Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Négy hónapig csak beszélgettünk”
Interjú Toldy Zsófival, a Dr. Szegő Tamás-díj nyertesével
2011. október 6. csütörtök, 14:58
A Dr. Szegő Tamás-díj idei győztese, Toldy Zsófi a szexuális erőszak áldozataival készített portréinterjúkat; cikkei csak saját blogján jelentek meg. Tavaly áldozatsegítő csoportot alapított, tréningeket szervez. Az eMasa interjúja.
– Korábban kulturális újságíróként dolgoztál; miért kezdtél a szexuális erőszakkal foglalkozni?

– A Szabad Földnél kezdtem tizenhárom évesen, ott kezdtem publikálni az ifjúsági és az Írjunk együtt újságot!-rovatban. Bajor Nagy Ernő volt az első szerkesztőm: ő komolyan vett egy tizenéves kislányt. Aztán a Dunaújvárosi Hírlap riportere voltam, tizenkilenc évesen pedig Borzák Tibor kulturális rovatvezető hívott vissza a Szabad Földhöz. Akkoriban elsősorban kulturális témájú anyagokat írtam, és azt hittem, innentől már ezzel fogok foglalkozni. Sok más lapnak is külsőztem: női magazinoktól a művészeti lapokig. De közben médiaszakon beleszerettem a társadalomtudományokba, főleg a szociológiába: akkor megváltozott bennem valami. Egy celebbel kellett volna interjúznom, de rájöttem, hogy egyszerűen nem érdekel már ez a közeg. Akkor fordultam a marginális helyzetben lévő, kirekesztett emberek felé; hajléktalanokat, kurvákat, drogosokat kerestem fel. Most már több mint egy éve foglalkozom a szexuális erőszak áldozataival – azért is, mert szociológiából szeretnék majd doktorálni, és már most tudatosan készülök erre. Tudomásom szerint Magyarországon még nem kutatták érdemben ezt a témát, és úgy tudom, hogy a magyar újságírók közül is én vagyok az első – még ha ez nagyképűnek is tűnik –, aki részletes mélyinterjúkat készített az áldozatokkal.

Toldy Zsófi

– Hogy kezdtél hozzá az interjúsorozathoz?

– Tudtam, hogy nagyon nehéz elérni az áldozatokat, mert félnek, rejtőzködnek. Elhatároztam, hogy nemcsak egy-egy interjút akarok készíteni velük, hanem a bizalmukba akarok férkőzni, baráti kapcsolatot szeretnék kiépíteni – mert ilyen légkörre van szükség ahhoz, hogy ezek a vallomások, traumatörténetek elmondhatóvá váljanak. 2010 nyarán megkértem egy nőszervezetet, hogy küldjenek el egy levelet azoknak, akik ilyen ügyben fordulnak hozzájuk. A levélben még nem is volt szó interjúról, mert tudtam, hogy attól megijednének; az volt a célom, hogy közösséget teremtsek a nemi erőszak áldozatainak, ahol a sorstársak találkozhatnak, ahol megvan az a bizalmi légkör, amelyben kimondhatóvá válnak a történetek. És a lányok jöttek – ezen én lepődtem meg a legjobban. Négy hónap is eltelt, amíg nem hoztam szóba az interjúkat, egyszerűen csak beszélgettünk. Azóta napi kapcsolatban vagyok velük interneten vagy személyesen. Félve mondtam el nekik, hogy interjúzni is szeretnék velük, de belementek. Az volt a nagyszerű az egészben, hogy a sztorikon semmit nem kozmetikáztunk: igazak a nevek, a helyszínek, a történések – mindent leírtunk. Korábban nem láttam a magyar sajtóban, hogy az áldozatok ilyen bátorsággal és őszinteséggel beszéljenek a nemi erőszakról.

A díjnyertes cikkek
„Bántalmaz a családunk, megbélyegez a társadalom” – „K. Fanni 19 éves, elvált szülők gyermeke, a Dél-Alföldről származik. Egyetemi oktató apja 4 és 12 éves kora között, a hétvégi láthatások alkalmán rendszerint megerőszakolta, megverte. Tizenhárom éves korától disszociatív amnéziában szenvedett, így nem emlékezett arra, hogy nemi erőszak áldozata. 16 éves korában egyik ismerőse kis híján megerőszakolta.”

„Az erőszaktevők az áldozatok bástyái mögött rejtőznek!” – „P. Ágnes 27 éves, született Fejérben, katonacsaládban. Gyerekkorában kétszeresen is elárulták: apja hosszú éveken át rendszeresen megerőszakolta, s bár anyja tudomást szerzett róla, mégsem tett semmit az incestus ellen.”

A munka világában újra áldozattá válhatnak! – „Az áldozatoknak jellemzően negatív az énképük és önértékelésük, kapcsolati és kommunikációs problémákkal küzdenek, sokszor képtelenek a hatékony konfliktuskezelésre és az önérdek-érvényesítésre. Emiatt főleg a munkaerőpiacon kerülhetnek hátrányos helyzetbe, gyakran másodlagosan is áldozattá válnak.”
Az újságíró-iskolákban nem tanítják, hogy traumával terhelt emberekkel, bűncselekmények áldozataival hogyan ülj le beszélgetni – pedig ilyenkor nem működnek azok a szabályok, amelyek általában igen. Így a cikkek hónapokon át készültek, mivel nagy a trauma, és nem tudnak rögtön beszélni róla. Van, aki igényeli a személyes találkozást, sőt, akár még az érintést is beszélgetés közben. Van, aki csak e-mailben hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Például Fanni, aki tavaly nyár óta emlékszik csak, mert disszociatív amnéziában szenved (pszichológiai okokra visszavezethető emlékezetkiesés – a szerk.). Márciusban volt az utolsó nagyobb emlékbetörése; ahogy jöttek fel benne az emlékek, mindig megírta, hogy „Zsófi, most erre meg erre emlékszem”. Amire büszke vagyok, és ez nem az én, hanem az ő érdemük, hogy bármit megkérdezhettem, és semmire nem mondták, hogy erre nem válaszolnak. Pedig olvashattad, hogy milyen mély intimitásokról volt szó; persze én is felajánlottam, hogy ha akarják, valamiről nem beszélünk, vagy utólag kihúzhatjuk – de nem volt ilyen. Tényleg barátok lettünk ez alatt az év alatt, nem csak a traumáról való beszélgetésről szól az együttlétünk: közösen kerestünk állást az egyik munkanélküli, egyedülálló anyukának, együtt örültünk, hogy felvették a lányokat az egyetemre, amikor meg nekem volt szerelmi parám, én voltam mélyponton, ők segítettek. Az újságíró részéről is más attitűdökre volt szükség: mivel ők mindent elém tettek, nekem is többet kellett adnom magamból. Nem is törekedtem az újságíró és az interjúalany formális kapcsolatára.

– Ez ugyanakkor felveti a kérdést: mennyire kerülhet közel az újságíró az interjúalanyához?

– Tanultam az objektivitásdoktrínáról, meg hogy tartani kell a távolságot, objektívnek kell maradni – de arra gondoltam, hogy Magyarországon még egyetlen újságíró sem állt ki a szexuális erőszak áldozatai mellett névvel és arccal. Azt mondtam magamnak, hogy ha ezt vállalom, akkor nemhogy lehet, de kutya kötelességem odatenni magam, és akkor miért ne kerüljek közel hozzájuk? Itt nem működik a távolságtartás szabálya, mert akkor nem nyered el a bizalmukat. És hát én Oriana Fallacin és Günter Wallraffon nőttem fel: én is szenvedélyesen, tabuk nélkül akartam írni.

– Hogyan hatottak az áldozatokra az interjúk?

– Ezelőtt éveken, sőt néha évtizedeken át titkolniuk kellett a traumát, mert nem kaptak senkitől segítséget, így számukra borzasztóan felszabadító, hogy végre elmondhatták, kimondhatták, ami történt velük. Nagyon fontos számukra az, hogy végre őszintén nyilvánosság elé állhattak. Néhányan a díjátadóra is elkísértek, büszkék erre az egészre, és mindenben támogatnak.

– A cikkek készítése közben nem is ütköztél ellenállásba?

– Beszéltem jogásszal, pszichológussal, szociológussal: mindenki le akart beszélni az interjúkról. A jogász azt mondta, hogy sajtóperek sorát várhatom. A szociológus azt, hogy a magyar társadalomban még olyan nagy tabu a szexuális erőszak és azon belül az incestus, a vérfertőzés, hogy a társadalom nem lesz rá nyitott. A pszichológus pedig azt mondta, hogy annyira mély a szexuális erőszak traumája, hogy nem bontakozhat ki belőle egy koherens narratíva, egy traumatörténet, mert a sokk elbeszélhetetlen. Feldobtam a témát lapszerkesztőnek is – válaszra sem méltatott.

A Szegő Tamás-díj 2011-es díjazottjai: (b-j): fent Debreczeni Rita, Toldy Zsófi, Diószegi-Horváth Nóra; lent Nagy Gergely Miklós és Stiller Ákos – tudósításunkat a díjátadóról ide kattintva olvashatja (Fotó: eMasa / Marjai János)

– A portrék csak egy erre a célra létrehozott blogon jelentek meg. Megkerestél velük újságokat is?

– Két lapot kerestem meg ezzel, de egyikben sem akarták lehozni, különböző okokból. Egyrészt kifogásolták a formát: monológformában írtam meg a beszélgetéseket – elhagytam a kérdéseket, megtartottam minél többet az élőbeszéd sajátosságaiból, és használom az áldozatok terápiás és konfrontációs leveleit vendégszövegként. Ez a műfaj a magyar újságírásban nem gyakori, inkább a német sajtóban honos és népszerű: az ún. Interviewlitaratur, azaz interjúirodalom, ami az oral history egyik formájának is tekinthető. Többek között Sarah Kirsch, Maxie Wander alkottak jelentőset ebben a műfajban. Most is azt gondolom, hogy klasszikus interjúként ezek a sztorik nem működtek volna.

Emellett volt olyan is, akinek megmutattam a cikkeket, és nem akarta elhinni, hogy léteznek az áldozatok, hogy nem fiktívek a sztorik; és volt, aki szerint súlyosan megsértettem az újságírói etikát, amiért „megvádoltam” az elkövetőket az erőszakkal, anélkül, hogy „ellenőriztem” volna a tényeket – hát hogyan ellenőriztem volna? Ez is jól mutatja a szexuális erőszak hazai megítélését: még mindig az áldozatokat hibáztatjuk, kétségbe vonjuk az igazságukat. A nemzetközi áldozatsegítés alapszabálya, hogy soha nem szabad megkérdőjelezni, amit az áldozat mond.

– Most, hogy megkaptad a díjat, megpróbálod újra megjelentetni a cikkeket valahol?

– A díjátadó után odajött hozzám Andrassew Iván (a Szegő Tamás-díj Alapítvány kuratóriumának elnöke, a Népszava munkatársa – a szerk.), és azt mondta, a Népszava lehetőséget ad arra, hogy náluk publikáljam tovább a sorozatomat. Egyrészt folytatni fogom a portréinterjúkat az áldozatokkal: nemcsak incestustúlélőkkel, hanem olyan áldozatokkal is, akik a szexuális erőszak más formáját szenvedték el. Másrészt szeretnék férfiakkal is beszélni: elkövetőkkel is, de áldozatokkal is. Bár kisebb arányban, de férfiakat is megerőszakolnak, és az ő tragédiájuk annyival nehezebb is, hogy egynemű az elkövető – a férfiaktól pedig azt várják, hogy legyenek erősek, így a traumájuk talán még nagyobb, mint a nőké. Azért is szeretném mindenképp megszólítani a férfiakat is, mert ők a politikai döntéshozók, ők a jogalkotók, a médiában ők a kapuőrök – Magyarország patriarchális, macsó társadalom, ha valamit el akarunk érni, a férfiakat kell megnyerni az ügynek.

– Volt bármilyen érezhető hatása annak, hogy a cikkek megjelentek?

– Én látom, hogy milyen keresőszóval találnak rá a blogomra, és többen írták azt, hogy „molesztálásra ébredtem” vagy hogy „megerőszakoltak”. Gondolj bele, ül egy férfi vagy nő a gép előtt, és nem tudja, kihez fordulhatna. Magyarországon ugyan vannak nőszervezetek, forródrótok, amelyek csak a tűzoltásra jók, de közösségek nincsenek. Nekem az volt a célom, hogy közösséget teremtsek, és ezt szeretném bővíteni is: jó lenne, ha lenne jogászunk, dolgoznának velünk szociális munkások. Külföldön az áldozatok komoly anyagi kártérítést kapnak, ingyen vehetnek igénybe pszichológusi és jogi segítséget, és végig is kísérik a későbbi életüket. Nekünk is az a célunk, hogy ha létrejön a tréning, kialakítsunk egy monitoringrendszert, és kövessük, hogyan alakul az áldozatok sorsa.
Kovács Bálint
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek