Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Az újságírók mindenhol neurotikusak”
Interjú David E. Kaplannal, a Global Investigative Journalism Network (GIJN) vezetőjével
2012. április 23. hétfő, 14:47
A rosszfiúk már régóta nemzetközivé váltak, most az újságíróknak kell ugyanezt tenniük – véli David E. Kaplan, a világ összes oknyomozó újságírójának összefogását megcélzó nemzetközi hálózat amerikai vezetője, aki azt is elmondta, hogyan rendezett le egy konfliktust a Yakuzával egy üveg rizsbor segítségével, hogyan mentettek meg életeket egy cikksorozattal és hogy mi az, ami minden újságíróban közös. Az újságíró a Gőbölyös József Soma Alapítvány meghívására a Független Médiaközpontban tartott előadást és képzést az oknyomozó újságírás új irányairól, módszereiről és változó üzleti modelljéről.
David E. Kaplan [fotó: eMasa / Riskó Gáspár]

– Ön az oknyomozó újságírásnak az egyik legveszélyesebb műfajára, a szervezett bűnözők visszaéléseinek feltárására specializálódott. Gondolom sokszor próbálták megfélemlíteni vagy megfenyegetni munkája során – hogy bírta a nyomást?

– Nem olyan sokszor kerültem ilyen helyzetbe. Meglehet, az volt az előnyöm, hogy nagyrészt az Egyesült Államokban dolgoztam, ahol relatíve biztonságos a munka. De ez nem mindenhol van így, sok helyen valóságos hajtóvadászat zajlik az újságírók ellen. Az International Press Institute szerint 2012 az eddigi legrosszabb évnek ígérkezik azóta, amióta csak feljegyzik az újságírók ellen elkövetett bűncselekményeket. A gyilkosságok persze csak a jéghegy csúcsa: megfélemlítések, zaklatások mindennaposak számos országban. Kemény a helyzet. De sok mindent tehetnek az újságírók is, hogy biztonságosabb legyen a helyzetük. Sokan azok közül, akiket megöltek, nem voltak elővigyázatosak, olyan is előfordult, hogy szükségtelenül provokálták a hatalmasságokat és valótlanságokat állítottak az írásaikban. Amellett, hogy óvatosnak és okosnak kell lenni, több professzionalizmus is kell. És persze jobb törvények és több védelem is szükséges. A kormányzatoknak nem lenne szabad megengedniük, hogy újságírógyilkosságok kivizsgálatlanul és büntetlenül maradhassanak, pedig számos esetben ez a helyzet.

De hogy ne kerüljem meg a kérdést, egyszer azért bajba keveredtem akkor, amikor a máig legismertebb munkámon, a Yakuzáról (a tradicionális japán maffiahálózat – a szerk.) szóló könyvön dolgoztam. A Yakuza tagjai az olasz vagy az orosz maffiózokhoz képest is elképesztően elvetemült emberek. Egy közvetítő segítségével küldtem egy nagyon drága rizsbort a megfelelő embernek, és ezzel minden elrendeződött.

– Korábbi munkahelyét, az International Consortium of Investigative Journalists (ICIJ) szervezetet bemutató egyik írásában megemlítette, mennyi minden tudja nehezíteni a nemzetközi projektekben a mindennapi munkát, mi volt ezek közül az esetek közül a legemlékezetesebb?

– Egyszer egy balkáni halászati fekete piacokról szóló projekthez kértünk egy kétoldalas memót, és kaptunk helyette egy 25 oldalas kronológiát, bosnyák nyelven. A különböző kultúrák megközelítései, hozzáállásai, időkezeléseinek összehangolása nem könnyű dolog. Volt, hogy megvádoltak azzal, hogy angolszász módon szerkesztek, pedig azt se tudom mi az! (nevet) Számomra ezek az elvek univerzális modelljei az átláthatóságnak, pontosságnak és szisztematikus analízisnek, ez az, amit kellett csinálnunk. Az újságírók mindenhol neurotikusak, osztoznak ebben a közös tulajdonságban. A newsroomok azért érdekes helyek, mert a karakterek mindenhol nagyon színesek. A legtöbbünk A-típusú személyiség, keményen hajtjuk a munkát, és könnyen kiégünk. Ezt a szakmát egyszerre rémálom és élvezet csinálni.


– Az ICIJ egyik legjelentősebb projektje a nemzetközi azbesztkereskedelmet feltáró cikksorozat volt. Milyen hatásai voltak végül a publikációknak?

– Az azbeszt be van tiltva az EU-ban és az USÁ-ban is, és további 50 országban keményen szabályozva van – de további 100 országban nem, hanem használják és kereskednek ezzel a tudottan rákkeltő anyaggal, százmillió dolláros nagyságrendben. Független tudósok szerint Indiában és Kínában, ha minden így megy tovább, 5-10 millió ember meg fog halni az azbeszthasználat következményében. A nemzetközi csapattal meg akartuk állítani ezt a folyamatot. Amellett, hogy sok díjat nyertünk, változást kényszerítettünk ki Kanadában, az egyik legnagyobb exportőr országban, és mivel a BBC-vel dolgoztunk, lefordították az anyagokat az érintett országok nyelveire, például urdura, kínaira, hindire, szakszervezetek, egészségügyi szervezetek foglalkoztak vele. Életeket mentettünk meg vele.

– Magyarországon sok oknyomozó újságíró úgy érzi, nincsen hatása a munkájának, és hiába dolgozik, mert nem történnek változások.

– Ezt én is így érzem sokszor. A probléma része, hogy nehéz tetten érni és látni a társadalmi változásokat. Ez többnyire nem így megy. Elültetjük a dolgokat, lassan növekednek, idő kell hozzá, hogy kifejlődjenek. A munkánknak köznevelési, közszolgálati célja van, arra való, hogy legyen egy hozzáférhető nyilvántartás a zavaros ügyekről, hogy mélyre ássunk, hogy megnézzük, mi ment rossz irányba, hogy éljünk a számonkérés lehetőségével.

– A tradicionális oknyomozói fókuszok közül melyik az a terület, melyen a legnehezebb a munka és így az eredmény, a hatás elérése? Az üzlet, a politika vagy éppen az emberi jogok területe?

– Erről eszembe jut a vicc, amit egy kollégám szokott mondani, amikor arról kérdezik, miről is ír: „üzletről, politikáról és más szervezett bűnözésről”. Szóval majdnem ugyanaz mind, de vannak valóban nehezebb célpontok. A magántulajdonban lévő vállalatok a legáthatolhatatlanabbak. Jogászokkal veszik körül magukat, agresszívak, és rengeteg lehetőségük van tényleges tevékenységük elfedésére, mint például az offshore-konstrukciók.


Nehéz találni néha bármit is a sok fedőcég között, bizonyos esetekben még a kormányzatok sem tudják megszerezni a szükséges információkat. A digitális eszközök viszont sokat segítenek, sokkal több információt szerezhetünk mint korábban, és könnyebb a kooperáció is. A magyar újságírók bármikor elérhetik a hongkongi vagy londoni kollégákat, főleg most, hogy végre egyetlen hálózatba tömörülhetünk. A rosszfiúk már régóta nemzetközivé váltak, most nekünk is ezt kell tennünk.

– Magyarországról már van két tagja az Ön által vezetett Global Investigative Journalism Network (GIJN) hálózatnak, a Független Médiaközpont és a Soma Alapítvány, de több régióbeli országból egyelőre még senki sem szerepel a tagok között. Várható még bővülés?

– Dolgozunk rajta, 50 százalékkal szeretnénk emelni a taglétszámot. Az ICIJ egy kicsi szelete volt az újságíró közösségnek, a GIJN viszont már tényleg az egész világ oknyomozó újságíróit reprezentálja. Nem százakat, hanem ezreket. Végre van lehetőségünk arra, hogy mindenkit összekössünk. Nagyon sok aktivitást látunk világszerte, az oknyomozás terjesztésében a legdinamikusabban a szaporodó nonprofit szervezetek vesznek rész, mint például a Soma Alapítvány Magyarországon, de például Kínában, Indiában, Brazíliában is nagy a fejlődés. Brazíliáé például világszerte a második legnagyobb oknyomozó újságírói közösség 1500 taggal a levelezőlistájukon.

A Global Investigative Journalism Networkhöz itt lehet csatlakozni a Facebookon és a Twitteren.

– Van központi fókusza, kiemelt területe a hálózatnak, vagy az egyes tagszervezetek által már megkezdett munkát támogatja?

– A hálózat legnagyobb feladata most a konferencia, amit kétévenként rendezünk meg, a következőt jövőre, Rio de Janeiróban. Száz országból hívunk össze kollégákat, hogy módszereket, ötleteket, elképzeléseket osszanak meg egymással. Szeretnénk az eddigieknél sokkal mélyebb kapcsolati hálót kiépíteni. Emellett tanácsadói munkát is végzünk, hogyan fenntartható az oknyomozó újságírás, hogyan érdemes támogatókat szerezni és így tovább. Magyarországon a Soma Alapítvány, a CIJ, az Atlatszo.hu és az Origo munkatársaival konzultáltunk. Központi tematikánk nincsen, de ha egy magyar újságíró dolgozik egy ügyön, amiben szerepelnek nemzetközi szálak, mit tudunk találni globális partnereket a nyomozáshoz.

– Mennyire lehet kétoldalú ez a kapcsolat? Tud segíteni egy közép-európai újságíró egy amerikainak?

– Igen, feltétlenül, hiszen már minden sztori nemzetközi. Az étel reggel az asztalodon, a játékok, amikkel a gyerekeid játszanak délután, a gyógyszer, amit beveszel este, minden más országból jön. Ha a benzinár változásainak okaira vagy kíváncsi, követned kell a szállítók és a termelők alkotta nemzetközi gazdasági hálózatokat. Az üzlettől a szervezett bűnözésig minden nemzetköziesedik.
És ez az Államokban sincsen másképp. Ha a sztorik Kelet- Európába vezetnek – akár orosz vagy albán gengszterek tevékenységén keresztül –, akkor nagyon kellenek a tengerentúli kollégák, kapcsolatok.

– Az oknyomozó újságírásról rengetegféle reprezentáció él a médiában és a közvéleményben, a magyar köztévé például nemrég kezdett el sugározni egy napi sorozatot, amelyben az úgynevezett oknyomozó újságírók közönséges köztörvényes bűnözők. Globálisan jelenleg hogy áll a szakmának a megítélése a nagyközönség körében?

– Eric Newton a Knight Foundationtól nemrég éppen erről beszélt, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy a nagyközönség jobban megismerje a munkánkat. A Watergate idején az Egyesült Államokban az oknyomozó újságírás egyfajta csúcson volt, az újságírók jófiúk voltak és hősök, és hamar a populáris kultúra részei lettek, sokakra hatással voltak, egy egész generációt befolyásoltak, így köztük engem is. Akkoriban éppen főiskolára jártam, azt gondoltam, hogy ez egy nagyon menő dolog, ez igen, így lehet tenni valamit. Azóta sok minden történt, legutóbb például a lehallgatási botrányok Nagy Britanniában, de ezzel együtt azt gondolom, a közvélemény világszerte értékeli a jó anyagokat, és a minőségi újságírás nem tűnik el. Bátorító a növekedés világszerte, sok helyen sokkal több és jobb anyag születik, jobbak mint akár tíz évvel ezelőtt. Lassan Kínában is érzik, hogy szükség van egy őrkutya-médiára. Jó irányba haladunk, a történelem a mi oldalunkon áll. És ez nagyon jó.

Névjegy – David E. Kaplan
David E. Kaplan a szervezett bűnözést és korrupciós ügyeket feltáró Organized Crime and Corruption Reporting Project oknyomozó portáljának a szerkesztője, a Global Investigative Journalism Network vezetője. 2008 és 2011 között ötven ország mintegy száz riporterének munkáját irányította az International Consortium of Investigative Journalists igazgatójaként. Ezt megelőzően a washingtoni U.S. News & World Report politikai hetilap vezető oknyomozó újságírója volt és ő indította a lapnál a Bad Guys (Rossz fiúk) blogot. Fulbright-kutató volt Japánban. Kaplan csaknem 30 országból tudósított és munkáját több mint 20 újságírói díjjal ismerték el. Az Investigative Reporters and Editors Award kitüntetést négy alkalommal ítélte neki a szakma. Ismert munkái közé tartozik a Yakuzáról, a japán maffiáról írt 11 nyelvre lefordított könyv, továbbá az a mű, amely a tokói metróban az Aum szekta által végrehajtott ideggáztámadás körülményeit vizsgálja. Jelentetett meg írásokat még a szaúdiak által támogatott terrorcsoportokról, Oroszország természeti kincseinek kifosztásáról és észak-koreai diplomaták illegális ügyeiről is. [forrás: CIJ]
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek