Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Visszafogtam a kreativitásomat”
Interjú Hajdú D. Andrással, az Origo fotóriporterével
2012. február 8. szerda, 13:46
A fényképezőgépével szorult már ostromlók és védők közé, futott felhergelt tüntetők elől, járt mélyszegénységben élők és bohócdoktorok között, és fizetett saját zsebből ügyvédet fatolvajoknak. Hajdú D. András, az Origo fotóriportere, az idei Sajtófotó-pályázat abszolút győztese, ha nagyon ellenséges, pattanásig feszült helyzetbe kerül, akkor nem távolabb lép, hanem közelebb, és belemegy az egészen lehetetlen szituációkba is. Az eMasának arról is mesélt, hogyan lett végül nagydíjas sorozat egy véletlenből és arról, mit tud egy arc megmutatni a tragédiából.
Hajdú D. András (fotó: eMasa / Riskó Gáspár)

– Úgy hallottam, hogy a West Balkánhoz – ahol az idei, XXX. Sajtófotón nagydíjas sorozatod készült – véletlenül keveredtél, és még a géped sem volt nálad.

– Csak részben igaz a történet, ügyeletes voltam aznap, tehát a gép kötelezően nálam volt, de valóban véletlenül kerültem oda. Pont egy éve történt, beültem az akkori Sajtófotó zsűrizésére, majd utána elindultam kocsival haza. Amikor áthajtottam a Nyugati téren, láttam, hogy hét-nyolc mentőautó áll ott. Elmentem a mentők mellett, baromi fáradt voltam már, több ezer képet néztünk végig a zsűrizésen, este fél 11 felé járt, ráadásul jóval korábbra ígértem magamat otthonra. Szóval továbbmentem a kocsival, de aztán mégis kiálltam pár száz méterrel később. Minden év elején áttekintem, hogy mit rontottam el az előző évben, mire kellett volna mennyivel több időt rászánni, és néhány kollégával irgalmatlan fogadkozáson megyünk keresztül ilyenkor, hogy mi lesz majd másképpen. Az volt bennem, hogy ha épp most fogadtam meg, hogy nem hagyok ki egy lehetőséget sem, akkor nehogy már negyed órával később máris megszegjem a fogadalmamat.

Visszaballagtam tehát a térre és ott derült ki számomra elég gyorsan, hogy valami fontos dolog történt. Ahogy átmentem a zebrán, láttam, hogy tolnak ki hordágyon egy srácot, megkérdeztem, mi történt. Akkor nekem még a rémhíreket mondták: hogy késelés volt, hogy leszúrtak többeket a buliban, nem sokkal később pedig azt láttam, hogy újraélesztenek valakit, de pont úgy álltak a mentők, hogy nem tudtam jól fotózni semmit. Közben telefonáltam a szerkesztőségbe az újságíróknak, videósoknak, hogy jöjjenek ki a helyszínre. Legalább egy órába telt egyébként, amíg a sajtó megjelent, talán az MTI munkatársai voltak az elsők, akik közvetlenül rendőrségi vagy tűzoltósági forrásokból értesülhettek.

Nekem egyébként van két húgom, akikről azt gondoltam, hogy a buliban lehetnek, és miközben dolgoztam, végig próbáltam hívni őket, úgy fotóztam, hogy a telefont közben a fülemhez szorítottam, de nem vették fel, így eléggé pánikban voltam, aztán végül úgy reggel fél öt körül hívtak vissza. Sokan fel sem fogták a tömegben, hogy mi történt, sokan viccelődtek, élcelődtek a helyzeten, vagy annyit ittak, hogy nem is voltak képben, fogalmuk sem volt róla, hogy 50-60 méterrel odébb embereket élesztenek újra. Ezért nem volt akkora dráma aznap, mert egyszerűen nem fogták fel. Másnap már más volt a helyzet, amikor mindenki számára kiderült, hogy eltapostak embereket odabenn.

– Amikor egy ilyen, meglehetősen összetett helyzetbe megérkezel, hogyan egyezteted össze a környezettel, a tragédiával azt, hogy fotózol, hogyan pozícionálod magad és milyen reakciókat kapsz?

– Egy fontos eseményről, úgy gondolom, tudósítanom kell, főleg ha ott vagyok. Ez nem volt kérdés. Az, hogy hogyan tudok alkalmazkodni az ott lévők érzéseihez, jogaihoz, az egy másik probléma. Este fél 12 körül már nem gondoltam, hogy 18 év alattiak lehetnek a tömegben, bár mint később kiderült, úgy néz ki sokan voltak. Egyébként az Origón ki is kockáztuk először az összes képet, mert nem voltunk biztosak ebben.

– A kiskorúság a mérvadó abban, hogy fotózható-e valaki szabadon? Nem az, hogy közszereplő-e vagy nem?

– Sajnos a helyzet nem ilyen egyértelmű. Gyűlölöm ezt a helyzetet, ami ma Magyarországon van ebben a kérdésben. Megnézel egy World Press pályázatot, ott semmi sincs kikockázva, Magyarországon viszont minden. Naponta húsz pert lehetne indítani ilyen ügyekben, mert a jog megengedi, hogy pereljen az, aki nem egyezett bele abba, hogy lefotózzák és publikálják, és ez mérhetetlen károkat okoz a hazai fotózásnak.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
Hajdú D. András: A West Balkán tragédia – részlet a MÚOSZ Nagydíjas sorozatból

A West Balkán-ügy engem nagyon megérintett, kétszer is visszamentem a gyászra is fényképezni. Szerettem volna megmutatni, mi is történt. És úgy tudom megmutatni, hogy milyen súlya volt az eseménynek, hogy portrézok. Semmi más nem tudja úgy visszaadni azt az esetet, az emberi fájdalmat, mint egy arc, amin látszik a döbbenet vagy a mélységes elesettség. Értem, hogy ez támadható, de nekem el kell döntenem, hogy hírt adok róla vagy nem, ha pedig hírt adok, akkor muszáj ezt csinálnom. Megértem, ha valaki esetleg megharagszik rám ezért, ugyanakkor úgy gondolom, minden együttérzésem mellett nekem ezt muszáj megmutatni. Egyszerűen nem lehet megtenni hogy ezt előre elrendezed. Hogy mindenkihez odamész, és miközben zokog, megkocogtatod a vállát, hogy picit térjél magadhoz a könnyeidből, hogy a következő kérdésem volna, itt egy formai nyilatkozat, kérlek töltsd ki.

– De ha valaki nem perel, egyszerűen csak kéri, hogy vegyétek le a róla készült képet, akkor gondolom ezt minden további nélkül meg tudjátok tenni.

– Igen, online-on meg tudjuk tenni, printben, könyvben vagy kiállításokon nyilván már más a helyzet. Természetesen meg kell tenni, ha ilyet kérnek, de az esemény bemutatása még fontosabb szerintem. Egyszerűen kiherélné az anyagokat, ha minden arcot kikockáznánk vagy kivennénk az aggályos képeket. Gyakoribb egyébként, hogy pont azért hívnak olyanok, akik felismerték magukat egy képen, hogy küldjem már el a nagy felbontású eredetit, mert tetszik nekik, hogy megörökítettük őket.

Az úgynevezett street-fotográfia – mint amit például Cartier-Bresson művelt, a régi párizsi fotók, amiket imádunk, amik Párizs lényegét adják vissza – itthon gyakorlatilag nem létezik, mert lefotózok pár járókelőt és holnapután beperelnek. Kezd olyan lenni a szakmánk, hogy ahelyett hogy csinálnál egy képet, elkezded vakarni a fejed, hogy mit is fognak mondani a szerkesztőségben, hogy megint anyagi kockázatnak teszed ki a lapot és a rovatod.

– Tehát sokan vannak azok is, akik perelnek?

– Nem, egyébként nem, csak pár ilyen eset történt.

– Van ezek szerint egy elég szigorú jogi keret, amit a fotós szakma sem tart be maradéktalanul, viszont amit az emberek sem feltétlenül kérnek számon a fotósokon. Ez azt jelenti, hogy a fotósok tudatosan nem fotóznak olyan dolgokat, ami akár kockázatos lehet?

– Statisztikát nem tudok erre mondani, de egy részük igen, egy másik részük pedig folyamatosan áthágja ezeket a szabályokat, kvázi úgy csinálnak mintha nem lennének, aztán ha konfliktus van, eltüntetik a képeket. Bármennyire furán hangzik, én is visszafogtam a kreativitásomat bizonyos helyeken. Vagy éppen a fióknak dolgoztam. Amikor elmentem a legutóbbi taxistüntetésre, beültem egy taxiba, és nem a sztrájkot magát fotóztam, mert az egy elég száraz, unalmas történet, hanem azoknak az embereknek a reakcióit, akik az utcán álltak, akár integettek, ordibáltak, vagy csak türelmetlenül vártak, hogy végre átmehessenek az utcán. Ez az anyag végül nem mehetett ki, bekerültek egy fiókba, és sohasem lesznek láthatóak, holott semmi extra nem volt bennük, egy könnyed sorozat volt, amit tönkrevágott volna egy kockázás.

De kikockázott képekkel is volt már problémám. Egyszer egy falopást fotóztam, és a képeim alapján, amiket egyébként kikockáztunk, megkeresték az elkövetőket, és majdnem 8 hónapot kaptak az ügyért. Saját zsebből fizettünk egy kollégámmal azért, hogy legyen jogi védelmük, mert nem azért csináltuk az anyagot, hogy bajba keverjük őket, hanem hogy egy komplex kérdésre felhívjuk a figyelmet. Mégis, a hatóságok vették a fáradtságot és megkeresték őket.

– Mi lehet erre a megoldás?

– A falopásos történetre nyilván nincsen megoldás, de a többi esetben nagyon hasznosnak tartanám ha lenne egy sokkal egyértelműbb szabályozás, ami alapján pontosan lehetne tudni, hogy meddig lehet elmenni. Én azt is abszurdumnak tartom, hogy a rendőröket is ki kell kockázni a képeken. Elmentünk még az ombudsmanhoz is az ügyben, kértük, hogy foglaljon állást, de még nem történt semmi változás.

– Mi a helyzet a még durvább helyzetekkel, mint például egy gyilkossági helyszín vagy háború? Mi a te etikai mércéd, mit fotóznál le, mit mutatnál meg?

– Ha az ember csinál egy anyagot, akkor végig az jár a fejében, hogy milyen hatása lehet ennek az egésznek, eközben mindenki másképp dolgozza fel, amit lát. Volt pár olyan fotós a történelemben, akik öngyilkosok lettek amiatt, amit tapasztaltak, mert nem tudták feldolgozni azt, amit láttak, vagy idegroncsokká váltak. Múlt héten államvizsgáztam le, az amerikai háborús fotográfia volt a szakdolgozatom témája, több ilyen történet előkerült. Nem tudom sajnos-e, de én is az érzékenyebbek közé tartozom ebben a kérdésben.

Egy kanadai fotós, Paul Richard Watson 1993-ban Szomáliában, Mogadishuban megörökítette, ahogy egy halott amerikai katonának a testét húzzák végig a város utcáin fel és alá. Az USA tulajdonképpen ezeknek a képeknek a hatására vonult ki, azt mondták, hogy köszönik szépen, de nem ezért jöttek, hanem azért avatkoztak be, mert az emberek éheztek és gyilkolták egymást, igazi humanitárius katasztrófa volt. A képeken keresztül pedig az jött át az amerikai közvélemény számára, hogy odamentek segíteni és az utca népe mégis az ő katonáikat hordozza föl s alá a városban, és ők ebből nem kérnek. Gyakorlatilag azóta is polgárháborús helyzet van ott. Amikor olvastam vele készült interjúkat, egészen nyilvánvalóvá vált volt számomra, hogy nem tudta megemészteni az egészet, és az is, hogy a közvéleményben mennyire hosszú távú hatása lehet egy-egy ilyen képnek. Én ugyancsak hajlamos vagyok arra, hogy előre agyaljak, hogy úristen, nehogy véletlenül kárt okozzak másoknak.

– Amikor kimész fotózni egy előre leegyeztetett helyre, van már a fejedben valami, hogy ezt így szeretnéd megmutatni, vagy maga a helyzet, vagy még később, az elkészült képek utómunkája során alakul ki a mondandód, amit be szeretnél mutatni a képekkel?

– Szoktam előre készülni, de nem mindig van idő arra, hogy koncepciókat találjak ki. Amikor elhatároztam, hogy négy nap szabadságot kiveszek év elején, hogy a Tűzrakteret fotózzam, akkor például már ismertem a korábban ott készült képeket és effektíve el akartam kerülni a képi elemek ismétlődését. Sokszor pedig a körülmények úgy hozzák, hogy összerakok két-három koncepciót, hogy hogyan is lehetne feldolgozni az adott témát. Ilyen volt például a 8. kerületi szociális ételkihordóról készült sorozat. Végigkísértem egy napját, fölkeltem én is hajnali háromkor, beültem vele a kocsiba és követtem, ahogy házhoz viszi az ebédeket. Száznál több adagot kellett kivinnie kerületszerte, rohant, mint egy állat, kettesével-hármasával vette a lépcsőfokokat, alig bírtam tüdővel…

Hajdú D. András: Szociális ebédkihordó a VIII. kerületben című sorozatából

– Ez magyarázza azt is, hogy mindegyik képen elmosódva látszik?

– Egyszerűen suhant. Felfogtam, hogy ezt így nem lehet úgy megcsinálni, hogy simán követni próbálom. Úgy kellett megoldanom, hogy ha valahova éppen rohant, akkor nekem előre ki kellett választanom azt a helyet, ahol majd elsuhan előttem, hiszen tudtam, nem fogom lábbal bírni, amit ő csinál. Nem lassította semmi, kinyitotta, berakta, becsukta, ment tovább, tök sötétben, borzalmas fényviszonyok között. De még így is vissza kellett mennem később is a helyszínekre, és akkor fotóztam a legtöbb állóképet, amiken ő nem szerepel.

– Az antropológiában sokszor előkerül, hogy a kutató jelenléte már eleve módosítja a megfigyelés tárgyát, és ez nyilván így van a fotós jelenlétével is; de ezek szerint ő úgy dolgozott mintha ott se lettél volna, és nem befolyásoltad a jelenléteddel.

– Nem is tudtam volna, mert neki szigorúan időre kellett teljesítenie. Az egy dolog, hogy megengedte hogy elkísérjem, de időre kellett mennie, le kellett adnia a kocsit, nem mondhattam neki, hogy most álljunk meg öt percre, mert nem elég jó a beállítás.

– Az oldi, mélyszegénységben élőkkel viszont pont ellenkezőleg zajlott le a történet, hiszen ott neked kellett megkérned őket, hogy pózoljanak neked, te rendezted be a képeket. Hogyan fogadtak és hogy láttad, mit akartak mutatni magukból?

– Nekik elmagyaráztam egészen pontosan, hogy miért érkeztem. Elmondtam nekik, hogy arról van szó, Budapesten élénken él egy olyan előítélet – ezt mondják például egymásnak a taxisok a cb-n – hogy „ezek” a plazmatévére költik a Providentes pénzeket, hogy ez tulajdonképpen csak egy pluszforrás fölösleges kiadásokra. Én pedig arra gondoltam, megnézem, igaz-e ez a vélekedés. Szerintem azért segítettek nekem, mert megértették és elfogadták azt, amit csinálni akartam. Hogy azért akarom megmutatni milyen a nappalijuk, hogy milyen a nagytotál, amiben ücsörögnek, hogy meg lehessen mutatni az átlagszemlélő számára: szó sincsen plazmatévéről. És hogy milyen azoknak az élete, akiknek már nem ad a bank pénzt, mert annyira szegények, viszont akik meg adnak, azok meg sokkal rosszabb paraméterekkel adnak, mint amilyet egy rendes keresettel lehetne kapni. Viszont azzal együtt, hogy szegények, náluk is van esküvő, ballagás, és így tovább, ők is akarnak egy jó bulit, és mondhatjuk itt nagy okosan, hogy miért veszik föl például ilyenekre a hitelt, de a válasz az, hogy azért, mert különben soha az életben nem ünnepelhetnének.

– Éreztél már olyat, hogy annyira idegen test vagy a helyszínen, hogy már-már elviselhetetlen jelen lenni, mint fotós? Hogyan érezted magad például a nagybányai, a helyiek által Bejrútnak is nevezett nyomornegyedet bemutató sorozat készítése közben?

– Borzasztóan ellenségesek voltak az elején, kevés olyan hely van, ahova félek bemenni, de ott azért voltak kétségeim. Amíg például Gyöngyöspatán a helyiek megtanulták használni a médiát, a nagybányaiak nagyon médiaellenesek voltak. Aminek az volt az alapja, hogy valamivel az érkezésünk előtt lezajlott már egy médiacirkusz és rengeteg riport, beszámoló megjelent róluk. Ezek az anyagok pedig eléggé lejáratták őket, nem a szegregációról szóltak, hanem csak azt emlegették, hogy milyen higiéniás körülmények között élnek, és erről kizárólag ők tehetnek. Megnézték a tévében ezeket a riportokat – mert tévéje mindenkinek volt –, és emiatt fel voltak háborodva. Én pedig mindezek után három héttel megjelentem egy újságíróval, és meggyőződésük volt, hogy rosszat akarunk.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
Hajdú D. András: A nagybányai Bejrút – részlet az André Kertész Nagydíjas sorozatból

Nem tudom ez mennyire működőképes másoknál, de én azt szoktam csinálni, hogy belemegyek egészen lehetetlen szituációkba is, mert akkor látják, hogy nincsen vesztenivalóm. Lehet, hogy ez nem a legjobb stratégia, mert nagyot is lehet koppanni, de én azt szoktam csinálni, hogy ha nagyon ellenséges, pattanásig feszült helyzet van, akkor nem távolabb lépek, hanem közelebb. És itt is ez volt, végigmentem az egész épületen egyedül, belém is kötöttek egyszer, de mint kiderült, egy őrült volt és nem velem volt baja, hanem a világgal. Később odajött hozzám egy roma asszonyság, beszélgettem vele, kértem, hogy mutasson meg valamit, és ahogy látták a többiek, hogy valaki közülük kísér, már más volt a helyzet. Ezeket meg lehet oldani. Én egy dologtól félek, de attól nagyon, ezért nem hiszek abban, hogy én valaha is háborús fotós leszek. A tévészékház ostromakor láttam meg először, hogy milyen az, amikor elszabadulnak az emberek, amikor megszűnik a blokk, megszűnik a gátlás. Akkor bármire képesek az emberek, akkor lincselés van, akkor megnyúznak, elvágják a torkodat, bármit megtehetnek. Ha egy szituáción azt érzem, hogy megbeszélhető, emberileg rendezhető, akkor nem szoktam félni. Amikor csak azt érzem, hogy az agresszió uralkodik, akkor én futok.

– Igaz az, hogy amikor a tévészékház ostromát fotóztátok 2006-ban, beszorultatok a rendőrök és a támadók közé?

– Volt ilyen is, de igazából a „legviccesebb” az volt, amikor a Tuba Zoli [az Origo fotóriportere – a szerk.] legelső munkanapján együtt mentünk fotózni a Szabadság térre. Arról volt szó, hogy le fogják feszegetni a csillagot az emlékműről, ami meg is történt, le is fotóztuk, de ezt kiszúrták néhányan és – mivel az előző napok, hetek kapcsán benne volt a hangulatban a médiaellenesség a tüntetők között –, ahogy észrevették ezt, elkezdtek rohanni felénk. Én már korábban mondtam a Zolinak, hogy ha bármi gáz van, ellenséges megmozdulást érez, akkor nem kell gondolkodni, hanem futás van, nem gyorsabban lépdelés, hanem futás. Én ollózó technikával átvittem egy kordont és futottam, ő pedig próbált nagy léptekkel elsétálni, azonnal elkapták, fojtogatták, kitöröltették a képeket, de nem lett baja hálistennek. Ilyenkor nem tudod elmagyarázni nekik, hogy majd kikockázzátok őket és figyeltek, ilyenkor az a kérdés, el tudsz-e futni vagy sem.

– Sok, a médiához kapcsolódó attitűdöt megtapasztaltál már, a radikális elutasítástól kezdve egészen a tudatos használatig. Az agresszív szituációk talán egyszerűbbek, de hogyan néz ki egy fotós szemszögéből, amikor valaki általa kíván kommunikálni? Hogyan próbálják az emberek alakítani, hogy mi látszódjon róluk, belőlük az objektíven keresztül?

– Az elmúlt évben legalább tízszer voltam Gyöngyöspatán, és ott a helyiek megtanulták tökéletesen használni a médiát, ott már semmiféle természetességet nem lehetett találni. Az emberek nagyon okosak. A külföldi riportereket – mint például azt a két francia lányt, akik öt napra érkeztek a faluba – elvitték a helyiek szélsőségesekhez, a polgármesteri hivatalhoz, megmutatták nekik az ott található jelképeket, és úgy mutatták be a falut mint az ország legszegregáltabb, legelmaradottabb sarkát. De ennél persze sokkal komplexebb a dolog. És hát konkrétan meg lehet tanulni sírni. Elbőgöd magad, nagy könnyek között elfordulsz majd vissza és intézed a dolgod tovább. Végül tényleg egy médiacirkusszá nőtte ki magát, de én ezért természetesen nem a patai romákat hibáztatom, hiszen ők csak alkalmazkodtak ahhoz a szituációhoz, amit a média generált.

– A szélsőjobb is használta így a médiát?

– Az első alkalommal, amikor megérkeztünk, azt mondták, hogy nem fényképezhetjük őket, és amikor éppen próbáltam az egyik polgárőrvezetőt győzködni, hogy mégiscsak, egyszer csak bejött egy hír, hogy a rendőrök összeverekedtek a helyi romákkal. Hirtelen felbolydult minden, hatalmas rohanás, már senki nem foglalkozott velem, de észrevehetően megváltozott a hozzáállásuk. Elkezdték nagyon peckesen levezényelni a dolgot a polgárőrök, intézkedtek, fontoskodtak, nem mondom, hogy pózoltak, de onnan hogy már a megmentő szerepében tűntek fel, már nem zavarta őket hogy fotózunk. Egy másik esetben a Betyársereg tagjai lenn voltak Gyöngyöspatán, és teljes nyugalommal félemlítgették meg a romákat ostorral, fokossal, és nem zavarta őket, hogy fotózunk, mert ők úgy gondolták, hogy ez egy kommunikálandó dolog. Ami számomra teljesen elképesztő, hogy valaki hagyja magát fotózni miközben fokossal fenyeget valakit. Azt mondták, hogy nem szeretnék, ha nem az igazság jelenne meg. Hozzátették: repült már kő be egy olyan rádió ablakán, ami nem az igazságot mondta, és kimondottan ragaszkodtak hozzá, hogy a kép úgy jelenjen meg, ahogy van, mert ez az igazság.


– Vannak jogi, kreatív és szociális keretei a fotózásnak – és meghatározza a képeket még a médium is, ahol megjelennek. Hogyan befolyásolja a fotózást, a te fotóidat az, hogy egy online hírsite-nak dolgozol? Tartalmilag, konceptuálisan, vizuálisan van olyan jellemző szerkesztői direktíva, amit kimondottan az online közeg hívott életre?

– Szerkesztői direktíva nincsen, szerintem még soha nem mondták meg nekem mit és hogyan fotózzak. Az a saját magunk felületi kényszere, hogy alig vannak állóképeink, mert sokkal nagyobban tudjuk megjeleníteni a fekvőképeket. Egy nyomtatott újságba pedig sokkal egyszerűbb berakni egy állóképet és mellétördelni a szöveget. Bár a tárhely gyakorlatilag végtelen, nincs terjedelmi korlátunk, de magunknak viszont fel kell állítani korlátokat. Van egy átlagos olvasói elvárás, az emberek általában 13-15 képet hajlandóak végignézni, és mi pedig arra törekszünk, hogy ennyi képben tudjuk elmondani a történeteket. De próbálunk mi is fejlődni, haladni, Pályi Zsófi kolleganőm elkezdett például hangosriportokat csinálni. Próbáljuk kiterjeszteni a szakma határait, egy picit komplexebb, izgalmasabb dolgokat csinálni, ami nem videó, hanem statikus kép és interjú, hang egyvelege.

– Sokak szerint viszont a videók egyre jobban kiszorítják a fotókat az online médiában, szerinted is így van ez?

– Biztos lesz átrendeződés, és nálunk is egyre erősebb a videó szerepe. De az egyedi képek – és ezt mint fotós mondom persze – jobban megmaradnak, nagyobb hatást tudnak elérni. Én is találkoztam már olyan videóval – például a Wikileaks-anyagban, ahol Afganisztánban amerikai katonák géppuskáznak le civileket, ami sokkolt, de én alapvetően elég gyorsan megunom a videókat. Ha nincsen jól megcsinálva egy videó és terjengős, akkor fél-egy perc után feladják a nézők. Ha ugyanazt meg tudom mutatni egy képben, ha ki tudom merevíteni a pillanatokat, akkor az egy sokkal emészthetőbb dolog lesz. Én magam egyébként nem érzek vonzódást a mozgókép iránt, még a tévét is kizártam az életemből. De gondolkodom rajta, hogy lehetne a műfaji kereteket tágítani.

– „Magyarországon nem jó szabadúszni. De szerződni sem a legjobb, mert úgy meg kihasználják az embert a megbízók. Sok kollégám elképesztő hajtásban, nyomásban dolgozik alacsony fizetésért. És még csak nem is végezhetnek a tehetségükhöz méltó minőségű munkát” – fogalmazott pár éve a fotós szakma állapotáról egy interjúban Dezső Tamás. Mi a jó stratégia egy sajtófotósnak manapság, hogy érvényesülni tudjon? Egyetértesz egyébként Dezső Tamás véleményével?

– Részben igaza van Tamásnak. Mi úgy dolgozunk, Pályi Zsófi meg jómagam, hogy egymást váltjuk, félállásban vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem minden nap vagyunk benn, Tuba Zoli az egyetlen, aki minden nap dolgozik. Nekünk ezért kicsit nagyobb szabadságunk van, és megtehetjük, hogy nem aprózzuk el magunkat. Zsófi például fogta magát és elment egy teljes hónapra Afrikába, töltődnie kellett és kihívásokat is keresett, és saját anyagokon dolgozott. Ezeket publikálta nemcsak az Origónál, hanem magazinoknál is. Ez egyfelől egy szakmai befektetés, illetve így más platformokon is meg tudja mutatni magát. Nekem is ezt jelenti, hogy nem vagyok minden nap benn, mert így időt szakíthatok a saját projektjeimre. Aki mókuskerékben van, az viszont nem fog például négy napot a saját szabadságából arra áldozni, hogy dolgozzon, abból a kevés húsz-valamennyi napból. Ennek nyilván az a hátránya, hogy kevesebbet keresünk, de ha tudunk pluszmunkát vállalni, ezt valamennyire be lehet hozni. Meg fontos az is, hogy ha van egy kis szabadidőd, akkor nagyobb eséllyel tudsz pályázni és ösztöndíjakat kapni, mint például a Pécsi József-ösztöndíj, aminek a segítségével dolgozhatsz akár egy évig egy minőségi munkán, ami majd gazdagítja a portfóliódat.

– Hogyan juthat el egy magyar fotós a nemzetközi lapokhoz? Utcáról be lehet esni a nagy globális médiavállalatokhoz?

– Az én képeim többnyire átvétellel jelentek meg. Egyébként talán a hírügynökségi fotósoknak lehet meg az a sansza, hogy könnyebben bekerülhetnek a nemzetközi áramlásba.
Ami még esetleg járható út lehet egy fotós számára, az az, hogy megkeres kisebb ügynökségeket, amelyeknek még nincsen helyi tudósítójuk, bemutatja a portfólióját, és tudósítónak ajánlkozik. El tudom képzelni, hogy ez működhet. De léteznek más utak is. Vannak, akik ugye komoly döntéseket hoznak és nagy kockázatot vállalva szabadúszóként próbálnak érvényesülni olyan helyeken, ami nemzetközileg is fontos. Ha elég jók és bevállalósak előbb-utóbb felfigyelnek rájuk, hogy nézd, itt ez az őrült gyerek, aki három hónapja Líbiában tolja, és jobbnál jobb képeket készít. Ha van egy jó képszerkesztő, akkor nem hagyhatja a nyilvánvaló értékeket elsikkadni.

„A házért talán tudnak kárpótolni, de a gyerekért soha” - Stiller Ákos fotója
Hajdú D. András az eMasa kérésére kiválasztotta az utóbbi idők szerinte legjobban sikerült sajtófotóját. Döntését így indokolta:
„Egy olyan képet választottam, ami nem képileg, hanem mondanivalója miatt fogott meg. A tavalyi évben a sajtófotózásban is minden a vörösiszapról szólt. Nemcsak a magyar, hanem a világversenyeken is nagydíjakat hoztak el a magyar fotósok a tragédiáról készült képeikkel. Én is fotóztam a tragédiát, és ennek kapcsán egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy elválnak a képek a valóságtól. Kezdtem azt érezni, hogy a tragédiát a fotósok egészen tárgyfotó szintig absztrahálják. Fantasztikus kompozíciók születtek, gyönyörű fényekkel, részletgazdagsággal, de nekem borzasztóan hiányzott a képekről az, amit én a tragédia magjának tartottam: emberek haltak meg, emberek élete tört derékba. A sok száz képileg fantasztikus fotó közül így nekem Stiller Ákos egyik felvétele volt az, ami kiemelkedett a mezőnyből. A képen egy olyan család látható, amelynek az egyik kislányát elsodorta az iszap. A fotón az iszapban életét vesztett kislány testvére érinti meg apja szétmart lábát. Én a mai napig beleborzongok ebbe a felvételbe. El lehet veszíteni ugyanis birtokot, tulajdont, egy életművet, emlékeket, de az, hogy az ember gyereke belefulladjon az iszapba, azt nem lehet feldolgozni. Éppen ezért azt gondolom, hogy számomra az elmúlt két évből ez az egyik legerősebb kép, amit nem tudok elfelejteni. Sokféleképpen lehet ugyanis bemutatni eseményeket, de azt sohasem szabad elfelejtenünk, hogy miről is tudósítunk, és ez a kép a legelemibbre és legfontosabbra fókuszál, arra, hogy emberek haltak meg mások felelőtlensége miatt. Ebben a képben nem a kompozíció a drámai. Sok a zavaró részlet a háttérben, a fotós még az apa lábát is csonkolta, így semmiképpen nem nevezhető technikailag tökéletes felvételnek. Mégis, ez az a kép, amire tényleg csak annyit tudtam mondani, amikor először megláttam, hogy jézusom. Ez az, ami számomra egyetlen kockában át tudja adni, hogy mi történt, mindenfajta szépelgés és félremagyarázás nélkül.”

– A reklámszakmában az olyan reklámokat, amik feltételezhetően kimondottan egy-egy fesztiválra, versenyre készültek konkrét megrendelés nélkül, „scam ad”-nek nevezik. Létezik hasonló kategória a fotópályázatok esetében is? Vannak olyan képek, amelyekről azt lehet sejteni, hogy egy verseny zsűrijének feltételezett ízlésének próbálnak megfelelni? Te magad szoktál arra gondolni, mivel érdemes pályázni és mivel nem?

– Régen volt egy olyan trend, amikor mindenki négyzetre vágott képeket küldött be, és a nagyobb versenyek után elkezdték ezeket mindenfelé koppintani, nyilván vannak ilyen tényezők is. De a kivitelezés mellett a hírérték is fontos. Ha egy fotós jelen van egy nagyon fontos eseményen, és megörökíti, akkor az már nagy eséllyel indul – például biztos vagyok benne, hogy a Kadhafi meggyilkolásáról készült kép ott lesz az elsők között a nagy versenyeken a hírkategóriában, függetlenül attól, jól megcsinált képről van-e szó. A West Balkános anyag kapcsán bíztam abban, hogy ott lesz a legjobb 5-8 között, mert hírértéke volt, mert elsőként értem oda, és alaposan utánkövettem a történetet. Amikor csak lehetett, ott voltam a rákövetkező napokban, még a környező háztetőkre is felmásztam, igyekeztem mindent kihozni belőle.

Hajdú D. András Bohócdoktorok című Pécsi József-ösztöndíjas sorozatából

A nagybányai sorozatban leginkább a képi világ volt, ami passzolhatott a trendekbe, képileg sokkal inkább rendben volt, mint a West Balkán-sorozat, jobban fotózható volt az a ház, a színektől kezdve nagyon plasztikus volt az egész. Nyilván ez egy olyan történet is volt, amire sokan felkapták a fejüket. Ez a kombináció egy kicsit receptként is működhet: vegyél egy felkapott témát, és azon dolgozz sokat.

A Pécsi József-ösztöndíjas sorozatommal, amit a bohócdoktorokról csináltam, viszont nem pályáztam. Talán pályázhattam volna vele a Társadalom-emberábrázolás kategóriában, de igazából nem illett sehova, és úgy éreztem, hogy ez esélytelen lenne ebben a kategóriában, ráadásul a nagybányai bejrútos anyagommal kellett volna vetekednie, amit nem akartam. Abban a sorozatban két évem van, voltam vagy negyvenszer velük a kórházban, volt olyan, hogy egy képet sem csináltam, csak mentem velük, mert nem hiányozhattam. A bohócdoktoros sorozattal egyébként egy ügynökség sem nagyon tudna mit kezdeni, nem tudják átvenni, mit is csinálhatnának vele, lehozhatnák egy esszéként és kész, pont. Ellenben a nagybányainak van hírértéke, egy EU-s országban gettósítanak és még szépen is van fotózva, ide vele, hadd fizessek érte.

– És mi lett végül a bohócdoktoros sorozat sorsa?

Kiállították a Mai Manóban, és kivitték Szlovákiába is, de most éppen egy barátom nappalijában vannak a képek, bezacskózva.

Névjegy – Hajdú D. András
Hajdú D. András 1981. augusztus 3-án született Budapesten. 2012-ben diplomázott a Károli Gáspár Református Egyetem angol irodalom szakán, a szakdolgozatát az amerikai háborús fotózásról írta. Fotográfiai végzettséget 2004-ben szerezett kitűnő minősítéssel a NOK (Népszabadság Oktatási Központ) hallgatójaként. 2005 óta az Origo internetes portál fotósa, amely fotórovatát 2006 és 2008 között vezette. 2008-ban óraadó tanárként szemináriumokat tartott az ELTE-TTK hallgatóinak a digitális fotózásról. 2009-ben a Chachipe nemzetközi fotóverseny zsűritagjaként dolgozott. 2009-ben és 2010-ben Pécsi József fotográfiai ösztöndíjban részesült, munkái számos magyarországi és külföldi újságban megjelentek. Az elmúlt hat évben hatszor díjazták képeit a Magyar Sajtófotó Pályázaton, és 2011-ben pedig a pályázat abszolút nyerteseként elnyerte a legkiemelkedőbb teljesítményért járó MÚOSZ Nagydíjat a West Balkán tragédia című képsorozatáért; a legjobb emberközpontú dokumentarista fotográfiáért járó André Kertész Nagydíjat A nagybányai Bejrút című képriportjáért; a legjobb kollekcióért járó Munkácsi Márton díjat, továbbá az Elég volt! című képe lett a Hír-eseményfotó kategória 1. helyezettje; a Tűz van babám című képriportjáért pedig a Művészet (sorozat) 2. díját kapta, Extázis című képéért pedig a Művészet (egyedi) kategória 3. díját.
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek