A kiváló tollú és ízlésű Sándor Erzsi a rá jellemző szellemességgel és ügyesen adagolt meditatív önhelyesbítésekkel lényegében azt állítja (Pörfikt, Mozgó Világ 2009/8), hogy csak az minősülhet manapság tévészerű tévéinterjúnak, amelynek készítője tudja, hogy küzdenie kell: „keményen kell belekérdezni, és a csomóra kötött riportalanyba a végén még a mikrofont is belevágni”. Ezt a szakmailag – finoman szólva – gondolatébresztő igényét is érdemes szemügyre venni, meg is teszem, de írását inkább azért tartom figyelemreméltónak, mert feltételezése szerint Veiszer Alinda Záróra című – általa rádióinterjúnak (alá)minősített – műsorának csak a 60-70 évesek, a múltbéli élményeik nyomán kedves és szelíd riportereket kedvelők lehetnek igazán hívei.

Az interjú a rendszerváltás idején vált divatos műfajjá

Mondandóját tehát részben társadalmi kontextusba helyezi – nagyon helyesen. Ugyanis a média műfajainak bármiféle változása, az interjúerek, kommunikátorok, minden rendű és rangú műsorvezetők magatartásának, stílusának módosulása nem csupán szakmai fejlemény, nagyon is szorosan függ össze fogyasztóik, a társadalom mindenkori állapotával és/sőt aktuális igényeivel. E tény felismeréséért és a hozzá való alkalmazkodásért folytatandó, szakmai indíttatású és célú küzdelmet sokkal fontosabbnak tartom, mint azt, aminek az interjú egyik – Sándor által kizárólagossá emelt – fajtájában természetesen meg kell történnie.

(Tekintve, hogy ezt az írásomat a Mozgó Világ nem közölte, a fent említett ok miatt is fontosnak, sőt örvendetesnek tartom, hogy az e témára vonatkozó – akár vitatható – gondolataim az eMasában, az egyetlen online médiaszakmai portálon fórumot kaphatnak.)

Az interjú divatos műfaj. Ha valaki megmérné a hazai média felületein és időtartamaiban (tehát térben is, időben is) e műfaj jelenlétének másokéhoz mért arányát, okvetlenül túlburjánzását észlelné, hiszen a tények közlésétől és értelmezésétől a szórakoztatáson át a portrékig manapság unalomig elcsépelt forma. Nem volt ez mindig így. Divatossá válása nézetem szerint a rendszerváltozást közvetlenül megelőző években, nagyon is társadalmi igényre következett be. Akkoriban, amikor – ahogy mondani szokták – a diktatúra puhult, amikor a szakmája szerint is véleményformáló értelmiség folyamatosan feszegette a közbeszéd korábbi korlátait, például – az aczéli kategóriákra utalva – főként a tiltottnak tűrtté átminősítését szorgalmazta témáknak, embereknek, gondolatoknak, akkor az interjú nagy szolgálatokat tett. Egyrészt a legális nyilvánosságra szánt és került mondandójának pontos kontrollálhatósága miatt megóvta a mást, „veszélyest” valló interjúalanyt a félre- vagy belemagyarázástól (és következményeitől), az újságírót pedig attól az esetleges vádtól, hogy mások „szájába adva” terjeszti a saját rögeszméit. Az interjú tehát mindenkinek védelmet jelentett. De a szakmának azért volt rá szüksége, mert a társadalomnak is.

Vitray és a tabuk

Amikor Mester Ákos a televízióban (Ki ül a székbe?) keményen, olykor már-már agresszíven tüzelt kérdéseivel az akkori politikai elit tagjaira ( mióta az eszemet tudom, kínosan eufemisztikus ez az elnevezés), akik nem voltak a nyilvánosság előtti megszólalásra, pláne addig elhallgatott tények, esetleg saját(?) gondolatok közlésére trenírozva, tehát hebegve-habogva, verítékezve mellébeszéltek, hazudtak vagy csak semmitmondtak (a maiaknak már arcizmuk se rándul), akkor Mester Ákos nem esetleges személyes hajlamait vagy – egyébként nem titkolt – indulatait élte ki, hanem a társadalom érdekében és megbízásából dolgozott. Akkori eszközeiben tökéletesen megfelelt Sándor Erzsi mai igényeinek. Nem lehet viszont eléggé hangsúlyozni, hogy ennek a funkciónak az ellátásához Mester Ákosban bőséggel volt szakmai tudás, a konkrét téma és interjúalany felől alapos jártasság és igen nagy adag társadalmi felelősségérzet.

Hanem, ami divatossá válik, többnyire el is torzul. (Hölgyek ne tudnák?) Ezért aztán igen sokan azok közül, akik manapság lelkesen megfelelnek Sándor Erzsi fentebb idézett igényének, már csak esetleg a modorukban emlékeztetnek a valódi interjúerekre: se szakma, se tájékozottság, se felelősség, csak a kekeckedés. Egyébként már akkoriban sem ez volt az egyetlen lehetőség és eszköz arra, hogy a riporter „kihúzza” alanyából, amit esetleg nem kívánt elmondani. Vitray Tamás számtalan beszélgetős műsora távolról sem volt mindig békés, szelíd vagy pláne andalító. Igen kemény tabukat döntögetett, igen kemény kérdésekben foglalt állást a hatalmon lévők (elő)ítéleteivel, sőt intézkedéseivel szemben. Más volt a kérdezéstechnika, más volt a légkör (a bizalomé és nem a tetemrehívásé), de a szakmai tudás, a felelősség és eredmény (!) dolgában nem látok különbséget. Ma az interjúnak ezt a másik – és nem kevésbé igényes – műfaját is félreértik és eltorzítják a sarlatánok, akik azt hiszik, hogy ha dől belőlük a mosoly, (idősebb uraknál a nyálas udvarlás is), akkor feledtetni tudják az említett feltételek és erények súlyos hiányát.

Odajutottunk, hogy a manapság nyilvánosságra került interjúk többségének alig-alig van közük ahhoz, amit interjúnak lehetne nevezni. Hallgatóimnak szoktam ajánlani a próbát: takarják le az újságban megjelent interjú kérdéseit, s ha azok nélkül a válaszok folyamatosan olvasva zökkenőmentes szöveget alkotnak, akkor baj van; és fordítva: ha a kérdések érdekesebbek, eredetibbek, mert feltűnően gondosabban készültek, mint a válaszok, akkor még nagyobb a baj. Ha a tudományos tevékenységben, a munka világában vagy akár a közvélemény-kutatásban nem is, de a sajtó valamennyi ágában kiürülni látszik a műfaj, mint forma, álinterjúk sokasága lepi el a médiát. Ennek talán legszörnyűbb és leggyakoribb változata, amikor az újságírónak van egy glosszára való kritikai ötlete, de nem tud vagy akar glosszát írni (nota bene nem is könnyű), ezért a kényelmesebb, mert a számára az igénytelenség és a látványosság lehetőségét egyszerre ígérő (ál)interjúban azt tűzzel-vassal áthajtja alanyán.

Okos és kedves, de nem győztes

Manapság ellepi a médiát az interjúkészítők erőszakossága, olykor céltalan csak éppen neveletlen közbe- és belekérdezése, az önreflexió teljes hiányáról tanúskodó ítélkező hajlama és modora, szakmai kultúrálatlansága, sőt sajnos általános – meg a konkrét témára vonatkozó – műveltségének megannyi fogyatékossága. Nincs az a Dallason és Isaurán edződött, nyolc elemis, falusi Mari néni – legyen a Sándor Erzsi említette 60-70 évesek akár tipikus figurája –, aki minden szakismeret nélkül ne érezné meg öt perc után, hogy a szeme láttára, füle hallatára működő interjúer valamiért hiteltelen, noha önfeledten pimasz.

Félreértés ne essék: nem szeretném azt a látszatot kelteni, mintha a fentiek tárgyában Sándor Erzsivel vitám volna. Másban van vitám. „Ha meccs lenne, harc, akkor értelme lenne a kamerának – írja, majd később azt kívánná, hogy Veiszer Alinda az interjú végére legyen „győztes”. Szerinte manapság akkor tévé-és időszerű a tv- interjú, ha benne „feszült ráncok”, „ tűhegynyire szűkült” pupillák, „ökölbe szorult” arcok láthatók, mert így talán másnapi témát szolgáltathat a „még nem teljesen lezüllött értelmiségi közeg”-nek. Felsorolnám gyorsan a Veiszer Alindára alkalmazott jelzőit: rendes, pedáns, okos (ez többször is), kedves (ez is többször), visszafogott, fegyelmezett, udvarias, mértéktartó, mindig érti, amiről szó van, felkészült, utánaolvasott, továbbá szorgalom, tökéletes tájékozottság, kitartás, állhatatosság, és – nehogy már angol kifejezés nélkül maradjunk – completely perfect. Örülhetnénk, ha tíz magyar interjúkészítő közül átlagosan legalább kettőről csak e tulajdonságok fele biztonsággal állítható volna. (Gyanítom, a szakma megítélésében is más lenne a kép.)

Sándor Erzsi azonban nem örül, mert „leleplezésnek, színvallásra kényszerítésnek, szembenézésnek nyoma sincs”, mert azt akarja, hogy egy „negyvenöt perces beszélgetős műsor a televízióban ne lehessen kényelmes senkinek” Azért kissé kételkednék annak korszerű izgalmában,amint színvallásra kényszerítenek 45 perces tv-beszélgetésben egy strandpapucsdizájnert vagy lelepleznek egy asztrofizikust (a foglalkozások példái S.E.-től ), ugyancsak kételkednék abban, hogy a 46. percben aztán Veiszer Alinda „győztesnek” szeretné érezni magát, mindössze abban vagyok biztos, hogy a nézőnek ez valóban nem lenne „kényelmes” élmény. Melyik nézőnek? Nos nem csak a Veiszer-családnak, amelyet nem túl elegáns poénkodással a szerző a műsor csaknem egyedüli nézőjeként jelöl meg, hanem mondjuk azoknak a 60-70-eseknek, akiket már csak azért se néznék le, mert a társadalmon belüli arányuk egyre nő, és mert a késő éjszakai órán – életkori alvászavarok!–- igencsak garantált nézőknek számíthatnak.

Nem ír alá és tüntetésekre se jár

És ha csak róluk lenne szó, hagyján. Ám Sándor Erzsi nem őket nézi le, hanem egyfajta avittnak minősített igényt, és ennek – tévészerűtlen?! – szolgálatát. Talán ez az a pillanat, amikor a Veiszerre mondott kemény kritikája („eltévedt az időben”) visszahull rá. Azt hiszem, hogy a társadalom mai, bonyolult állapotát, illetve sokféle igényét hajlamos a média állapotára leegyszerűsíteni: „…nekivadult, fékevesztett, erőszakos, nyomulós” médiavilágról beszél, és Veiszer 45 perces tv-interjúin az ehhez való igazodást kéri számon. Ha éjjel, hát éjjel, ha rétegműsorban, hát abban, ha kifejezetten portréinterjúról volna szó, akkor is. Tehát – kérdezem – akkor is, amikor az a feladat, hogy az alany mentalitása, gondolkodásmódja, életútjának jellemző és – szinte félek kimondani – példamutató volta minél meggyőzőbben, eredetibben, teljesebben táruljon fel? A tűnődő-mérlegelő elmélkedés intimitása idejét múlta? A másik – többnyire nagyon érdekes – emberre irányuló őszinte figyelem, a vele való együttgondolkodás unalmas? A tv-interjú sine qua non-jává emeljük az ütközést, a konfliktust? Automatikusan részesítsük szakmai (!) előnyben az indulat harsányságát a gondolkodás vagy a vallomás halkságával szemben? Vagy csak bizonyos időtartamot meghaladó esetekben?

Az interjú aszimmetrikus dialógus, hiszen benne a szerepek előre kiosztottak. Tehát az alaphelyzetben eleve jelen van egyfajta konstruktívvá tehető feszültség. Aki tud interjút készíteni, ezt az alaphelyzetet kezelni, sőt kamatoztatni tudja, és ezért olykor valóban meg kell küzdenie az interjúban. A kérdés „csak”az, hogy kiért és miért folyik a küzdelem? És akkor és azért folyik-e, amikor és amiért kellene? És hogy a küzdelemhez megvan-e az interjú készítőjének a hitelessége legalább annyira, mint alanyának. Ha – mint Sándor Erzsi számon kéri – Veiszer nem ír alá internetes petíciókat, nem látni felvonulásokon, „politikai töltetű kirajzásokon”, akkor „nem köthető hozzá semmi”? A szakmai teljesítmény nem volna elegendő? Hogy kivételes képességű és érzékeny, sőt olykor meglehetősen introvertált emberek is imádnak interjúi alanyává válni, hogy ellentétben a hazai médiában csaknem általánosnak mondható interjúalanyi frusztráltsággal Veiszer dialógusközegében – hú, de bosszantó! – jól érzik magukat, noha önfényezésre nem kaphatók, glóriaviselésre nem hajlamosak, sőt többségük még idegenkedik is az efféle „reklámtól”, – nos ennél többet számítana, ha Veiszert ahhoz köthetném, hogy látom egy híradóban, amint menetel a felvonuláson? Esetleg transzparenssel a kezében? Esetleg kócosan, karikás szemmel, oldalt kibuggyant blúzzal, szóval olyan igazi harcos módjára?

A riporter, akit elküldtek a jóédes-Izraelbe

A hitelességről még annyit, hogy az egyik felsőoktatási intézményben kismonográfiát íratott a tanár a hallgatókkal az általuk rangosnak elismert, bármely újságíróról. Az egyik hallgató – mintának – elküldte a barátjának a sajátját, ám a mellékelt levelében arról panaszkodott, hogy sajnos egyetlen valamirevaló újságírót sem ismer, akit a napi politikai taktikáktól és a gazdagoktól függetlennek ítélhetne meg, ezért nem szerette ezt a feladatát, ráadásul tart is az elbírálástól, mert nem tudja, hogy a tanára „merre húz”. Hiszen az is újságíró.

Veiszer Alindát Sándor Erzsivel ellentétben nem a közszolgálatiság foglyának, hanem kiemelkedő tehetségű és tisztességű munkásának tartom, akit nem tanárnős pedantériája, hanem szakmai alázata tesz különösen értékessé. Akinek a munkájára azért (is) van nagy szükség, mert a társadalom nem jelentéktelen részének elege van a botrányokból, az ordítozásokból, az erőfitogtatásokból, a tülekedésekből, no meg az ezeket kritikátlanul, gátlástalanul és olykor lihegő szervilitással – stílusában is – terjesztő médiából. Ezeket a létező társadalmi igényeket még éjféli műsorban sem szabadna méltányolni? (Egyébként a műsor időpontja kifejezetten botrányos, jól mutatja, hogy micsoda értékzavar és mennyi szerepértelmezési labilitás uralja a közszolgálatinak olykor már csak finanszírozásának forrásai miatt nevezhető „királyi” csatornákat.) Amint Antall József figyelmeztetett, nem tetszettünk forradalmat csinálni, ám a békés rendszerváltozás során ha nem is golyó és kötél, de infarktus, sztrók és depresszió általi halálra igen sokan ítéltettek, és máig pusztít iparágak, piacok, mesterségek, szolidaritás, biztonságérzés, egzisztenciák, reménységek, emberi kapcsolatok elvesztése, a mindebből is ( meg talán a média akarva-akaratlan reklámjából is ) fakadó radikalizmusok térnyerése: biztos, hogy a – pláne közszolgálati – televízióban, akár portréinterjúkban is a militáns szellemiség és eszközrendszer preferálandó, ráadásul a tévészerűség szakmai indokával? Tényleg ezzel tesz igazán (köz)szolgálatot azoknak a sokaknak és főleg sokféléknek, akiknek az adójából él?

Fentebb utaltam rá, hogy eszem ágában sincs a küzdelem tényét, sőt kötelességét tagadni az interjúban. Alább két példát szeretnék említeni, egyet a küzdelem hiányából fakadó bajokra és egy másikat a rossz küzdelemre. Sokan felkapták a fejüket, amikor Betlen Jánost egy pártelnök nemrégiben elküldte a jóédes-Izráelbe. Arra talán kevesen emlékeztek, hogy néhány héttel korábban, ugyanabban a műsorban, amikor Betlen ezt a pártelnököt pártja egy minapi rendezvényéről kérdezte, a pártelnök rendreutasította: erről „nem elegáns” kérdeznie, hiszen korábban nem mondta, hogy ez is téma lesz, így ő erre nem készült. Nos, Betlen szemérmesen és megadóan mosolygott, holott küzdenie kellett volna, bizony. Azt Sándor Erzsitől eltérően nem helyeseltem volna, hogy belevágja a mikrofonját, de adós maradt az akár szelíd hangú felvilágosítással: közéleti szereplőnek nem tanácsos válogatnia a szóba kerülő témák között, főként nem, ha azok friss eseményhez és az általa vezetett párthoz kapcsolódnak, és ugyancsak nem elegáns eleganciából vagy bármiből kioktatnia az újságírót, amikor az egyébként korrekt tónusban a kötelességét teljesíti. Az abszolút profi Betlen bizonyára ezt érezte és gondolta, de elmulasztotta azt a kötelességét, hogy szóvá is tegye, mondjuk: elkerülte a küzdelmet. Várható volt a következmény: a médiát egyébként is tehetségesen (ki)használó pártelnök rögtön megjegyezte magának, ki az, akivel megteheti, hogy elküldi. És hogy melyik csatornán! Így aztán ez az elküldés nem csupán Betlen, hanem a csatorna, az egész közszolgálati újságírás presztízsvesztése lett.

Rossz küzdelmek? Tele velük a média

A rossz küzdelemre Baló Györgynél találtam nem régi példát. Meggyőződésem, hogy bírálni csak jelentős alkotókat és teljesítményeket érdemes, márpedig amit Baló nem tud a média elektronikus ágáról, azt valószínűleg nem is érdemes tudni, ráadásul a múló idő lassanként a nagy öregek kategóriájába sodorja, cseppet sem alaptalanul. A közelmúltban a Kossuth rádió reggeli hírműsorában is munkát vállalt. (Megdöbbentő volt – noha nem meglepő –, hogy a rádió, amelynek minden lehetséges hatása-ereje az által nyújtandó auditív élményekre épül, mennyire felerősítette Baló ismert beszédhibáit, amelyeket a televízióban a látvány – intellektualitásának erős vonzása – másodlagossá halványít.) Augusztus 19-én telefoninterjút készített John Emesével. Az első kérdése ez volt:„Mit gondol?” Ám a kérdést megelőző indoklásban, felvezetésben, talán zsúfolt megfogalmazása miatt nem tette egyértelművé, hogy kérdése a felvezetés melyik eleméhez kapcsolódik. Azonos eséllyel vonatkozhatott két dologra is. John Emese az egyiket, szerintem a logikusabbat választotta, de Baló nem arra gondolt. Nem is engedte végigmondani a választ, sőt fokozódó ingerültséggel John Emese szavába vágva, talán vele olykor párhuzamosan beszélve is figyelmeztette, hogy nem ez a kérdés.

Küzdött derekasan, de miért is? A szituációban „neki járó”irányító szerepért. Ez nem az interjú, hanem az ő személyes ügye volt. Holott az általa leküzdendőnek vélt interjúalanyi megszólalás az ő szakmai hibájából következett, és a John Emese által adott, illetve kezdett választ se lehetett a hallgatók számára érdektelennek gondolni.

Rossz küzdelmek? Tele velük a média. Amikor például az interjúkészítő a szituációt bírósági teremnek, önmagát minimum vádoló ügyésznek, de inkább igazságosztó bírónak képzeli; vagy vívóteremnek, amelyben csak arra ügyel, hogy – ha akár csellel és óvatlan pillanatokban is –, de találatokat vigyen be; vagy színháznak, amelyben az interjúalany mindössze statisztának alkalmaztatik az ő vágyott főszerepe érvényesítéséhez; vagy amikor 10 másodpercet ad az utolsó válaszra, ám ő 15 másodperces nyíltszíni szenvedést produkál félmondataiba gabalyodva a kérdés megfogalmazásánál; vagy amikor másodszor is megkérdezi azt, amire korábban az alany már felelt, mert egyáltalán nem őrá, csak a saját, előre felírt kérdéseire figyel; aztán amikor egyszerűen nem veszi észre, ha például hazudnak neki, mert ő is csak annyit tud a témáról, amennyit ott hall, viszont hiányait olykor ösztönösen leplezendő, a magával hozott prekoncepcióhoz foggal-körömmel ragaszkodik.

Csinos és jó beszélőkéje van

Küzdelmek ezek? No, persze. Lehet, hogy másnap beszélni fogunk róluk? Hogyne. De a Sándor Erzsi által kívánatosnak tartott kényelmetlenségen kívül mire jók? Csak a szakma lehetőségeivel való visszaélésre, csupán a külsőségeivel való azonosulásra, olykor önértékelési zavarok és gátlástalan exhibicionizmusok kiélésére. Meggyőződésem, hogy a „még nem teljesen lezüllött értelmiségi közeg”-nek mindez már hótt unalom. Mintha már említettem volna, meg hát mindenki tudja, hogy a média társadalmi elismertsége a béka feneke alatt van…természetesen.

A szomszéd utcában megszólított egy anyuka: segítsek érettségi előtt álló kislányának, aki újságíró szeretne lenni, mert – így indokolták! – csinos és jó a beszélőkéje. Amikor azt feleltem, hogy ezekkel a fontos tulajdonságokkal kiváló fotómodell, prostituált vagy piaci kofa is lehetne, majdnem megsértődtek. De én cseppet sem csodálkoztam, ugyanis a család (csak) a tévét nézi. Azért a figyelmükbe ajánlottam – kizárólag a közszolgálati csatornákról – a többnyire eredményesen, noha nem mikrofonhajigáló stílusban harcolgató Mészáros Antóniát (M1) és Szöllősi Györgyit (Duna), sőt ha nem tudnak aludni, még Veiszer Alindát is, hátha jobban fog tetszeni nekik, mint Sándor Erzsinek. Ha igen, van remény. Még az is lehet, hogy másnap beszélgetni fognak a műsorukról. Hiszen nem értelmiségiek.