Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. április 28.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Olyan volt, mint egy James Bond film”
Interjú Szlankó Bálint újságíró-haditudósítóval
2012. augusztus 9. csütörtök, 10:34
A haditudósítás egy extrém sport, de nem szerencsejáték: a kockázat felmérésével és jó döntésekkel a legnagyobb baj elkerülhető – mondja Szlankó Bálint haditudósító, aki saját bőrén tapasztalta meg, mi történhet, ha rossz döntéseket hoz, és arról is beszélt, hogyan vezetett az útja az Európai Uniótól Afganisztánon át Szíriába, hogy mennyire öldöklő a verseny az angolszász tudósítói piacon, és hogyan keveredett ki végül egy árokba borult, géppuskatűz alá vett autóból.

Szlankó Bálint [fotó: eMasa / Riskó Gáspár]

– Amikor először leveleztünk az interjú kapcsán, azt írtad, oké, de előbb „ki kell jutnod” Szíriából. Hogyan sikerült végül megoldani?

– A határon átjutni önmagában nem olyan nehéz. Egyrészt szír határőrség már nincs is, csak török, de az már nem veszi olyan rettenetesen komolyan ezt az egész dolgot. Másrészt vannak elég szervezetten működő embercsempész hálózatok: egyes falvak a határ két oldalán tulajdonképpen az embercsempészésből élnek, bár nem biztos, hogy a csempészés a legjobb szó erre, inkább az ügyeskedés. Ők hozzák-viszik az embereket. Nem olyan nagy ügy. De azért van, akinek mégis: éppen pár nappal korábban mesélte egy német srác a Die Zeittől, hogy amikor jöttek visszafelé, belefutottak a török határőrségbe – az embercsempészek abban a pillanatban elszaladtak, ahányan voltak, annyi felé, őt pedig ott hagyták a semmi közepén, a három darab bőröndjével. Az összes cuccát elvesztette, kivéve a laptopját meg a fényképezőgépét, ami nála volt, de a fényképezőgépnek még az objektíve is eltört. Szóval ilyen rizikók vannak, de nem jellemző.

– Törökország a bejárat a Szíria felé?

– Még Libanonból is be lehet jutni, de onnan nehezebb.

– A hírek szerint a kormány nem örül a tudósítóknak, hanem inkább a felkelők támogatják a média jelenlétét, ezért is van szükség a magányos betörésre, és ezért virágzik az embercsempészet. Te hogyan tudtál kapcsolatba kerülni velük még itthonról?

– Ez így van, a szír kormány nem nagyon ad ki vízumot tudósítóknak. De nem annyira a felkelők, mint inkább a velük szimpatizáló magánemberek szervezik meg a tudósítók becsempészését. Volt egy fickó egy észak-szíriai településen, egy helyi aktivista, üzletember, nem tartozott az FSA-hoz (Free Syrian Army, Szabad Szír Hadsereg, a felkelők hadereje – a szerk.), de hitt az egész dologban, és ő azzal támogatta a forradalmat, hogy újságírókat csempészett be. Az újságírók kézről kézre adják egymás között ezeket az embereket, én is egy másik újságírótól kaptam meg a kontaktot. E-mailen megszerveztük az egészet. Majdnem olyan volt, mint egy James Bond film. El kellett mennem egy török határmenti település buszpályaudvarára, fölhívtam egy csávót, mondta, hogy várjak ott. És egyszer csak megjelent egy embercsempész. Nem is mondott semmit, csak rám nézett és csettintett egyet. Beszálltunk egy ütött-kopott kocsiba, aztán át kellett szállni egy másikba, az meg ott manőverezett az olajfák között a határmenti övezetben. Végül ki kellett szállni és át kellett futni a határon, ami drámaian hangzik, de mivel nincsen határőrség, igazából csak át kellett mászni a kerítésen, ami egyébként is szét volt feszegetve. De nem bejutni a probléma, hanem ott bent létezni.

– Azt olvastam, hogy eddig hét újságírót öltek meg a felkelés kitörése óta.

– Én ötöt tartok számon, de persze lehet, hogy már többen vannak. Anthony Shadid a New York Timestól, Marie Colvin a Sunday Timestól, Remi Ochlik francia fotós és még két algériai származású brit újságíró-áldozatról tudok.

– Ismertél valakit személyesen?

– Igen, kettőt ismertem közülük.

– Hogy élted meg, amikor eljutottak hozzád a hírek?

– Rosszul… rosszul. Mondjuk annyira közeli ismerősök nem voltak, de azért Marie Colvin halála megrázott. Ő ennek a generációnak a Martha Gelhornja, nagyon profi volt, nagyon bátor, és amikor egy ilyen valaki meghal munka közben, akkor mindenki úgy érzi ebben a szakmában – bár nem tudom, hogy ez szakma-e egyáltalán – hogy baszki, ha a Marie meghalt… Anthony Shadid esete azért kicsit más, mert ő asztmás volt és egy asztmarohamba halt bele. Januárban egyszer már megpróbáltam bejutni Szíriába, akkor nem sikerült, utána nem sokkal halt meg Marie és sebesült meg Paul Conroy, a fotósa, és akkor azt mondtam, hogy ha ezek a csávók meghalnak ott, akkor én nem megyek, mert tudom, hogy tízszer profibbak mint én, és akkor nem éri meg.

– A hadszíntereken, azt hinném, leggyakrabban a puszta szerencsén múlik a túlélés, de ha jól értem, szerinted ebben a tudósító felkészültségén is nagyon sok múlik.

– Ha a szerencsén múlna, akkor nem csinálnám. Nagyon nagyrészt a tudósítón múlik, hogy mi történik vele. Rengeteg dolgot lehet csinálni, ami csökkenti a kockázatot. Például a kockázat felmérése maga. Paul Conroy nem akart bemenni Homszba, mert kockázatosnak ítélte, de Marie azt mondta, hogy én mindenképpen megyek, és te majd eldöntöd, jössz-e velem vagy sem. És akkor végül ment. És azért elég jól fel lehet mérni a helyzetet. Manapság már mindenhonnan jön annyi hír, meg lehet annyi információt szerezni, hogy az ember fel tudja mérni, mekkora kockázatot vállal. Nekem például fel sem merült a fejemben, hogy elmenjek Homszba vagy hasonló helyekre, mert annyira heves a tüzelés, hogy egyszerűen kiteszed magad annak, hogy egy lövedék a te fejedre esik, és itt már valóban a szerencse dönt. Ha Homszban van az ember, ahol rosszabb napokon percenként negyvenöt rakétatámadás van, akkor gyakorlatilag dobálod a kockát és az ötödikre ki fog jönni, hogy eltalálnak. Én ilyenbe nem megyek bele.

– Máig előttem van az a képsor a legutóbbi szíriai videódból, amikor ülsz egy kismotoron, és az oldalra kitartott kamerába nézve szinte derűsen meséled, hogy ezen a szakaszon orvlövészek vannak, és valóban, hamarosan rátok is lőnek.

– Beszélni könnyű ezekről a dolgokról, bármikor lehet úgy tenni, mintha könnyedén vennéd. De én nem veszem könnyedén. Szíriában nagy bajba kerültem kétszer is, és nem azért, mert nem volt szerencsém, hanem azért, mert több hibát elkövettem. Egy esetben ránklőtt egy orvlövész, és ott az volt a hiba, hogy egyszerűen nem kellett volna kimenni az épületek közül. Megérkeztünk a faluba, ahol ez történt, és megkérdeztük a felkelő parancsnokot, hogy ad-e nekünk néhány embert, akik körbevezetnek minket a településen. Az egyik faszi pedig azt mondta, hogy tud egy helyet, ahonnan látni egy kiégett BMP-t, egy gyalogsági harci jarművet, és hogy menjünk, nézzük meg. És háromszor kérdeztük meg a csávót, hogy ahhoz, hogy lefényképezzük a BMP-t, ki kell-e menni a házak közül? Első két alkalommal azt mondta, hogy nem, harmadjára pedig azt, hogy ki kell menni, de nagyon közel van. És úgy döntöttünk, hogy oké, akkor kimegyünk és megnézzük. Odamentünk, lefényképeztük, és amikor jöttünk visszafelé, akkor ránklőttek. Nem kellett volna kijönni a házak közül, és ezt tudtuk is. Ez egy rossz döntés volt.

– Miért volt ennyire érdekes a jármű, hogy még az életetek is kockáztattátok azért, hogy lefotózhassátok?

– Azért, mert az volt a sztori ezen a helyen, hogy ezek a csávók milyen hatékonyan állnak ellen. Nemcsak az ágyúzásnak, hanem vissza tudják verni a kormány által hetente beküldött páncélozott erőket is. És ehhez a sztorihoz kellett a kiégett BMP fényképe. A másik hibát akkor követtük el, amikor vaksötétben indultunk el ugyanerről a településről. El akartam jönni még az éjszaka beállta előtt, mert főleg akkor szoktak ágyúzni. Mondtuk, hogy vigyenek el minket, lett is egy kocsi, de mire elindultunk, besötétedett. Pedig egyáltalán nem kellett volna elindulni éjszaka, ez egy teljesen alapvető szabály, mert egyszerűen nagyobb esélye van annak, hogy bármi történjen.

– Gondolom semmilyen közvilágítás sincs.

„A sofőr meg a Musztafa kiszállt, hogy kérdezősködjenek, de egyszer csak a Musztafa visszaszáll a kocsiba holt sápadtan, hogy maradjunk csendben, mert kiderült, hogy ez egy alavita falu, és az alaviták a kormányerőkkel tartanak. Valahogy kihátráltunk a faluból, visszamentünk a főútra, de továbbra sem tudták, hol vagyunk.”
– Nincs, ráadásul kikapcsoltuk az összes fényt a kocsiban, még a sofőr cigarettáját is eloltottuk, nehogy meglássanak minket az orvlövészek. Jöttünk lefelé az úton teljes sötétségben, és a sofőr eltévedt. Van egy szakasz, ahol nem lehet ráhajtani a főútra, de egy falun keresztül ki lehet kerülni a kormány-ellenőrzőpontot, a csávó viszont nem találta meg az utat a sötétben. Ekkor került egy másik kocsi, mondták, hogy ők úgyis oda mennek, ahova mi, ők majd elvisznek. Beszálltunk a kocsiba, ami körülbelül száz méter után bevágódott egy árokba, mert a sofőr a mobilját nézegette vezetés közben, ahogy azt az emberek szokták ugye. Mindez úgy háromszáz méterre történt a kormány-ellenőrzőponttól, és amikor kiszálltunk, hogy megtoljuk a kocsit, akkor elkezdtek veretni a géppuskával. Befeküdtünk az árokba, vaksötét, a kocsi elakadt, még szerencse, hogy a fények ki voltak kapcsolva, de ment a motor, így hallani lehetett, merre vagyunk. Szerencsére nem tudtak pontosan lokalizálni minket, mert vaksötét volt, és az út egyik oldalán házak voltak, azokról visszaverődött a kocsi hangja, és az alapján próbáltak megtalálni minket a fényjelző lövedékekkel. Aztán a három szír srác valahogy kirángatta a kocsit az árokból, visszaszálltunk a kocsiba és valahogy visszakeveredtünk a főútra. De a sofőr nem tudta, hogy merre kell menni, olyan sötét volt, hogy még azt sem tudtuk, hogy melyik irányba megyünk a főúton. Aztán bekeveredtünk egy faluba, és mindenki megnyugodott, merthogy a falvakban nincsenek kormányerők. A sofőr meg a Musztafa kiszállt, hogy kérdezősködjenek, de egyszer csak a Musztafa visszaszáll a kocsiba holt sápadtan, hogy maradjunk csendben, mert kiderült, hogy ez egy alavita falu, és az alaviták a kormányerőkkel tartanak. Valahogy kihátráltunk a faluból, visszamentünk a főútra, de továbbra sem tudták, hol vagyunk. Én már teljesen készen voltam. Szerencsére az egyik lejárónál volt egy FSA-ellenőrzőpont, és akkor minden megoldódott.

Ezzel a sztorival azt akarom mondani, hogy mindez nem pech. Ezek mind elkerülhető rossz döntések voltak. Ez a lényeg. Nem a kockát dobálja az ember. Felméri, hogy mekkora a kockázat és eldönti, hogy ő mekkora kockázatot akar vállalni. Amik egyébként nem olyan rosszak. Ez nem Vietnam, vagy a második világháború. Már négy éve járok Afganisztánba. A tálibok rendszeresen rakétázzák a katonai táborokat, de velem csak egyszer fordult elő olyan, hogy mind a három rakéta a táboron belül landolt.

– Vietnamban és a világháborúban a haditudósítók jellemzően a hadsereggel mentek, kaptak felszerelést, egyenruhát – a másik módszer a szólózás, amikor a tudósító maga megy. Te már mindkettőt próbáltad, az előzőt Afganisztánban, a másodikat pedig legutóbb Szíriában. A kockázatot és az információszerzés lehetőségeit tekintve melyik a jobb, hatékonyabb módszer, és mik a fő különbségek?

– Más. A katonákkal biztonságosabb. Kockáztatsz velük is, hiszen a katonákkal te is céllá változol, de ők meg is tudnak védeni. Nagyon jó járműveik vannak, légitámogatás meg minden. Az információszerzés szempontjából viszont, ha a katonákkal vagy, akkor nehezebb a helyiekkel beszélni. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy Afganisztánban nem nagyon lehet sokat megtudni a helyiekről, ha az ember katonákkal van, úgyhogy akkor azt találtam ki, hogy inkább a katonákról tudósítok, őket teszem a sztori fókuszába.

– Tehát ez csak később alakult így?

– Igen, azért kezdtem a katonákkal mászkálni, mert egy idő után olyan rosszak voltak a biztonsági körülmények, hogy csak így lehetett. Próbáltam alkalmazkodni a helyzethez, és megtalálni ebben a sztorit.

– Van különbség, ha a CNN-től, az Al-Dzsazírától vagy ott, vagy éppen egy ismeretlen kis ország újságírójaként? Nem gyengíti a szerepedet, ha nem ismerik a médiumot, amit képviselsz?

– Azt észrevettem, hogy annak a faszinak, aki bevitt az országba, fontosabb volt nálam az a német újságíró, aki utánam egy héttel jött, ilyen kalkuláció biztos van.

– Megragadt bennem az a mondat, amit az egyik szír mond az egyik videón, hogy amit az Al-Dzsazírán mutatnak az csak egy százaléka a valóságnak. Nyilván befolyásolja őket ez, vagy éppen egy másik vélemény, hogy hogyan nyilatkoznak: neked nem volt olyan érzésed sohasem, hogy rajtad keresztül akarják használni a médiát a saját céljaik elérésére?

– Szerintem ő ezt csak úgy értette, hogy már nagyon sok gaztettet látott, amit a hadsereg művelt, és hogy ebből nagyon kevés kerül be az újságokba – és ez így is van. De egyébként nem, én ezt nem éreztem. Illetve ez egy olyan dolog, amivel az újságírónak mindig számolnia kell, akár a Blikknek tudósít Budapestről, akár az Al-Dzsazírának Szíriából. A tárgynak mindig vannak saját szempontjai, ezeket neked bele kell kalkulálnod a tudósításba.

– Afganisztánban a magyar hadsereg támogatta az utadat, a szíriai missziót ki finanszírozta?

– A hadsereg nem támogatott, csak annyiban, hogy amikor a katonákkal van az újságíró, azért nem kell fizetni. Ezeket a bulikat én szabadúszóként finanszírozom, innen-onnan. Szíriát az Index fizette.


– A visszajelzések alapján ez érdekli az olvasókat?

– Nem tudom pontosan a statisztikákat, de nem annyira. Magyarországon sajnos elég keveseket érdekel, hogy mi történik külföldön.

– Amellett, hogy az Economistnak írtál korábban, nem gondolkodtál még azon, hogy haditudósítóként állandó munkát vállalsz egy angolszász médiavállalatnál?

– Akkora verseny van, hogy amikor éppen azt gondolod, hogy van egy jó anyagod, akkor kiderül, hogy pár nappal azelőtt ott járt a James valaki, és a tiedre már nincsen szükség. Mondja a szerkesztő, hogy ja, ja, nem rossz, de mi a különbség eközött és aközött, amit a Wall Street Journal már két hete megírt? Olyan öldöklő verseny van az angolszász piacon az újságírók között, hogy az egyszerűen elképesztő. Nagyon nehéz bekerülni.

– Bár az Indexes videóidon vannak 18-as karikák a médiatörvénynek köszönhetően, de egyáltalán nem voltak véresek. Ez tudatos döntés, hogy nem a brutalitásra koncentrálsz?

– A líbiai videóban volt egy hely, ahol több összeégett halott feküdt, én pedig nagyon lelkiismeretesen lefilmeztem mindent, de ezek végül eltűntek a vágóasztalon.

– Tehát te nem húztál meg határokat, hogy mit mutatsz meg és mit nem.

– Ezen nem gondolkodtam. A vágó azt mondta, hogy ebből elég felvillantani fél másodpercet, nem kell ebből mutogatnunk többet, én meg mondtam, hogy jó.

– De az anyagokat a helyszínen egyedül készítetted.

– Én írom a narrációt, meg adom meg a struktúráját a filmeknek. És én is forgatok, egyedül megyek, ez egy one-man show. Ami meg is látszik a kameramunkán, ami nem olyan jó. A vágó a technikai dolgokat később csinálja meg.

– Mielőtt háborús tudósító lettél volna, az Európai Unióról írtál Brüsszelből. Hogyan jött az ötlet egy légkondicionált kockában ülve Európa közepén, hogy ezentúl ázsiai háborúkban viszed vásárra a bőrödet? Ennél szélsőségesebb váltást talán el sem tudok képzelni egy újságíró életében.

– Szerintem ez egy mesterséges szembeállítás. Nekem az a fontos újságíróként, hogy olyan dolgokról írjak, amik érdekesek. Az EU érdekes. Továbbmegyek, intellektuálisan sokkal érdekesebb, mint egy háború. Nekem abban, amit most csinálok, a fő problémám az, hogy intellektuálisan nem túl érdekes. Ez egy extrém sport. Az a jó haditudósító, aki ügyesen el tud jutni A-ból B-be nagyon gyorsan és biztonságosan. Az energia 80-90 százaléka arra megy el, amikről eddig beszéltem: hogyan jutok be, hogyan leszek ott biztonságban, hogyan verekszem át magam ezer akadályon, és akkor hogyan csinálok meg egy anyagot és jövök el. Igazából ez a nehéz benne, nem annyira a sztori. De ettől persze még érdekes, és én egyszerűen csak érdekes sztorikat keresek, hogy pont ezt lett, és nem valami más, az részben csak véletlen.

– A családod és a barátaid nem mondták, hogy minek mész te oda?

– De, dehogynem. De a család talán már megszokta.

– Ezt meg lehet szokni?

– Legalábbis nem panaszkodnak annyit, mint az elején. (nevet)

– Hogyan kommunikáltok?

– Szíriából? Amikor közel voltunk a határhoz, átjött a török vétel a mobilinternethez, lehetett internetezni.

– A haditudósítói munkából jellemzően nem szokás csak úgy ki-be ugrálni, az ilyen küldetések vonzzák a hasonló munkákat. Bár azt mondtad, nem a munka jellege, hanem a sztori volt a fő motiváció a döntésedben, de most hogy látod, mész még tovább ebbe az irányba?

– Attól függ, hogyan jönnek a sztorik. Számomra az egyik legfontosabb motor a magyarok afganisztáni részvétele. Ez a szír dolog távolabb van a magyar eseményektől. Sokáig Szíriába nem csak azért nem akartam menni, mert kockázatos, hanem ahhoz képest kockázatos, hogy mennyire fontos nekem a sztori. És őszintén szólva nem olyan nagyon.

– Az Index ötlete volt?

– Nem, az enyém. De az a fontos, hogy az ember lássa a kockázatot, és pontosan tudja, hogy miért csinálja, hogy mennyire fontos a sztori nekem vagy másoknak, hogy ezért ekkora kockázatot vállaljak. Afganisztánban ez könnyen megindokolható. Én azt gondolom, hogy egy magyar külpolitikai újságírónak kutya kötelessége foglalkozni az afgán sztorival, mert ott vannak a magyarok is. Ezért megéri kockázatot vállalni. Szíria esetén ez nem annyira egyértelműen igaz. Tök jó a sztori, és együtt érzek ezekkel az emberekkel, de alapvetően mégis más emberek háborúja. Szóval attól függ, hogy meddig folytatom, hogy meddig adódnak érdekes sztorik. De amíg a magyarok ott vannak Afganisztánban, addig biztos, hogy csinálom.

Névjegy – Szlankó Bálint
Szlankó Bálint (1979) újságíró, a londoni Brunel University-n és a City University Londonban végezte tanulmányait, 2002-től 2007-ig a Bruxinfo brüsszeli munkatársa, 2000-2002-ig az Index munkatársa, 2007 óta szabadúszó újságíró. Két könyv szerzője: Az elnök, a képviselő és a diplomata – Történetek az új Európai Unióból (2007) és Maximum nulla áldozattal – A Magyar Honvédség afganisztáni háborújának igaz története (2011). A dróton túl címmel saját blogot is vezet.
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
bszandelszky | 2012.08.20. 13:18
masa.portré
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek