Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
Interjú Vorák Anitával és Szabó Andrással, az Origo Soma-díjas újságíróival
„Ez az újságírás, nem?”
2011. január 26. szerda, 13:12
Az elmúlt év legjobb oknyomozó cikksorozatáért odaítélt Soma-díjat az Origo két munkatársa, Vorák Anita és Szabó András vehette át januárban. Vorák Anita a Duna Televízió problémás szerződésekkel beüzemelt „pénzszivattyújáról”, Szabó András pedig a moszkvai külkereskedelmi képviselet épületének eladásának visszásságairól írott cikkeiért érdemelte ki az elismerést. Az újságírókkal többek között arról beszélgettünk, mennyire motiválhatja a munkát egy hivatal elzárkózása, miért éri meg ma oknyomozó cikkeket írni, és milyen eszközei, lehetőségei vannak a tényfeltáró újságíróknak.
Vorák Anita és Szabó András (fotó: Bakró-Nagy Ferenc)

Sokan vetik fel mostanában szakmai körökben, hogy az oknyomozó újságírás itthon „dosszié-újságírás”, azaz az újságírók különböző érdekcsoportoktól, politikusoktól kapott dokumentumok alapján írják meg cikkeiket – ti kaptatok ilyen fajta „dossziékat” a munkátok során?

Vorák Anita: Nem dossziét kaptam, de az én témámat végülis egy politikus indította el: Szabó László, a Duna televízió kuratóriumának fideszes tagja állt a nyilvánosság elé azzal, hogy vannak problémás szerződések a televízióban. Két szerződést említett; ezek nyilvános szerződések voltak, csak éppen az ő fellépése irányította rájuk a figyelmet, ezért kezdtük el vizsgálni őket. Egyébként nem nagyon kaptam belső dokumentumot, még akkor sem, amikor próbáltam szerezni. Burkolt bírálatokat, hogy a cikkeket politikai megrendelésre írtam, annál inkább.

Nem csak politikusokra gondoltam, hanem az olyan érdekelt vagy éppen ellenérdekelt felekre, akik valamilyen módon eszközként kívánják használni az újságírókat.

Szabó András: Mivel az én sztorim az előző kormánynak lehet kellemetlen, így természetesen a Fidesz felkarolta ezt a történetet, de a legfontosabb információk messze nem fideszes politikusoktól vagy a környezetükből származtak, hanem az állami szférából, tisztviselőktől. Amikor szépen mentem bele a sztoriba, a különböző szereplők, tisztviselők, állami szereplők kezdték úgy érezni, hogy célravezetőbb leülni velem és beszélgetni, és ahogy derültek ki a dolgok, ezek a források egy idő múlva nagyobb hajlandóságot mutattak arra, hogy átadjanak dolgokat.

A tavaly Minőségi Újságírás-díjjal jutalmazott, szintén a cikksorozathoz tartozó írásod egy bizonyos levélre, illetve annak másolatára épített, melyről azt írtad, hogy „az Origo birtokába került.” Mivel ez egy bizalmas dokumentum volt, feltehetően nem lehetett egyszerűen kikeresni a rendelkezésre álló akták közül, hanem átadta valaki: hogyan sikerült megszerezni a levelet?

Sz. A.: Igen, az utóbbi eset volt, a kormányzati szerveknél számos belső vizsgálati anyagot nem hoztak nyilvánosságra, ezekből sikerült megszereznünk három hatalmas, több ezer oldalas paksamétát, amit átnéztünk a szerkesztőmmel. Így akadtunk rá erre a levélre, aminek ráadásul több változata is volt a csomagban.

Mennyire éri meg ennyire időigényes anyagokkal foglalkozni? Megtérül ez akár az olvasottságban, vagy akár a lap presztízsének viszonylatában?

Sz. A.: Ez sztoritól függ. A rövidebb, ütősebb anyagok esetében, amik izgalmasabbak, eladhatóbbak – mint például Anitáé –, egyértelműen igen, de a nagyon szerteágazóaknál, mint a külkereskedelmi képviseleté, már kevésbé. Az én sztorim egy hosszabb saga, apró kis mozaikokkal, részletekkel, szerintem irreális lenne az olvasóktól elvárni, hogy egy ilyen sokrészes sorozat minden része a legolvasottabb cikkek között legyen..


V.A.: Ha csak olyan cikkeket írnánk, amiket szétkattintanak, akkor biztos nem ilyen sztorikat írnánk. Persze néha olyan is előfordul, hogy egy oknyomozó írás is bekerül a legolvasotabb cikkek közé.

Ha nem mérhető igazán a „haszna”, akkor ez a motiváció az egyes, oknyomozó írásokat megjelentető médiumok részéről egyfajta közszolgálati étosz?

V.A.: Ez az újságírás, nem? (nevet) Nem akarok tankönyvszerű szöveget felmondani, de igen, mégiscsak azt gondolom, hogy alapvetően ez az újságíró feladata.

Sz. A.: Egy profi újságírónak fontos, hogy a sztorijait utánkövethesse, hogy kibonthassa a szálakat. Szerintem ez a professzionális újságírói hozzáállás.

Azt sejtem, hogy Andrásnál még nincs vége a sztorinak, te befejezted a Duna Tv-s történetet?

V.A.: Nem, mert nem derült ki, hova lett a pénz. De nehéz utánamenni, ráadásul közben sok minden megváltozott a Duna Tv körül, és sok minden ki is derült azóta, például az, hogy nemhogy drágán készültek el a műsorok, hanem el sem készültek. Több szálat lehetne még vizsgálni, de nem látok rá nagy esélyt, hogy a lényeg kiderüljön – bár beszélnek róla többen a háttérben, nem hiszem, hogy lehetne bizonyítékokat szerezni.

András, azt te is említetted, hogy nem éppen könnyen emészthető téma a moszkvai képviseleté, számodra mégis mi adta a különleges vonzerejét?

Sz. A.: Az utóbbi hét évben, amióta az Origónál vagyok, gyakran előfordult, hogy a minisztériumi szervek nem válaszoltak azonnal, csak 3-4 nap alatt történt valami. Vagy ha látták, hogy már a második cikket írom róluk, akkor adtak ki valami közleményt, de valami mindig történt. Itt viszont az volt, hogy 2009 szeptemberében elkezdtem foglalkozni az üggyel és kérdezni az illetékeseket, de egészen novemberig se a vagyonkezelőtől, se a külügytől senki semmire nem volt hajlandó válaszolni,. A külügy meg az MNV konkrétan oda-vissza egymáshoz küldözgetett, Aztán persze ahogy kiderültek részletek, bizottsági meghallgatások, vizsgálatok, satöbbi, már elindult a sztori magától.

Tehát akkor kijelenthetjük, hogy nem is maga a téma adta az első lökést, hanem az, hogy felidegesítettek.

Sz. A.: Ez valóban hozzájárult, de a sztori volt igazán érdekes. (nevet)

V.A.: Műhelytitokként megjegyzem, hogy nyitott irodában dolgozunk, és gyakori, hogy miközben csendben dolgozik mindenki, a fél szerkesztőségben hallani, ahogy András éppen hangosan követel végre választ valamelyik hivataltól

Milyen eszközök vannak a kezetekben akkor, ha ilyen mértékben ignorálnak titeket, és nem hajlandóak válaszolni?

Sz. A.: Én többnyire háttérbeszélgetek, olyan szereplőkkel, akik nem feltétlenül központi szereplők, de tűzközelben vannak. Személyesen találkozunk, és lehet persze hogy az első találkozón nem sül ki semmi, de a negyedik-ötödik találkozó környékére beérik a dolog. Ha van már 3-4 megbízható forrása az újságírónak, akkor az ilyen történeteket szépen lehet görgetni.


V.A.: Annyi amennyi bárki másnak – ha például nyilvános dokumentumokat nem adnak oda, akkor előbb elkérjük levélben, és ha a törvényes határidőn belül sem válaszolnak, bírósághoz fordulunk. Egy kollégánk éppen most nyert meg első fokon egy pert egy olyan szerződés ügyében, amit tán még augusztusban próbált meg először megszerezni.

Eddig mindketten csak újságírással foglalkoztatok – hogyan jött az ötlet, és mi volt az első szakmai műhely, ahol úgy éreztétek, hogy igazán elkezdtétek?

V.A.: Középiskolás koromban, 1992-93 körül kezdtem Magyar Narancsot olvasni, ami akkor még jó újság volt, szerelembe estem vele, és azt gondoltam, hogy én is ezt szeretném csinálni. Akkor épp külkereskedőnek tanultam, de úgy döntöttem, nem biztos, hogy helyesen, hogy nem a közgázon vagy a külkeren folytatom, hanem elmegyek bölcsésznek. Pécsen aztán egyből elkezdtem dolgozni az egyetemi lapnál, a Pécsi Campusnál. Ez volt az első műhely, ahol megtanultam, vagy legalábbis tanulgattuk együtt, hogyan kell újságot csinálni. Egyébként az akkori szerkesztőségből szinte mindenki a pályán maradt: írtak a lapba jelenleg az MTV-nek dolgozó sportriporterek, volt campusos a Dunántúli Napló egyik főszerkesztő-helyettese és a lap sok munkatársa is, de volt ex-campusos főnököm a TV Paprikánál is.

Sz. A.: Nálam középiskolában még nem volt meg az ötlet, hanem kicsit később. Én az ELTE BTK történelem szakán tanultam, és később beiratkoztam politikaelméletre is, aztán ott derült ki számomra –hogy érdekel az újságírás. Ekkor kerültem gyakornokként a Népszabadsághoz és jelentkeztem kommunikáció szakra is. Egyetem után az axel.hu nevű portálnál voltam másfél évig, és külsőztem a Világgazdaságnak, Magyar Narancsnak, és 2004-ben kerültem az Origóhoz.

Anita, te hosszabb ideig tévéztél is, miért tértél mégis vissza az írott sajtóhoz?

V.A.: Így adódott – ahogy a tévézés is szinte véletlenül jött. Korábban mindig azt gondoltam, hogy tévézni biztosan nem akarok, aztán amikor megláttam egy hirdetést, amiben riporter gyakornokot kerestek, hirtelen felindulásból jelentkeztem.

Egy oknyomozó újságírásról szóló beszélgetésen nemrég az hangzott el, hogy ennek a műfajnak a jövője igazából nem a lapoknál, hanem a független alapítványoknál, nem-állami szervezeteknél (Mint például a ProPublica, mely civil adományozóktól gyűjt pénzt, és abból tart fenn önálló, oknyomozó írásokat előállító csapatot) van. Ti ezt hogyan látjátok?

V.A.: Jó lenne persze, ha lennének olyan források, amikre építeni lehetne, mert szabadabban, jobb körülmények között dolgozhatna egy témán az újságíró, de nem látom, hogy ha az újságoknak nincs erre pénzük, akkor más szervezeteknek – eltekintve az egy-két működő példától, honnan lenne erre forrásuk Magyarországon. Másrészt a nagy lapok most is megengedhetik maguknak, hogy oknyomozó tevékenységet folytassanak.

Sz. A.: Szerintem a jó oknyomozói munkához kellenek jó műhelyek, amik jelenleg azért a lapoknál vannak…innen tudnak elindulni az újságírók, fejlődni a szakmában. Jó oknyomozó újságíró akkor tud lenni valaki, ha megtanulja a szakma alapjait a kezdetektől, az alapoktól, amit csak egy lapnál lehet szerintem megtenni.

Névjegy – Vorák Anita
Vorák Anita a pécsi egyetem lapjánál, a Pécsi Campusnál kezdett újságot írni 1995-ben. 2003-tól 2006-ig több magazinműsornál dolgozott szerkesztő-riporterként, ezek közül az MTV-s MMM című műsorra emlékszik a legszívesebben. A TV Deko 2005-ös indulása után 2008-ig több saját gyártású sorozat szerkesztője volt, forgatott a TV Paprikának és a Filmmúzeumnak is. 2005-ben jelent meg első cikke az eMasán, ahol 2006-tól már főállásban dolgozott. Az Origo Hírek rovatához egy évvel ezelőtt került.


Névjegy – Szabó András
Szabó András hét éve az Origo Hírek rovatának újságírója, előtte az Axel.hu munkatársa volt; dolgozott a Népszabadságnak gyakornokként, és a Világgazdaságnak külsős újságíróként. Tavaly márciusban Minőségi Újságírásért Díjat kapott, szabadidejében képregényeket gyűjt.
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek