meg világszerte a legtöbb újságírót, többet mint bármikor az elmúlt évtizedben. Nem érzi úgy ezeket a számokat látva, hogy kevésnek bizonyulnak azok a „puha” eszközök, amikhez az EBESZ sajtószabadság-felelőseként nyúlhat, és hogy néha keményebben kéne fellépni vagy beavatkozni az eseményekbe?

Fotó: Bakró Nagy Ferenc
– A kifejezési szabadság ügyében a nemzetközi közösségben csak az Emberi Jogok Európai Bíróságának van erősebb jogosítványa, mint az EBESZ médiaszabadság-képviselőjének – de még a strasbourgi bíróságnak is csupán a földrajzi Európában, és kizárólag bírósági döntések felülbírálójaként. Persze Strasbourgot is lehet semmibe venni, erre is van példa – lásd a magyar titkosszolgálati lobbi első, lefitymáló reakcióját a Kenedi-ítéletre.

De önmagában véve az északi félteke 56 államának feljogosítottjaként működő Képviselőnek nem is gyenge a mandátuma, hiszen önállóan, konszenzuskényszer nélkül léphet fel a sajtószabadság védelmében. Igaz, hogy nincs jogi hatalma, de joga van választ kérni a kormánytól, és beszámolni a nemzetközi közösségnek. Odautazhat a helyszínre, bevonhatja a civil társadalmat. S legfőképpen a nyilvánossághoz fordulhat. Ez nagy erő, mert hosszú távon az számít, hogy a politikai folyamatba ezúton be tudunk csepegtetni olyan koncepciókat, amelyek ott aztán belül érlelődnek.

Annak, hogy a magunk eszközeivel nem tudunk többet elérni, rajtunk kívüli oka is van. Ilyen, hogy a demokrácia előmozdításának a lehetőségei két évtizeddel a nagy átalakulás után nehezebbé váltak. Számos illiberális demokrácia – vagy áldemokrácia – alakult ki, s ma mindegyikük független, elismert ország. Vállalásait tekintve ma hivatalosan demokrácia az egész EBESZ-terület a Csendes Óceán nyugati partjától a keletiig. Ám Oroszországban és például a közép-ázsiai régióban mégis más szabályok szerint működik: megjelent a „ti demokráciátok” és a „mi demokráciánk” fogalma. Kirgizisztánban és Kazahsztánban például többpárti választások rendszeresen eredményeznek egypárti parlamenteket – remélem Magyarország nem válik ilyenné áprilisban.

Továbbá: a globalizáció úgy igazán most kezdett el működni, most kezdi hozni azt, amit mindig is ígért, azaz a gazdasági hatalom lassan eltolódik nyugatról kelet felé.

– Tehát az egyik fő veszély az, hogy az alternatív demokráciákhoz egyre nagyobb gazdasági hatalom és erő társul?

– Egy kazah külügyminiszterrel egyszer fehér asztalnál beszélgettem erről, s a következő aforizmában foglalta ezt össze: „Nálatok nyugatiaknál az az ideológia, hogy erős társadalom és gyenge állam kell. A kommunizmusban fordítva volt, gyenge társadalom párosult az erős állammal. Az új, elsősorban Ázsiában jelentkező rendben pedig az erős társadalomhoz erős állam társul.” Ebben a modellben természetesen az erős társadalom nem a civil társadalom erejét, hanem csupán a kapitalizmust jelenti, az erős állam pedig azt, hogy a demokráciát nem kell túlságosan komolyan venni – de e mögé a koncepció mögé most gazdasági hatalom áll föl. Oroszországtól Kínán át a Maláj-félszigetig kapitalista irányított demokráciával kísérleteznek. Mindezek ellenére optimista vagyok a demokrácia zónájának további kiterjedésével kapcsolatban. Az a bizonyosság ugyan megrendülni látszik, hogy a liberális demokrácia és a kapitalizmus sziámi ikrek, de az emberek, a civil társadalom szabadságvágyaiban és morális vágyaiban tovább él a demokrácia iránti igény. S abban a pillanatban, ahogy a gulyás-önkényuralmak kicsit is megrendülnek, az emberek rákérdeznek az emberi jogaikra is: miért manipuláljátok a választást? Miért is akartok elhallgattatni minket? A nemzetközi jogőr, aki vagyok, az ilyen morális vágyakra tud építeni.

– Gyakorta utazik a közép-ázsiai régióban, éppen ezekben a sajátos elvek alapján működő áldemokráciákban – próbálták már megvesztegetni vagy megfélemlíteni?

– A diplomácia megállás nélkül folyik (nevet). Személyesen egyébként soha nem próbáltak megvesztegetni, de amikor hét jelölt között zajlott a verseny, még az első mandátumom előtt, tapogatóztak, hogy tulajdonképpen mit is akarok. Volt olyan nagykövet, aki azt mondta: „Szóval te a sajtóból jössz, nem érdekelne egy papírgyár?” Mire én azt válaszoltam: „Hiszen nálatok nincsenek is erdők” – ilyen szituáció előfordult, de más fenyegetés nem ért.

– „Isten nevében” címmel tavaly közölt egy írást, amiben felemeli a szavát a „vallásgyalázás” vádjával újságírókat és civileket meghurcoló rezsimek, vallási vezetők gyakorlata ellen; konklúziója szerint a „vallásellenesnek” ítélt megnyilatkozások kriminalizálása éppenhogy szembe megy az egymás iránti tolerancia elvével. Mit gondol, mi lehet annak a magyarázata, hogy a kvázidemokráciák gazdasági felemelkedésével párhuzamosan a vallási szélsőségek egyre nagyobb mozgástérrel rendelkeznek a szólásszabadság korlátozásában?


– Egyik oka az a relativizmus, ami lassanként a világ nemhivatalos ideológiájává vált: eszerint a békés együttéléssel az is jár, hogy feladjuk az emberi jogi alapértékekhez való ragaszkodást. Egyfajta posztmodern keveredés alakult ki. A multikulturalizmus is ilyen, látszólag továbbviszi a liberális demokráciát, de valójában fel is oldhatja, mert megszűnik a közös nevező, elkülönülhetnek a kultúrák, és el kell ismerni akár a jogfelfogásukat is.

– Pedig úgy tűnik, a relativizmus keretében az olyan eredetileg európai értékek, mint az alapvető emberi jogok egyre inkább elfogadottak, inkább az olyan „határmezsgyéken” mint a szólásszabadság korlátozása láthatóak ezzel ellentétes fejlemények, irányok.

– Így van, világméretű multikulturalizmus alakult ki, amely hivatalosan továbbra is az emberi jogokon alapul, de mini-ellenforradalmak zajlanak le benne. Ilyen többek között a kisebbségvédelem kiterjesztése a hagyományos vallásokra. Ez kétszeres ellenforradalom, hiszen annakidején a szólásszabadság éppen a vallás bírálhatóságából alakult ki Európában, s ebből jött később a sajtószabadság eszméje. Bekerült az alkotmányokba, az ENSZ alapokmányba, és más nemzetközi emberjogi dokumentumokba. Ám ma – különösen a dániai karikatúrák ügye óta – mindezt egyszerre csak számosan kétségbe vonják. A liberális demokrácia lényege, hogy kisebbségeket védünk, s tulajdonképpen a szólásszabadság a legfontosabb kisebbségvédelem. De ha ezt a védelmet kiterjesztjük a vallási gondolatra, akkor már többségeket is védhetnek a kisebbségek ellen, reciprok büntetőjogi eljárások keletkezhetnek – ez veszélyes jelenség.

– Ennek fényében mit gondol a szintén következetlen európai attitűdökről? A problémának sajátos aktualitást ad, hogy a napokban az elhíresült Mohamed-karikatúrákat újraközlő egyik dán lap bocsánatot kért a muzulmánoktól. Azok után, ami történt, mi lehet a magyarázata egy ilyen gesztusnak?

– Nincs még pontos jelentés a birtokomban, hogy miért csinálta ezt a Politiken, de az első gondolat valóban az, hogy szükségtelen volt. Ez is tipikus multikulturális történet, amikor szinte progresszió gyanánt fogadjuk el, hogy a vallások bírálhatósága kívül esik a szólásszabadságon. Ha magyar párhuzamokat akarunk keresni, akkor például felmerül a holokauszttagadás kapcsán, hogy miért kell bizonyos szövegfordulatokat külön tiltani?

– Milyen negatív hatásai lehetnek a holokauszttagadást tiltó törvénynek, és hogyan küszöbölheti ki a metaforikus beszédet? Van-e értelme egyáltalán egy ilyen törvényt meghozni?

– Nálunk a családon belül is vita folyik erről. A feleségem például azt mondja, hogy érti ugyan a jogvédő gondolatmenetet, de le kell tenni büntetőjogilag valamilyen jelet, amely a beszédromlást legalább szimbolikusan akadályozza. Én ezzel szemben úgy vélem, az ilyen törvények nem csupán hatástalanok, mert kikerülhetőek, hanem az ad hoc beszédkorlátozás mintáját teremtik meg. Ennek a hatása hosszú távon keserűbb lesz, mint az a piciny jó érzés, hogy most már büntető paragrafus is tilt egyetlen beszédfordulatot a számtalan nemszeretem beszédfordulat közül.


Mit szól az új törvény például ehhez: „Holokauszt volt, de nem vitték végig”, vagy „Holokauszt volt, de a zsidók tehetnek róla”? Most törvényi jogosítást kaptak a hasonló ügyeskedő mondatok – ezt akarták? De tovább megyek: a liberális elmélet emlegette síkos lejtőre lépünk ezzel, ahol az egyik állomás a politikai reciprocitás. Hadd jósoljak: a következő parlament nem fogja ezt eltörölni, hanem ügyesen hozzáragasztja majd a maga kedvenc tilalmait.

Nem igaz, hogy a beszédkorlátozó törvényeink nem voltak elegendőek – eddig sem a törvényekkel volt a baj. Kiváló beszédkorlátozási szabályaink vannak, amelyek a most született törvénnyel ellentétben nem szövegközpontúak, hanem a kontextus, a helyzet megítélését kívánják meg. Konkrét veszélybe sodor-e a kérdéses megnyilatkozás valamely védett értéket? Ilyen érték a társadalom erőszakmentes állapota, a társadalmi béke, a jogrend épsége. Ezt kell megítélnie a bírónak.

Annak, hogy ezeket a meglévő szabályokat nem alkalmazták a rendőrök, ügyészek, bírák, két oka van, egy „szinte jó” és egy „rossz”. A „szinte jó” ok az, hogy alig húsz évvel a kommunizmus után érthetően nehéz a demokrácia bírájának beszédtilalmat elrendelnie. Mert ezt csak hasonló határozottsággal és belső biztonsággal felvértezve tudná megtenni, mint annak idején a diktatúra bírája. Ahogy az én bírám 1973-ban azt mondta, „Haraszti úr, én döntöm el, hogy amit írt, az izgatás volt-e avagy sem”. (Az 1973-as eljárásról és Haraszti Miklós pályájáról lásd keretes összeállításunkat az interjú alatt – a szerk.) A másik, „rossz” ok pedig az, hogy ma az ilyen biztonságérzethez közel sem engedik a bírát a politikai főerők, mivelhogy maguk nem egyértelműek ebben a kérdésben. Részben saját soraikban is akadnak hasonló szövegek, részben mindig a másik oldalt vádolják érte. Haszonelvű politikai csatát kreáltak abból, aminek osztatlan közös meggyőződésnek kellene lennie. Ez pedig elbizonytalanítja, döntés-halogató taktikára készteti az eljáró hatóságot, mert attól fél, politikai kérdés lesz majd a döntéséből.

– Azaz összefoglalva: nem új törvény kell, hanem jobb jogértelmezés?

– Előbb a közéleti problémának kellene megoldódnia ahhoz, hogy a jogalkalmazói probléma megoldódjék. Vagyis a politikai főerőknek össze kell tartaniuk a szélsőségek ügyében. S akkor felnő majd az ügyészeknek egy olyan nemzedéke, amely a helyzetek megítélése alapján, ad hoc törvények nélkül, biztonsággal hoz legitim beszédkorlátozó döntéseket. Ezt a folyamatot nem sietteti, inkább lassítja, ha időközben toldják-foldják a tiltott beszédfordulatok szimbolikus, de kijátszható listáját.

– Az elmúlt időszakban vissza-visszatért a Jobbik médiaszerepléséről folyó vita a magyar sajtóban: többek között Molnár Péter szerint azért nem lehet helyt adni a rádióban és a televízióban a Jobbiknak, mert a médiatörvény világosan rendelkezik arról, hogy rasszista és kirekesztő tartalmak nem jelenhetnek meg az elektronikus médiumokban, ezért nem csak nem ildomos, de törvényellenes is szerepeltetni a párt képviselőit a rádióban és a tévében.

– A demokráciában a köztér ura a szerkesztő. Nagy-Britanniában épp most hasonló vita zajlott. A rasszista British National Party (BNP) színeiben a legutóbbi európai parlamenti választáson ugyanúgy három képviselő jutott be, mint nálunk. Volt ott is nagy meglepetés és nagy nemzeti szégyen. És ekkor a BBC behívta a BNP vezetőjét az egyórás, több újságíróval folyó beszélgető műsorára – olyan, mint amilyen a Nap-tv-ben volt az Össztűz, csak éppen komoly és felkészült. Volt tiltakozás is ez ellen, ugyanúgy, mint nálunk. De az esemény után senki nem vitatta, hogy a műsor hasznos volt, az illető politikus esélyt kapott és leszerepelt.

– Molnár Péter azt mondja, ha a szerkesztőség világosan elhatárolódik, és mint elítélendő jelenséget kommentálja a tartalmat, akkor szerepeltetheti a radikális eszmék képviselőit.

– A riporternek mindig résen kell lennie, és, szélsőség vagy sem, helyre kell tennie a helytelent. Én egy általánosabb és sajtóbarátabb elvet állítanék fel. Azt mondom, akkor szabadon szerepeltetheti a szerkesztő, ha biztos abban, hogy a riporter az okosabb. Egyébként is, a jó demokráciában az újságíró okosabb, mint a politikus – ez akár meghatározása is lehetne a működő demokráciának. Ahol a politikus okosabb, mint az újságíró, ott mindig gondok vannak.

– Elég megbízható ez a kritérium? Mi van akkor, ha csak okosabbnak érzi magát az újságíró, de valójában nem az?

– Persze vannak magyar újságírók, akik okosabbnak hiszik magukat, és aztán mindig vérző orral távoznak, amit talán észre sem vesznek. De talán inkább akkor van így, ha egy-egy politikai oldalnak akarnak megfelelni, nem az általános demokráciaelvnek.


Az újságíróban minden politikai erővel szemben ki kell, hogy alakuljon a „második kérdés kultúrája”. Már a kommunizmus vége felé is eljutottunk az első kényes kérdésig, a kellemetlen dolgok felvetéséig, de aztán jött a politikus a generálszósszal, és utána nem jött a második kérdés, a „bocsánat, de nem ez volt a kérdés”, a „bocsánat, de nem válaszolt”. A politikus világosan tudhatta, hogy ő fog kikerülni győztesen a párbeszédből. És így maradtunk. A felkészülésen alapuló második kérdés kultúrájához még nemigen érkezett el a magyar sajtó. Ha eljutna odáig, az újraszocializálhatná a politikusokat, amitől a politikusok is a mostaninál tehetségesebbek, vitaképesebbek és kulturáltabbak lennének. Az ilyen újságírói kultúra hiányán élősködik a Jobbik is.

– Azért nem tehetik, teszik fel a második kérdést, mert szakmailag nem jók, vagy mert nem engedik őket feltenni?

– Vannak nálunk kiváló mesterei a tollnak, mikrofonnak. De az én saját csalódásom a rendszerváltással kapcsolatban az, hogy nem született olyan erőteljes közújságírói hagyomány, amely a demokrácia oszlopának tekinti magát, egyszerre fair és kritikus minden irányba. Sajnos az összes kelet-európai országban szétszakadóban van a média pártok által birtokolt csatornákra, amelyekben a régi pártújságírás modellje él tovább – aki pedig nem akar valamelyik oldalhoz tartozni, az menekül a megítéléstől, vagy fordítva, esetleg csak pocskondiázik minden irányba. A médiaháború óta azt tekintik közszolgálatinak, ha mozaikszerűen lekövetik az egyes pártok sajtóértekezleteit. A szerkesztők nem jutottak el a köztér birtoklásáig – egy jó demokráciában nem a politikusok, hanem a szerkesztők mondják meg, mi a téma.

– Nem tud egy pozitív példát sem említeni?

– Dehogynem, az előbbi természetesen csak keserű általánosítás volt. Hadd említsem például az MR1-Kossuth rádió mostani Krónikáját.

– Online?

– Ne menjünk bele jobban, amúgy sem kívántam sajtótermékeket értékelni. Maradjunk annyiban, hogy Közép-Európában új weimarizálódást, balkanizálódást látok a közéletben: a politikusok által diktált hírek dominálnak. Igaz, legalább pluralizmus van. S az online átállás közepette nálunk is akuttá vált a sajtó világválsága, amely már a televízióval elkezdődött. Az online sajtó megszületett, nemsokára minden sajtó online lesz, de még nem született meg az az üzleti modell, amely állja az igényes szerkesztőségi, riporteri, közújságírói munka költségeit is. A mai online üzleti modell a kattintások mennyisége által generált közvetett reklámbevételen alapul, ez pedig a fragmentációnak kedvez. Ezzel a sajtó esetleg csak messzebb jut a „közélet parlamentje” szereptől, amelyet eddig nem pótolt a kialakuló totális konnektivitás.

– Tehát Murdoch-párti?

– Mindenki az, amikor a sajtó megmaradása a kérdés. Az online New York Times és még több lap is most megy vissza a fizetős modellhez. Az égből jött számukra az iPad, azt remélik, hogy ez olyan technológia, amelyen szívesebben fizetnek meg az emberek minőségi online tartalmat. Azaz neves véleményvezéreket, szigorúan moderált kommentet, anonimitást csak egyedi szerkesztői döntés alapján, külföldi tudósítókat, saját forgatású klipet, drága invesztigatív anyagokat, jogi osztályt a szerkesztőségben, egyszóval a közéleti sajtó magasabbrendű, sohasem ingyenes eszközeit.

Félreértés ne essék, életem és halálom azért, hogy a bloggerek, az önkifejezés, az anonimitás, a komment és egyáltalán a web szabadsága megmaradjon. De lehet, hogy a konnektivitás csodájának a közösségi fórumokon, fájlmegosztókon van a tulajdonképpeni helye. A minőségi sajtó szerepe a demokráciában, hogy kikényszerítse a racionális közbeszédet, s nem hagyatkozhat a puszta önkifejezésre.

– Nem szűkíti le túlságosan a sajtó funkcióját ez a megközelítés?

– Mindenféle más sajtó-fogalom is létezhet, de a demokrácia fenntartása szempontjából ezt tartom a sajtó legfontosabb feladatának: a közös nevező megteremtése a viták kikényszerítése és fenntartása mellett és által. A posztmodern, online weimarizáció is hozzájárult, hogy ez a funkció tovább fogyatkozik. A teljes konnektivitás olyan, mint a túl nagyra nőtt agóra. Nagyszerű erő, számos még nem is sejtett célra jó, de önmagában nem alkalmas a demokrácia karbantartására. A Google is akkor tudja majd megvédeni szolgáltatásainak telefontársaság-szerű függetlenségét a benne közölt tartalmaktól, ha elválik a sajtófunkció a közösségi háló funkciótól.

– Hogyan tudná elválasztani ezt maga a Google?

– Amikor a közéleti média kitalálja majd, miből éljen meg, akkor az etikus sajtó-alkalmazások átengedhetik majd a moderálatlan teret a közösségi hálózatoknak és az egyéni weboldalaknak. Akkor a közösségi média, a fájlmegosztás valóban olyanná válik, mint egy telefontársaság, és nem lesz felelőssé tehető az üzemeltető az ott megjelent tartalomért.

– De most sem az.

– Nem, persze a Google-nak van igaza ezekben a perekben. De a sajtófunkció és a közösségi funkció mai összekeveredése is hozzájárul az ideges túlszabályozáshoz. S ez addig így lesz, amíg a mértékadó, szerkesztett sajtótermék is azzal keresi a pénzt, hogy akár a legjobban adatolt ténycikk és a legcsodálatosabb véleménycikk után is egymást mocskoló anonim kommentekbe fulladhat az olvasó.


Akárhogy is, eltekintve a minőségi sajtó jövőjétől, én mint jogvédő csak azon az állásponton lehetek, hogy mindenki újságíró, aki közérdekű információt közöl a köz számára. Természetesen védem a moderálatlan tér szabadságát is. S van is mitől védeni. A Google-perrel még Olaszország is, nem is beszélve számos poszt-szovjet kormányról, megpróbál visszalépni abba az álomba, hogy fönntartható a tartalom nemzeti korlátozása, pedig ez már nem lehetséges az interneten. A hyperlink infinit tartalmat rejt, s a tartalom immár nem határokhoz kötött. Az online tartalmakat nem lehet teljeskörűen monitorolni, s ezért a weben tulajdonképpen nem is lehetséges törvényuralmi módon tartalmat korlátozni. Aki mégis ezzel próbálkozik, azt csak önkényes, átpolitizált, szelektív módon teheti. Ez tipikusan az antidemokratikus államok eszköze. Amelyek már nem is csak a szűréssel és hozzáférés-korlátozással élnek, hanem fizetett kommentelőket, bloggereket alkalmaznak, ezzel is összezavarva a tájékozódni kívánókat.

– Mondjuk ilyenkor elég könnyen ki tud lógni a lóláb.

– Sajnos nem lóg ki, erről éppen a fragmentáció gondoskodik. Egy anonim júzer a másik ellen. S bizony, ha a fizetett vitapartnerek is csak ugyanazt teszik, amit a fizetetlenek – tényeket, fikciót, véleményt és érzelmeket kevernek össze – akkor ez a szűrésnél-blokkolásnál hatásosabban járul hozzá ahhoz, hogy ne lehessen kideríteni az igazságot.

Ezt az új önkényuralmi taktikát – amelyet persze pártok is alkalmazhatnak egymás ellen, rombolva a demokráciát – kizárólag a minőségi, szerkesztett, etikus sajtó online újjászületése ellensúlyozhatná. Egy konferencián arra kértek minket, mindenki mondja el a véleményét 140 karakterben. Ezt a „twittet” gyártottam: „A Twitteren megtudhatod, hogy ki ellen megy a forradalmunk, de hogy miért, azt csak az újságírás segítségével tudhatod meg.” A sajtó úgy válhat ismét a negyedik hatalmi ággá, hogy a közvélemény parlamentjeként működik – s erre a szerepre csak a moderált, szerkesztett tartalom képes. Ezért talán nem csak „cenzúra”, hanem akár „felszabadulás” is lehet majd, ha valamilyen módon fizetni kell a minőségi tartalomért.

NÉVJEGY – Haraszti Miklós
Haraszti Miklós az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1964 és 1967, majd 1968 és 1970 között magyart és filozófiát hallgatott. Előtte, 1963-tól 1964-ig Dunaföldváron és Pakson képesítés nélküli nevelőként dolgozott. 1963-ban kezdett publikálni: verseket, dalokat, cikkeket közölt az irodalmi sajtóban, a Tizenhat tonna című dalt – a Gerilla együttes számára – ő fordította le magyarra. 1969-ben Költők, dalok, forradalmak címmel műfordításkötete jelent meg.

1969 és 1970 között a baloldali rendszerkritikus diákmozgalom egyik szervezője, 1970-ben rendőri felügyelet alá helyezték, képzettségének megfelelő álláshoz nem juthatott. 1970 és 1971 között a Ganz–MÁVAG és a Vörös Csillag Traktorgyár marósaként dolgozott, tapasztalataiból írta meg „Darabbér” című könyvét, amely az első lépés volt a magyarországi szervezett ellenzék megalakulása felé. A kötet kéziratát 1973-ban lefoglalta a rendőrség, és államellenes izgatás vádjával 8 hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.A könyvet tizenegy nyelvre fordították le, Magyarországon legálisan először 1989-ben jelent meg.

1977-ben egyik megalapítója volt a szamizdat-mozgalomnak, 1981 és 1989 között a Beszélő című szamizdat folyóirat szerkesztője volt. 1985-ben résztvevője az ellenzéki csoportosulások első monori találkozójának. 1988-ban a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének (SZDSZ) alapító tagja volt, részt vett az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásaiban. 1989-tól 1991-ig, valamint 2000 és 2001 között – Demszky Gábor elnöksége idején – a párt Ügyvivői Testületének tagja volt, 1991-től hosszú éveken át az Országos Tanács tagja is. 1990 és 1994 között országgyűlési képviselő, az SZDSZ-frakció sajtóügyi szóvivője, 1998-ban és 2002-ben képviselőjelölt volt. 2009-ben kilépett a pártból.

1978-tól 1980-ig nyugaton élt. 1988-tól 1989-ig, majd 1996 és 1997 között az amerikai (New York állambeli) Bard College-ben, 1994 és 1995 között pedig a Chicagói Egyetemen volt vendégtanár. 1999-ben szerepelt a „Pol Pot megye punkjai” című magyar dokumentumfilmben.

1997 és 2000 között a Magyar Rádió Közalapítványának, 2002-től a Magyar Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségi tagja volt. 2004. március 10. óta az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) sajtószabadság-felelőseként Bécsben dolgozik. 2007. március 8-án a mandátumát további három évre meghosszabbították. 2009. július 13-án több alapító taggal együtt, kilépett az SZDSZ-ből.

Jövőbeli terveiről szólva az eMasának elmondta, írói, emberi jogi és tanári munkát kíván végezni, Magyarországon és külföldön egyaránt.
Forrás: Wikipédia, eMasa
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek