Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1967. február
Így írunk mi – Interjú
Kristóf Attila írása
2005. április 27. szerda, 07:27
Rovatvezetőmtől azt a megbízást kaptam, hogy beszéljek K.-val, az ismert színésszel, aki nemrégiben külföldön járt. Elvégzendő dolgom egyszerűnek tűnt, csöppet sem jelentősnek. Kora délután telefonon felhívtam K.-t, elmondtam, miről van szó, s kértem, jelölje meg a számára legalkalmasabb időpontot és helyet. – Elfoglalt ember vagyok – mondta mélyzengésű hangján –, ennek ellenére, ha ma este a színházban felkeres, megpróbálok időt szakítani.
A megjelölt időpontban ott voltam a színészbejáró előtt. Az üvegajtónál félrehúzódtam, hogy ne akadályozzam a szolgák, hírnökök és alabárdosok lankadatlan jövés-menését. Egy pattanásos arcú gyerek jegyzetfüzetet dugott az orrom alá.
– Autogramot – mondta tömören. – Nem vagyok művész.
– Mindegy – intett közönyösen a gyerek, mire én gyöngéden megveregettem az arcát, ahogyan ezt valamikor egy ismert színésztől láttam.
Néhány perccel később megjelent egy overálos ember és K. öltözőjébe vezetett. A tükör előtt ült, antik pózban, köpenygallérjának fodra virágkehelyként vette körül arcát. Tűnődő tekintete kiismerhetetlen volt. Egyszerűen nem nézett sehova, csak enyhén összevonta szemöldökét, míg nemes vonalú állát felvetette. Ettől a póztól az egyszerű ügy, amiért ide jöttem, hirtelen rettenetesen bonyolultnak tűnt.
Köszönésemet könnyű vállrándítás fogadta, majd nehéz csend.
Aztán a keskeny, vértelen száj végre megmozdult.
– Haragszom magára.
Értetlenül néztem a sehova tekintő arcot.
– Haragszom – ismételte meg komoran.
– Délutáni telefonjával álmomból ébresztett föl.
A hideg, korholó hangban a tréfát kerestem, a tekintetében valamiféle enyhe mosolyt, de a hang valóban korholó volt, s a szempár elutasító.
– Elnézést kérek – mondtam.
Tekintete rendületlen maradt.
– Miről akar velem beszélni? – kérdezte mégis, majd ezt: – Kinek támadt az az ötlete, hogy velem beszéljen?
– Azt hiszem, a főszerkesztőnknek, D.-nek – feleltem.
– Kinek? – töprengve ingatta fejét. – Aha, igen. – Úgy tűnt, most hirtelen előbukkan emlékezete mélyéből, hogy mi az a főszerkesztő, és ki az a D. – Szóval D.-nek? – ismételte bizonyos jelentőségteljességgel. Arcát hátra vetette a csipkegallér fölött, így az az érzésem támadt, hogy egészen magasról tekint rám.
Várakoztam.
– És magát ki küldte hozzám? – szólalt meg ismét.
- B. H. L. – mondtam – lapunk kultúrrovatának vezetője.
– Úgy? – mondta. – B. H. L. És miért nem jött személyesen? Beteg?
– Talán azért, mert B. H. L. nem riporter. Legalábbis ritkán végez riporteri munkát.
– Úgy, szóval ritkán végez?
Egy pillanatra elvesztettem türelmemet.
– Csak akkor szánja rá magát ilyesmire, ha az alkalom vagy a személy, akiről szó van, különösképpen érdekli. Ha ez az alkalom vagy személy különös jelentőséggel bír.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha rám emelte volna tekintetét. Gyorsan folytattam.
Ön ugyebár előadás után még sohasem seperte fel a színpadot? Bár hangsúlyozni kell, hogy a színpad felsöprése is fontos.
K. arca hirtelen megenyhült.
– Foglaljon helyet – mondta.
Leültem.
– Tud gyorsírni? – Hangjában megint elutasító felsőbbség zengett.
– Az ön gondolatait, talán követni tudom – mondtam. – Ez nem elképzelhetetlen.
Megfontoltan kezdett beszélni, mint azok az emberek, akik hosszú időt töltöttek gondolataik rendezésével, mert semmi esetre sem akarnak ostobának látszani a sajtó előtt.
– Elragadó utazás volt – mondta. – Igazán elragadó. Az élményeimről napokig tudnék beszélni. Azok az emberek, azok a tájak! Igazán felejthetetlen.
Ennél többet azután nem mondott. Ennyi volt az egész.
Megköszöntem szívességét, felvilágosításait, majd alabárdosok sorfala között távoztam. Az üvegajtón túl gyerekek rohantak felém, kezükben jegyzettömbbel, de a pattanásos arcú egy fa alatt álldogálva utánuk szólt:
– Nem színész. Hagyjátok.
A többiek, mint mátyásmadarak ismételgették: nem színész, nem színész…
Befordultam a sarkon, s azon tűnődtem, mennyit kell kínlódnom, ha K. „igazán elragadó utazásáról” legalább harminc sort akarok írni.
Másnap elmondtam B. H. L. -nek a különös interjú történetét.
– Talán azért volt mindez – ingatta tűnődve a fejét –, mert K.-róI egy kritikában valami halványabbat írhattunk.
És valóban rátaláltam egy régi kritika végén erre a mondatra: „K. hálátlan szerepében halványabb volt a szokottnál.”
Döbbenten néztem az aláírást. Ez volt az:
Kristóf Attila
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek