Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Kakukktojás voltam”
Interjú Inkei Bencével, a Quart felelős szerkesztőjével
2012. július 23. hétfő, 11:15
Az egyre töredezettebb zenei rajongótáborok korában már egy lap sem szolgálhatja ki maradéktalanul a kritikai igényeket – véli az első regényét a Könyvhéten publikáló Inkei Bence, a Quart felelős szerkesztője, aki arról is beszélt, mitől lehet generációs egy regény, hányféleképpen lehet elbeszélni egy élettörténetet, és hogyan egyezteti össze a szakmai és a színpadi énjét.
Inkei Bence [fótó: Riskó Gáspár / eMasa]

– Amikor konferenciák kerekasztal-beszélgetésein láttalak megszólalni, kimondottan visszafogottnak és introvertáltnak tűntél, viszont a Népi Papa és a Haverok énekeseként pont ellenkezően viselkedsz: hogyan alakult ki ez a két radikálisan eltérő éned, és hogyan egyezteted őket össze a mindennapokban?

– Ahhoz, hogy az ember úgy tudjon viselkedni, mint ahogy én egy Népi Papa-koncerten, kell egy bizonyos komfortérzet, viszont a konferencia-szituációban nem ez volt a helyzet. Csupa idegen ember előtt kellett komoly dolgokról beszélgetni. Másrészt ez a kettősség valamennyire tudatos is, és fölösleges is összekeverni, nem mindig célravezető, ha az ember mindig mindenhol ugyanazt a tempót nyomja. Inkább meghagyom abban a közegben, ahol ezt értik, vagy ahol jól veszi ki magát.

– Viszont az interneten bárki, aki kíváncsi, láthatja a komoly és a kevésbé komoly énedet egyaránt – soha nem alakult ki abból furcsa szituáció, hogy valaki, aki korábban csak az egyiket ismerte, váratlanul szembesült a másik éneddel?

– Most ezen el kellett gondolkodnom. Nyilván volt már ilyen átfedés, felismerés, de olyan még nem volt, hogy ebből kellemetlenségem lett volna. Annak ellenére, hogy a Népi Papás videókat elvileg mindenki láthatja, ez még mindig nem annyira ismert dolog. Sokan, akikkel újságíróként vagyok kapcsolatban, még mindig nem ismerik ezt az oldalamat. Ha meg esetleg mégis, akkor azért tudják hová tenni.

– Most megjelent könyveddel, a Mirelittel kapcsolatban leginkább azért merült fel bennem az önéletrajziság kérdése, mert több olyan szöveg, interjú olvasható tőled illetve veled, amiben explicit módon önéletrajziként említesz több olyan sztorit, ami akár Gömöri Gergőé, a Mirelit főhőséé is lehetne. Nekem egy kicsit úgy tűnik, mintha a Mirelit világa valahol félúton lenne a két éned között, és tematikailag a Népi Papa féle lúzernarratívából, nyelvi megformáltsága pedig az újságírói énedből építkezne.

– Ez így végülis pontos, nyilván nem tagadhatom le, hogy vannak a regényben önéletrajzi dolgok, de sok minden csak fikció. Mindenki maga dönti el, hogyan beszéli el az élettörténetét, és mit domborít ki belőle. Szerintem sokan úgy is el tudják mesélni az egész életüket, hogy mindvégig csak a negatív vonalra koncentrálnak, hogy tényleg úgy jelenjenek meg, mint egy rakás szerencsétlenség. Vagy éppen a másik irányban. Ebben a könyvben a főszereplő élettörténete azért rendesen a negatív irányba lejt. De az ő alakja szándékosan el van túlozva. Sokan érezhetik úgy, hogy különböző dolgok miatt nem éppen irigylésre méltó életűek, de olyan, hogy a való életben ennyire, ilyen töménységben összejöjjenek a dolgok valakinek, mint Gömöri Gergőnek, ritkán van.

– A regény Maros András által írt fülszövege szerint a Mirelit egy generációs regény volna – te egyetértesz ezzel a meghatározással?

– Ehhez nyilván azt is meg kellene tudni határozni, hogy mi is az pontosan, hogy generációs regény – annyiban egyetértek, hogy több olyan visszajelzést kaptam, hogy mennyire eltaláltam egy általános életérzést. De kaptam levelet egy olvasótól, aki azt írta, hogy szerinte a generációs rétegregény lenne a helyes megfogalmazás, és végül is ezzel is egyet tudok érteni. Mert az is lehet, hogy ha valaki ugyanezt Debrecenben vagy Kőszegen olvassa, akkor elég sok mindennel nem tud azonosulni - mi köze lenne ehhez a budapesti belvárosi archoz, hiába láthatta ugyanazokat a tévéreklámokat. Lehet, hogy a könyv nem fog mindenkit megfogni a mi generációnkból, de van azért egy erős réteg, amely viszont sok mindenre rá tud ismerni, ilyen értelemben nem érzem túlzásnak.

– A regény megírására inkább maga a sztori motivált, vagy az a szempont, hogy a történet sok ember életére rezonálhat?

– A generációs dolog nem volt meghatározó, amikor elkezdtem írni, nem ez volt benne a lényeg, ez már a történet írása közben jött.

– Amikor elkezdtél a Matula magazinnak írni, akkor még jogász végzettséggel hivatalnokként dolgoztál a rendes munkaidődben. Ezzel a háttérrel hogyan kapcsolódtál be a Matulás szerkesztőségbe?

– Úgy kerültem oda, hogy a Subbacultchába (a kétezres évek elején létező „popkulturális megmondó hírlevél” – a Szerk.) kezdtem írni olvasóként. Az egy interaktív dolog volt, várták, hogy az olvasók írják, én elkezdtem küldözgetni dolgokat, és akkor eljött az a pont, amikor elhatározták, hogy nyitnak, egy-két embert bevesznek a csapatba, és így kerültem be én is, és aztán ott ragadtam a Matulánál. Azt azért fontos megjegyezni a Matulával kapcsolatban, hogy akkorra az már egy kialakult csapat volt, én később csapódtam oda. Mind újságírókként dolgoztak, fiatalabbak voltak, mint én. Teljesen más közegből érkeztem, ezért egy kicsit kakukktojás voltam ott. Eleinte csak zenéről írtam, és eltelt egy kis idő, amíg beilleszkedtem, ki tudtam bontakozni.

– Ekkor már tudtad, hogy az újságírás fog érdekelni később?

– A Subbacultcha idején még nem, de a Matulás korszakban már inkább. Akkor már tudtam, hogy az addigi munkámat nem akarom tovább csinálni. Pár hónapig a végén úgy dolgoztam, hogy mellette írtam a cikkeimet, akkor ez egy jó iránynak tűnt.


– Ahogy a Matulások közül ketten (Tamás Bence Gáspár és Bede Márton) egy ideig iskolatársak voltak a Trefortban, te egy osztályba jártál Haszán Zoltánnal és Puzsér Róberttel az Aranyban – ti sosem vágtatok bele valami hasonlóba, mint a Matula?

– Nem. Egyrészt azért, mert mi nem voltunk olyan összetartozóak, hogy így együtt csináljunk valamit. Sok mindenben benne voltunk, de egyik sem olyan volt, amivel ki lehetett volna állni egy nagyobb közönség elé. Másrészt pedig mi évekkel idősebbek vagyunk, ’93-ban érettségiztünk, akkor még internet sem volt, fel sem merült a fejemben, hogy valamit ki lehet hozni ebből.

– Mondjuk az első Matula az egy összevagdosott-fénymásolt fanzine-jellegű újság volt.

– Igen, de én ezt a fanzine-szubkultúrát sem annyira ismertem. Amiket együtt csináltunk, az mind házon belül maradt, és úgy éreztük, hogy ez így teljesen jó is. Nem gondoltam arra, hogy abból bármi is kisülhet, hogy ennyien ott vagyunk egyszerre az osztályban, hasonló érdeklődéssel.

– Magyarországon van egy sajátos felfogása az irodalom és az újságírás kapcsolatának: a sajtótörténet legnagyobbnak tartott alakjaiként többnyire írók (Mikszáth, Ady) kerülnek elő, és mintha a társadalom és a szakma jó része is inkább az irodalmi megformáltságot, mintsem a sajtó demokratikus funkcióit kérné számon az újságíráson, szemben az angolszász hagyományokkal. Számos cikkel és most már egy regénnyel is a hátad mögött, te hogyan látod ezt a viszonyt?

– Én magával az újságírással, mint szakmával eddig nem foglalkoztam tudatosan, így nincs a kérdésről markáns véleményem, de úgy vettem észre, hogy az igény a tényfeltáró újságírásra itthon elég későn jelent meg, aminek nyilván objektív okai is voltak. Nem az én gondolatom, sokan megírták már, hogy Magyarországon jellemzően azt tekintik újságírónak, aki publicista: nekik van a nagyobb ismertségük, táboruk, és nem azoknak, akik a tényfeltáró, objektív újságírást művelik.

– Többször említetted korábban, hogy a regényeddel a szépirodalom és a szórakoztató irodalom közötti, az angolszász világban nagy hagyománnyal bíró műfajt próbáltad megcélozni. Hasonló határterületekre az újságírásban is van példa, mint például az irodalmi igénnyel megírt nagy riportok, amiket mondjuk a Wiredben vagy az Atlanticban lehet olvasni – te nem terveztél sosem ilyen jellegű cikkeket írni?

– Azért nem, mert nem ismerem igazán ezt a műfajt, nem vagyok ebből a szempontból olvasott. Bár tudom, hogy mire gondolsz, de nem igazán foglalkoztam ezzel eddig. Ráadásul itthon nem is igazán lehet megfelelő helyet találni az ilyen írásoknak. Itthon jellemzően szét vannak választva a műfajok: ha riportot írunk, akkor maradjon a könnyebb, objektívebb stílus, az összes többi elem pedig menjen a véleménycikkekbe, ott egyénieskedjen az ember.
Vagy ez, vagy az. Ez persze nem feltétlenül elvárás, sokszor csak szokás, és az is lehet, hogy meg lehetne ezzel próbálkozni, de ezen még nem gondolkodtam. Másfelől pedig én nem hiszem, hogy különösebben irodalmi stílusban írnék. Ez a része az írásnak, vagyis maga a nyelv nem is érdekelt soha különösebben. Amikor irodalmat írok, sokkal fontosabb, hogy egy történetet meséljek el, és ez van jelen akkor is, amikor cikket írok.


– A novellaírásól azt mondtad, sohasem érdekelt annyira, de mégis, ez a regény a maga lazán kapcsolódó epizódjaival akár egy novellafüzérként is értelmezhető – neked ez így másképp működött, mintha novellákat írtál volna?

– Igen, mert azért a szereplők például visszatérőek, tehát van egy erősebb vezérfonal az egyes epizódok között. De a novellaírás valamiért nem vonzott hosszabb távon, az jobban érdekelt, hogy huzamosabb ideig belehelyezkedjek valamibe, és ez továbbra is foglalkoztat. Ha megint úgy alakul, hogy írok egy könyvet, akkor szeretnék ebbe az irányba továbbmenni, több szállal összekötni a sztorikat és egy olyan szöveget megírni, ami minden szabály szerint megfelel egy regény kritériumainak, mert a Mirelitben azért sok ilyen lehetőséget kiaknázatlanul hagytam.

– A hazai zenei újságírás, zenekritika általánosan problémás helyzete már régóta téma, de az utóbbi időben egyre több helyről hallok olyan beszámolókat, hogy a zenekritika-írás gyakorlatilag már alapértelmezetten ingyen végzett hobbitevékenység, és a legtöbb médium már nem fizet honoráriumot a szerzőknek. Szerinted ez a trend, hogy egyre kevesebben művelik szakmaként a kritikaírást, nem ront a minőségen?

– Amikor én elkezdtem, akkor bizonyos szempontból hasonló volt a helyzet, most viszont szerintem sokkal nagyobb választék van, mint mondjuk 8-10 éve, ott van a Recorder vagy a Lángoló Gitárok, amik elég fontosak, de például a hvg.hu-nál is szoktak lenni zenei témájú cikkek. A saját tapasztalatomra alapozva azt tudom elmondani, hogy egyszerűen ez nem egy olyan műfaj, ami annyira érdekelné az embereket, és ami indokolttá tenné, hogy mindenhol sok ember foglalkozzon ezzel professzionálisan. Ezért én nem is érzek minőségi romlást amiatt, hogy egyre kevesebben csinálják ezt rendes foglalkozásként. Az pedig nemzetközi szinten is probléma, hogy egyre inkább másról szól a zenei újságírás: egyre több médium inkább arra hajt, hogy kipakolja a friss megjelenéseket, klipeket, letöltéseket, és egyre kisebb hangsúlyt fektetnek az újságcikkekre, a kritikákra, közben pedig rengeteg blogon rengeteg új írás jelenik meg. Ez nem feltétlenül ugyanannak a jelenségnek a két oldala, de úgy vettem észre, hogy van valami összefüggés. Egyébként nálunk a Quarton sem annyira hangsúlyos már a kritika műfaja, mint 3-4 évvel ezelőtt, inkább nagyobb, átfogó cikkek születnek, amiket más, zenével foglalkozó lapoknál nem annyira látok.

– Ezek kattintékonyabbak, mint a kritikák?

– Nem feltétlenül, nálunk inkább arról van szó, hogy némileg bele kell simulni egy nagyobb egység, az Origo műfaji, formai kereteibe. De azt is hozzá kell tennem, hogy a zenekritika sokkal kevésbé érdekli az olvasókat, mint mondjuk akár a filmkritika. Harmad- vagy negyedannyi ember olvas el egy vezető popsztár anyagáról készült írást, mint bármit a Prometheusról vagy egy aktuális közönségfilmről. Ezt tudomásul kell venni. De ugyanilyen fontosak a zene területén végbemenő változások. A zene is olyan irányba megy el, hogy egyre kevesebb név van, aki mindenkinek mond valamit, viszont egyre több fajta zenének van pár ezres tábora, amit mind ki lehetne szolgálni, ha lenne rá harminc emberünk, de ezt egy lap sem engedheti meg magának.

Inkei Bence - Névjegy
Inkei Bence (1974) 2008 óta az Origo zenei rovatának, a Quartnak a vezetője, azt megelőzően 2005-től a portál Zene rovatát szerkesztette. Miután elvégezte az ELTE jogi karát, a Fővárosi Önkormányzatnál dolgozott, ekkor írta első novelláit az Élet és Irodalomnak, és kezdett írni a Matula Magazinnak. Egyik novelláját beválogatták a Körkép 2003 című gyűjteménybe, de azóta nem publikált több elbeszélést. 2004 óta a Népi Papa és a Haverok nevű zenekar énekese. Első regénye, a Mirelit a 2012-es Könyvhétre jelent meg.
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek