Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
2001. január
Dosszié-ország
Bárdos András írása
2006. április 13. csütörtök, 16:32
„A médiumok, melyek önmagukat a tájékoztatás, ha nem is tárgyilagos, de legalább becsületes garanciájaként tüntették fel, most már a leggyengébb láncszemnek látszanak, csak mértékkel szabad megbízni bennük, ha egyáltalán szabad.” A gondolat a Sorbonne tanáráé, Philippe Bretoné, a tanulság viszont mindannyiunké.
A remény volt naiv, vagy az írástudók hagyták ismét cserben a társadalmat, nem tudni, de tény, a média Magyarországon is megkötötte saját üzleteit és kompromisszumait, lemondott az önállóságról - és mostanra hagyta sarokba szorítani magát. Talán nem is lehetett másképp.

A nagy illúzió

A hetvenes, nyolcvanas évek sajátos közmegegyezést hoztak a magyar társadalomban és kultúrában: a sorok közt olvasás, az összekacsintás kommunikációját. (A törököket írják, és az oroszokat értik rajta Eszterházy szabadon.) Sajátos volt ez, és - bár szeretnénk letagadni - közmegegyezés. A Kádár-féle „aki dolgozik, az boldogul” demagógiája, egy ország önbecsapása. Megengedőbben: elviselhetetlen évtizedek után az elviselhetőség öröme. Nem kellett sokat tenni, lemondani néhány alapvető jogról, melynek hiányát - valljuk be - csak kevesen érzékelték. Lemondani az oroszok és Kádár bírálatáról, '56 emlegetéséről... Nem sokkal több. És megnyíltak az intézetek kapui, hozzáférhetővé váltak a kutatás eszközei, elérhetővé a publikáció. Megköthető kompromisszum, gondolta szinte mindenki. A kollektív ártatlanság elve. Zárt rendszerben. De a rendszer megnyílt. És választhattunk: kollektív bűnösség vagy kollektív amnézia. Az őszinteség és a kollektív megbocsátás nem szerepelt a lehetőségek között. A modem Magyarország eszméje hazugságon alapszik. Az a forradalmár, aki azt mondja magáról, és az a bolsevik, akire mondják. Mintha '89 előtt nem is lett volna világ. Aki idejében átállt, ma már örökös paszporttal rendelkezik. Én elfelejtem neked, te elfelejted nekem! Egy újabb rendszer, amely azoknak kedvez, akiknek van mit elfelejteni. Én könnyen felejtek, meglehet, te is, de a papír nem felejt. És nem felejt a mikrofilm sem. így lettünk dosszié-ország. Ahol értékedet a fiókod határozza meg, kiről mit tudsz, és főként mit tudsz bizonyítani. A dosszié persze különös fegyver. Egylövetű pisztoly, ha lősz, célba találj, vagy téged talál el a válaszlövedék! De inkább ne lőj! Csak fenyegess... A '89-es nagy nyitás mindenkit megrázott. Váratlan volt, nem tettünk érte semmit, tolongott a tömeg a kijáratoknál. A sajtó mintha feléledt volna. OS, vagyis Országos Sajtószolgálat, Magyar Nemzet, utcán kapható szamizdat, Kundera, Konrád, Orwell. A pártok még csak alakultak, nem volt idejük a sajtóra, történhetett volna... de nem történt. A magyar újságírás már az indulás pillanatában bukott. Szinte a teljes magyar tájékoztatás forradalomként értékelte a romániai puccsot, izgult, hebegett, felült a legprimitívebb dezinformációknak. A hegyekben a visszavágásra készülő szekus csapatokról, a katonák spontán átállásáról, a magyarok katalizátorszerepéről. A magyar média nem tudott megszabadulni romantikus téveszméitől, a jó és a rossz történelmi harcától, és ha a gazdák egy része el is tűnt, nem tűnt el a vágy - a gazdák után.

És minden eldől...

A kilencvenes kampányra magukhoz tértek a pártok. Hamar rájöttek, hogy nincs szükség taktikára. Parancsolni kell és fenyegetni. Csengey Dénes tüzes pillantása, Haraszti Miklós szemöldökráncolása elég. Rend van. Nem az újságírókon múlik, hogy még egyszer feléled a remény. Hankiss Elemér, az MTV, Gombár Csaba, a Magyar Rádió elnöke, Mester, Rangos, Bánó olykor kemény, olykor kegyetlen, közben Pálfy G. feledve az újságírás minden szabályát, de nem feledve saját múltját, hivatalos rangra emeli a manipulációt, és közben Csurka is ír, „kegyetlenül elvert alfeléről”, ügynökmúltjáról, zsidó összeesküvésről. Ott A Hét, és ott az Esti Egyenleg, ott a pizsamás interjú (Feledy Péter és Antall József) és a taxisblokád tárgyalásainak közvetítése. A kilencvenes évek elején, az Antall-kormány idején sajtószabadság volt Magyarországon. Csakhogy a kormány jóval Antall halála előtt megbukott.

A gumicsont-taktika sikere

Egy ismerősöm ismerőse a napokban kifejtette, hogy azért nem kedvel engem, mert annak idején meghamisítottam egy felvételt, és Göncz Árpád beszédébe belevágtam a fütyülő szkinhedek képét. Hogy az illető Bánót keveri Bárdossal, megszokott, ráadásul csak büszke lehetek rá. De nem ez a lényeg. Az emlékezetes kazetta-ügy, a Sony-vizsgálat, Bánó kirúgása, az Egyenleg felszámolása, a rádiós tisztogatás, Boros Péter emlékezetes mondata („Egészséges vidéki gyerekeket a médiába!”) végiggondolt hadművelet volt, lezárta a politikai amatörizmus korszakát és a kormány tulajdonává tette az úgynevezett közszolgálati médiát. A kormány kemény körei, néhány muszáj-fasiszta segítségével, ahogy mostanában mondják: „tematizálták a közbeszédet”, az SZDSZ csak hápogott, az MSZP pedig, ma már sejtjük, nem bölcs megfontolásból, egyszerű tehetetlenségből, hallgatott. Szerencséjére. A publicisták, a politológusok és a közírók sopánkodtak, végeérhetetlen vitákat folytattak a zsidókérdés létjogosultságáról, a szélsőjobboldali veszélyről, hangnemről, stílusról, dölyfről, Kónyáról, Petőről, és közben megköttettek az üzletek, pártok felett, között, helyett, privatizációról, olajszőkítésről, fegyverkereskedelemről. A média végérvényesen lemaradt.

Szakemberek kora

A Horn-kormány szándékai nem lehettek kétségesek, de az SZDSZ örökösen lelkiismeret furdalással küzdő tutyi-mutyi bölcsészeiben bízhattak a független médiára vágyók.
Addigra azonban készen állt a struktúra. A nyomtatott sajtó magánkézbe került, az újságírók jobb-rosszabb körülmények között, de - elsősorban vidéken - teljes jogfosztottságban és kiszolgáltatottságban dolgoztak, működő szakszervezetek nélkül, folytonosan megalakuló, megszűnő, újraszerveződő szerkesztőségekben. A médiamoratórium az amerikai szesztilalomhoz hasonló állapotokat idézett elő az országos tévében és rádióban. Megkezdődtek az előkészületek az intézmények teljes szellemi és fizikai kifosztására. A Parlament kikínlódott magából, majd hosszan ünnepelt egy médiatörvényt, amely már a jog eszközeivel állandósította a politika hatalmát az elektronikus sajtóban. Horn Gyula nagyokat kacsint a FIDESZ-re, bármi történhet, csak a szabad demokrata töketlenkedést ne kelljen néznie. Kilencvenhatban kijavítja az apróbb hibákat is. Lemond az alapvetően tisztességes tévéelnök, Horváth Ádám, jön helyette a vátesz-tekintetű Peták István, megszűnik a szemtelen, ellenőrizhetetlen, és irányíthatatlan Objektív, az ellenzéki Új Magyarországért a KORDAX és a szocialista Csintalan Sándor küzd, felfoghatatlan fordulatokat vesz a Magyar Demokrata ámokfutása, Horn Gyula sajtótájékoztatói pedig rendre jól sikerülnek. Személyi ügyekben egyre többször Deutsch Tamás dönt, talán már Jánosi Györgyöt sem kérdezi meg, végülis kinek a dolga egy televíziós főszerkesztő kinevezése, ha nem az övé. És nem kell harcolnia a beleszólás jogáért. Kikérik a véleményét, nehogy hibát kövessenek el.

Megfelelő embert a megfelelő feladatra

A FIDESZ fedezi fel, a Tocsik-ügy kapcsán, hogy nem csak a hülye újságíró az újságíró. Figyelő, HVG, Objektív... Csak a kezdő lökést kellett megadni. A jó újságíró nyomoz tovább. Nem kérdi, honnan van az információ, csak azt, hogy igaz-e. Jobb esetben. A manipuláció azt jelenti, hogy alkotunk egy képet a valóságról, amely nagyon is hasonlít a valóságra, csak éppen nem az. A '98-as választási kampány jórészt a politikusok kívánságműsora volt. Ők szabták meg, mennyit beszélnek, mit mondanak, és mikor, kivel ülnek le, kivel nem. Mi, újságírók umcaccáztunk nekik. A médiaügyeket már szakemberek intézték a pártokban. Úgy, ahogy. És közben megjelentek a megfelelő emberek a megfelelő feladatra. Hiszen ki ismerné jobban a rendőrök minden búját-baját, mint egy volt rendőr? Legyen hát ő a rendőrségi tudósító. Hogy kit képvisel? Minket vagy őket? Mindegy. Jók az információi. Hogy a külpolitikai tudósítót megkeresi az egyik titkosszolgálat? Miért ne tenné? Hiszen sokat utazik.

Megszégyenülés

A média hátrált, hátrált, majd totális vereséget szenvedett. Az RTL Klubban feltűnt Karancsi Tibor. Nem kérdeztük, miért jött, nem kérdeztük, küldte-e valaki. És újabb szereplők jelentek meg. Újabb dokumentumok kerültek elő. Megkezdődött a politikai leszámolás, amelyben már láthatóan nemcsak karrierek dőlnek össze, kapcsolatok szűnnek meg, hanem pártok is felmorzsolódnak, üzleti érdekeltségek cserélnek gazdát, átrendeződik a politikai térkép. 2000 nyarára kicsúszott a harc az ellenőrzés alól, Pallag ámokfutása, Nógrádi Zsolt feltűnése új szerepben mutatta meg a médiát. A televíziók, akaratuk ellenére, a bandaháborúk terepévé váltak. Naponta új dokumentumok a portán, feladó nélküli borítékban, furcsán bőbeszédű rendőrök, volt és jelenlegi titkosszolgák történetei interjú előtt és után, a média már nem tájékoztat, hanem közvetít. Az üzenetháború lezajlott. Az áldozatok a harctéren vérükben, a túlélők támolyognak, még nem találtak magukra. A média az igazságot kereste, és közben eszközzé vált. De többet tudunk, és főleg többet tudnak a résztvevők. Már tudják, hogy mire számíthatnak.

Mérleg

A modern magyar sajtó mérlege nem pozitív. Felesleges kérdés talán, hogy az újságírók cserben hagyták-e az országot vagy csak buták voltak (voltunk), tapasztalatlanok. Bár tény, az ápolónők nem hagytak cserben senkit. A radikális politikusok demagógiájával például nem tudott mit kezdeni a média. Pusztán mechanikus, szerkesztési okokból kezdetektől fogva szívesen szerepeltette Torgyán Józsefet vagy Csurka Istvánt. Hiszen mindig jöttek, az első hívó szóra. Hangoskodtak, szerepeltek, jó volt a műsor. De legalább nem unalmas. Megbukott velük szemben az ész nélküli, ostoba agresszió (lásd: Franek úr emlékezetes esete Torgyán Józseffel) és megbukott a tolerancia is, amely mögött - valljuk meg ritkán húzódott bölcs belátás. Sokkal inkább gyávaság. Torgyán ügye külön ügy. Tíz éve handabandázza végig az országot, a „Hogyan legyünk sikeresek három nap alatt” színvonalú tanácsadó szakkönyvek elsőkét fejezetének minden meg tanult trükkjével. Boldogul a nyelvi manipuláció legprimitívebb eszközeivel, anélkül, hogy közben akár egyetlen - később esetleg számonkérhető - tényállítást megfogalmazna. Éreztet, érzékeltet, sejteni enged, valójában azonban nem mond semmit, miközben erős tartalmú, ritkán használt szavakat illeszt a mondataiba, olyanokat, hogy féreg, mocskos, zsigeri vagy hazug. Tíz évünk volt, hogy leleplezzük és megszégyenítsük a szónokot. És nem sikerült. Torgyán okos ember. De nem ennyire. Először nevetséges volt. Utána félelmetes. Végül elfogadottá vált. Szánalmas csak most lett, hogy nyilvánvalóan kilövési engedély van rá. Feléledt a bátor média. Mindenről Torgyán tehet. Talán egy éve súlyos vitám volt a Magyar Televízió Híradójának egyik vezetőjével. Végsőérvként azt mondta, nem érti, miért bántom, amikor ő kinevezése után az összes pártot végigjárta, mindenkivel megállapodott, és ehhez tartja magát azóta is. Mit mondhattam volna? Visszavonultam.
Bárdos András
vélemények  hozzászólok
Lorenzo | 2006.04.13. 19:14
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek