Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1956. október
A MÚOSZ főtitkárának közgyűlési beszámolója 1956-ból
Forrás: MÚOSZ Levéltár
2006. október 21. szombat, 01:12
Vadász Ferenc, a MÚOSZ főtitkára 1956-ban harmincegy oldalas beszámolóval készült az újságíró szövetség októberi közgyűlésére. A közgyűlés– ismert okokból – elmaradt. A MÚOSZ Irattárában talált szöveg a gépelt kézirat korrektúra utasításai szerint módosítva honlapunkon teljes terjedelmében olvasható.
Tisztelt Közgyűlés! Kedves Elvtársak! Barátaink!

Öt év telt el az Újságíró Szövetség legutóbbi közgyűlése óta. Nem kevés idő, hogy ennyi ideig kellett várni erre a közgyűlésre, már önmagában is mutatja az országunkra nehezedett antidemokratikus viszonyokat. Nagy változások mentek végbe ez alatt a világban és hazánk életében. Ez az öt év a szocialista építésnek fél évtizede, a magyar munkásosztály, a dolgozó parasztságunk és értelmiségünk áldozatos alkotó munkájának eredményeképpen sok új ipari létesítményt teremtett országszerte, az új élet számos feltételét hozta létre falvainkban, s nagy előrehaladást tett lehetővé a tudomány, a művészetek, a népi műveltség, a közegészségügy és a szociális gondoskodás terén. Ez a fél évtized terhes volt azonban súlyos hibákkal, tévedésekkel, bűnökkel is; a demokratizmus, a törvényesség és az emberiesség eszméjével való visszaélés és szembefordulás is jellemezte. Sajtónk, mint társadalmi életünk tükre, magán viselte e korszak jeleit. Nem hiányzik belőle népünk erőfeszítése: hősi munkájának megörökítése, de élesen szembetűnnek politikai életünk visszásságaival összefüggő riasztó vonásai: az eltávolodás a tömegektől, az igazmondás hiánya, az uniformizáltság, a mellébeszélés és elhallgatás, az unalmas szürkeség. Mindezzel együtt járt sajtónk tekintélyének, hitelének, népszerűségének és olvasottságának nagyarányú csökkenése. Társadalmi és pártéletünkben jelentkező torzulások; a szektás dogmatizmus, a tömegek véleménye iránti közömbösség, a személyi kultusz, a vezetés erőszakos módszerei természetszerűen háttérbe szorították, lebecsülték a sajtót, mint a tájékoztatás, a meggyőzés, a nevelés eszközét. Nagy konfliktus, évekre kiható felemásság keletkezett abból, hogy a sajtót – amely természeténél fogva a társadalmi haladás zászlóvivője – időről-időre a szabad és jó szándékú véleménynyilvánítás elfojtójává, bűnös és igaztalan hajszák, koholt vádak és rágalmak szószólójává tették. Ezért talált nemcsak az újságírók körében, hanem egész társadalmunkban egyetértő visszhangra újságíró társadalmunk állásfoglalása Rajk László elvtárs és a többi mártírhalált halt hőseink temetése alkalmából: „Az újságírók soha többé nem engedik, hogy a sajtó az igazság védelmezője helyett ártatlanok rágalmazója és üldözője legyen.” Valóban: hibáink és mulasztásaink is arról győznek meg bennünket, hogy csak az igazság és emberség védelmezőiként szolgálhatjuk maradéktalanul népünk, a szocializmus, a béke, a népek közötti barátság ügyét.
A Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusa és a Magyar Dolgozók Pártja júliusi határozatai biztos alapot teremtettek ahhoz, hogy tovább haladjunk azon az úton, mely az 1953-as júniusi párthatározatokkal és a III. Kongresszussal kezdődött, s amelyről –mérhetetlen károkat okozva, – az önkény, az antidemokratikus vezetési módszerek többször letérítették pártunk és kormányunk politikáját, visszavetették sajtónk fejlődését. Újságíróink egységes akarata, szilárd elhatározása, hogy nem térnek le többé a helyes útról. Kommunisták és pártonkívüliek, a párt és a Hazafias Népfront célkitűzéseit követve, hűséggel szolgálják a szocialista demokrácia, hazánk felvirágozásának ügyét, népünk érdekeit.
Helyénvalónak tartjuk, ha beszámolónkban röviden áttekintjük a magyar sajtó jellemvonásait és az Újságíró Szövetség munkáját. Először nézzük meg a legutóbbi közgyűléstől az 1953. júniusáig eltelt időben.

1951-től 1953-ig

Az 1953-as júniusi párthatározatban és a III. Kongresszuson elemzett politikai hibák elkövetésével egyidejűleg, azokkal szoros összefüggésben sajtónk életében, az újságokban és a rádióban mindjobban észrevehetővé vált az eltávolodás, az elszakadás a tömegektől. Ezekben az években mind kevesebb és kevesebb szó esett lapjainkban és a rádióban is arról, amit az emberek városon és falun, az üzemekben, a hivatalokban, a termelőszövetkezetekben és az egyéni gazdaságokban átéltek, tapasztaltak. Az a nézet uralkodott, hogy ami rossz, az nem tipikus, nem jellemző, nem más az, mint az elhaló régi; ezért az újságíró a születő és növekedő újra függessze tekintetét. Senki sem vitatja, hogy az újságírás megtisztelő feladata társadalmunkban az új, a haladó törekvések megkeresése és támogatása. A mi sajtónk gyakorlatában azonban háttérbe szorult a dolog másik oldala, hogy nem lehet harcolni az újért, a tisztább, emberibb erkölcsért, az új gazdasági viszonyokért, az új technikáért stb., ha nem leplezzük le, ha nem gyűrjük le azt, ami erkölcstelen, ami rossz, ami visszahúzó és káros. A hibák feltárását hibakeresésnek, hibákban vájkálásnak nevezték, a bírálót a bizalmatlanság és a gyanú jogos dermesztős légköre vette körül, megfélemlítette, vagy adminisztratív eszközökkel elnémította. Az olvasók sok mindent láttak és éreztek, feltételezték, hogy az nem kerülhette el a vezető figyelmét, – s a lapokban mégsem történt ezekről említés. Az újság a maga nótáját fújta és mást gondoltak az emberek. A lapokban az olvasóknak mind kevesebb örömük telt. A cikkek a napi utasításokat közölték, felhívtak, mozgósítottak. Soraikból az olvasók gyakran azt érezték ki, hogy fenyegetik. A tervek és feladatok helyességéről a hozott határozatok szükségességéről deklaratív hangon beszélt az újság, inkább kinyilvánította, hogy ezekkel az olvasónak egyet kell értenie, mintsem azon fáradozott volna, hogy közvetlen hangon beszélgessen vele, meggyőzze, megnyerje. A „Szabad Nép baráti körök” még csak növelték a lapok és az olvasók elidegenülését és az embereknek azt az érzését, hogy az újságolvasás kötelező dolog, ajánlatos foglalkozás.

Az újságok nyelve különösen ebben az időben vált magyartalanná, szürkévé, ízetlenné. Mindenre „irányt vettünk”, mindent „kiértékeltünk”, kihúztunk” és „elvetettünk”. A sivár egyhangúság nem tudta lekötni az olvasót, egy-egy lapból mind kevesebb és kevesebb cikket olvasott el. Megszűntek azok a lapok, amelyek egy-egy társadalmi réteg problémáira az átlagosnál nagyobb figyelmet fordítottak, és a megmaradt lapokban nem találtak a maguk részére érdekes olvasmányt az értelmiségiek különböző rétegei, a munkások nagy része sem, a háztartásbeli asszonyok, de még a párttagok jelentős hányada sem. Majdnem minden lap egy sablonra készült és az olvasó lassanként feleslegesnek érezte, hogy egy nap két lapba nézzen bele. Így aztán a Szabad Népnél állapodott meg, s egy idő után az olvasó is, a hivatalos szervek is azonosították a Szabad Népet a sajtóval, a sajtót a Szabad Néppel. Ez érthető volt, mert ha valóban érdekes eseményről jelent meg hír, országos jelentőségű közlemény vagy határozat látott napvilágot, időrendben is először a Szabad Népben volt megtalálható. Egyes intézmények és minisztériumok már-már odáig mentek, hogy más lap munkatársával nem is igen tárgyaltak, s megesett, hogy tájékoztatást kérő újságírónak azt mondták: „Majd elolvashatja az elvtárs a Szabad Népben”. Amikor újságírói körökben szóba került a sajtó káros uniformizálódása és az ilyen hírmonopólium, a vezetés részéről gyakran a szovjet sajtó példájára hivatkoztak. Ez rendkívül helytelen dolog volt. A szovjet sajtó megrágalmazását jelentette, mert a szovjet sajtó példáját követni semmi esetre sem azzal kellett, hogy az első oldal tördelése, vagy a tipografizálás általában a szovjet lapokéhoz hasonlítson. A magyar újságírók – ez ma már világos – a lenini sajtónak azokat a cikkeit tartották és tartják példaadóknak, amelyeket magas eszmeiség, elvi szilárdság s az igaz ügyért való lángolás forró szenvedélye hatott át.

Sajtónk hitele az előbbi évekhez képest igen megcsappant. A tömegek látták, hogy a lapok nem mondják meg az igazat, bírálatuk formális és erőltetett, nem terjed ki lényegbevágó dolgokra, nem ellenőrzik, hogy a népnek tett ígéretek megvalósulnak-e, s ha nem, miért, ki azért a felelős. A gazdasági viszonyok, a politikai élet, a pártmunka, a művelődés, az egészségügy, a kulturális és a művészeti élet valósághű elemzése helyett lapjainkban eluralkodott a lakkozás, az elvtelen szépítés, a hurrá hangulat, a frázisok ismételgetésére épülő úgynevezett „boldogság-agitáció”. Mindenki mindenért „lelkesedett”, nehézség úgyszólván nem volt, s ha itt-ott mutatkozott, azt nyomban legyőzték. Tsz- szervezés, békekölcsönjegyzés, normarendezés, munkaverseny, minden öntudatos lelkesedés közepette ment végbe. Az információk hiánya, az adatok bizalmasként való kezelése azzal jártak, hogy az újságírók jórészt nem is ismerték a valóságot, amit láttak rendellenességet, arról azt gondolták, eltörpülő kicsiségek lesznek, mihelyt nagy összefüggésükben nézzük a dolgokat, s ha voltak olyanok, akik mégis megírták tapasztalataikat, cikkeiket, a szerkesztők nem adták le. A hír – az újság elengedhetetlen tartozéka – kiveszett a lapokból, a hírrovatok megszűntek. A törvényszéki ügyek, a rendőrség munkája, a közlekedés problémái kikerültek az újságírás érdeklődési köréből. A nemzetközi helyzetről szóló írások, külpolitikai cikkek, amelyek pedig mindig nagyon érdekelték az olvasók többségét, azzal veszítették el érdekességüket, hogy rendszerint olyan valamivel vitatkoztak – beszéddel, jegyzékkel, dokumentummal, nyugati lapok cikkével – amit a mi olvasóink nem ismertek, nem olvashattak. Talán nem túlzás azt állítani, ez is közrejátszott abban, hogy az olvasók közül sokan hozzászoktak a nyugati rádiók hallgatásához.

E tartalmi elszegényedés, szürkeség közepette válságba kerültek eges újságírói műfajok, legfőképpen azok, amelyeknek pedig a haladó magyar újságírásban nagyszerű múltjuk volt. A tárca, a glossza, a karcolat lassanként feledésbe mentek, egy-egy aktuális vers is csak akkor látott napvilágot, ha az éppen időszerű volt, ünnepi alkalomra íródott. Alig volt jobb sorsa a riportnak, amelyről vitáinkon annyi szó esett, hogy vajon szocialista műfaj-e, vagy valóban burzsoá csökevény, amelynek helyét az érdekességtől és olvasmányosságtól tartózkodó tárgyilagos hangú tudósításnak kell elfoglalnia. S miközben mindez végbement, szüntelenül hangoztattuk, hogy „sajtónk kollektív propagandista, agitátor és szervező” – holott éppen e súlyos hibák miatt a három feladat közül egyiknek sem tudott megfelelni.
Ilyen volt a sajtó. Milyen volt ez idő tájt az Újságírószövetség munkája? Mindenekelőtt a választott szervek tevékenységéről, működéséről kell beszélni. Anélkül, hogy az e téren tapasztalt súlyos hibákra és mulasztásokra keresnénk szépségflastromot, meg kell állapítani: már az 1951-es közgyűlés útnak indító programja is szegényes volt, sokat nem lehetett attól várni. Sem az alapszabály, melynek antidemokratikus volta évek során mindinkább nyilvánvaló lett, sem a közgyűlési beszámoló nem tartalmazott olyan irányelveket, amelyeknek megvalósítása során az Újságírószövetség valóban a magyar sajtó, a magyar újságírás nélkülözhetetlen tényezőjévé válhatott volna. Az alapszabályban és programban az a nézet jutott kifejezésre, hogy az „Újságíró Szövetségre azért van szükség, mert más népi demokráciákban is van.” Ez gyakorlatilag azt eredményezte, hogy a szövetség választott szerveinek élete – mint igen sok más jobb sorsra érdemes társadalmi szervezetben – merőben formális volt; tevékenysége látszólagos. Fontos újságíró ügyekben az Újságírószövetséget nem illette meg a döntés joga, legtöbbször közreműködése is látszólagos volt. Már 1951-52-ben előfordult, hogy egyesek kifogásolták: miért nem ül össze az alapszabályban megjelölt időközönként a választmány és az elnökség. Megpróbáltuk. Az a groteszk helyzet állt elő, hogy akkor indult valamiről vita, amikor azt már másutt eldöntötték. Boldizsár Iván mondta egyszer egy elnökségi ülésen, amikor látta, hogy kellő fegyelmezettséggel, talán nem is a legjobb meggyőződéssel próbálok védelmezni valamit: „Álljunk meg, talán nem is érdemes erről vitatkozni, hiszen a jelek szerint ez már lezárt ügy.” Tényleg így volt. (Már nem emlékszem, de nem is lényeges, hogy kitüntetésekről, delegáció összetételéről, vagy más ilyen féléről volt-e szó.) Ez a helyzet idézte elő a titkárság ösztönös idegenkedését a választott szervek üléseitől, mert úgy érezte, méltatlan dolog azon erőlködni, hogy elhitessük: alkotómunkát végzünk, amikor jó szándékkal tanácskozunk valamin, aminek eldöntésénél a véleményünk többnyire semmit sem nyom a latban. A pártban meghonosodott vezetési gyakorlat megkövetelte, hogy minden ügyben, amelynek jelentőséget tulajdonít, ő mondja ki a döntő szót, a megmásíthatatlan ítéletet. Érthető, hogy a nagyobb létszámú választmány helyett az elnökség gyakoribb ülésezésére került sor, hogy a formális lét és hiábavaló tárgyalás terhét ne kelljen egy nagyobb testület vállára hárítani. Kifogásolhatja valaki ezt az érvet, és azt mondhatja: még ilyen körülmények között is helyes lett volna a választmányt és az elnökséget gyakrabban összehívni akkor is, ha valamirevaló ügyet nem lehetett ott megvitatásra előterjeszteni. Ennek elmulasztásáért rám hárul a felelősség. Az 1951-es közgyűléstől kezdődően senki sem szánt, s az elnökség sem igényelt magának olyan szerepet, hogy a sajtó és az újságírás mindenkori elvi és gyakorlati problémáival foglalkozzék alaposan, és felelősségteljesen vizsgálódjon olyan dolgokban, mint a sajtó struktúrája, példányszáma, egy-egy szerkesztőség helyzete a vidéki újságírás, az újságíró-nevelés problémái, vagy az olyan súlyos hibák elleni fellépés, mint amilyenekről elöljáróban szóltunk. Az elnökség – amely a legelfoglaltabb szerkesztőkből tevődött össze (ezt az állapotot a későbbi kooptálások még inkább megmerevítették) egy-egy ülésére rendszerint kevés időt szánt, ehhez képest vette szemügyre a napirendi pontként felvetett problémákat. A Szövetség állami felügyeleti szerve ez időben a Népművelési Minisztérium volt, amely a sajtó, a szövetség, az újságírók ügyeivel nem foglalkozott. A Szövetség elnöke is rendszerint két más értekezlet között jött az elnökségi ülésre és éveken át a többi elnökségi tag is (nem ok nélkül) és az újságírók többsége úgy érezte: szükséges rossz, hogy sok más kötelezettségen kívül ezt is vállalnia kell „ha már egyszer nálunk is van Újságíró Szövetség.

1951-52-ben kissé maliciózusan azt mondogatták, hogy a Szövetség a „megyei és üzemi újságírók szövetsége”. Ebben volt valami igazság, mert minthogy erőnkből többre nem telt – rendszeresen látogattuk a Szövetség által addig teljesen figyelmen kívül hagyott megyei szerkesztőségeket, felvettük a Szövetségbe és szakosztályba tömörítettük az üzemi lapok szerkesztőit. Sokat értük se tudtunk tenni. Néhány, pár hónapos esti tanfolyamot rendeztünk, aztán köztük is a szakmai képzés különböző formáival próbálkoztunk. Ma már látjuk, nem a legcélravezetőbb, nem a leghelyesebb módszerrel. Ami helyes volt, az egyedül a szándék – hogy segítsünk valamit azoknak a többnyire fiatal munkásoknak, akik üzemi lapszerkesztők lettek. A Szövetség titkárságának ebben az időben még nem volt ereje ahhoz, hogy az országos lapoknál dolgozó újságíróknak említésre méltó segítséget tudott volna adni.

1953 júniusától – 1955 márciusáig

A júniusi párthatározat és a kormányprogram a sajtóra frissítő, felszabadító erőként hatott. Felrázta az újságírókat, s a szerkesztőségek megvizsgálták korábbi működésüket. Most döbbentek rá igazán a súlyos mulasztásokra. A párthatározatok és a kormányprogram fényénél látták meg az összefüggéseket az elkövetett hibák és az újságírásra az ezt megelőző időszakban jellemző viszonyok, újságírói módszerek között. Harc indult azért, hogy őszintén írhassanak, hogy érdekes, szép nyelvezetű újságok jelenhessenek meg, amelyeket az emberek szívesen olvasnak.

A lapok színesebbek lettek, változatosabbak. Az elhanyagolt és méltatlanul háttérbe szorított műfajok: a tárca, a karcolat, a riport újból feltámadtak, s több lapnál kísérletezés folyt, hogy címoldaluk, oldalaik képe is megváltozzék. A legfontosabb dologban azonban lassan történt változás: továbbra sem volt kielégítő az újságírók tájékozottsága (s így természetesen a közönség tájékoztatása sem.) Továbbra is hiányoztak a lapokból a hírek és a jó publicisztika. Az újságírók az egyik lapnál előbb, a másiknál később, s az Esti Budapest kivételével az egész központi sajtóban és a rádióban, kísérletezni kezdtek, hogy hű képet adjanak az ország gazdasági életéről, közelebb kerüljenek az emberek problémáihoz. Ez a törekvésük kevés sikerrel járt, mert az előző évek lidérce nehezen oszlott, sok volt a bátortalanság: nehogy hibázzunk, nehogy előreszaladjunk, lehetőleg a Szabad Nép mondja ki az első szót. Közrejátszott ebben az is, hogy őszinte és bizonyos tényeket a maguk reális valóságában feltáró írások miatt gyakori szemrehányásokkal illették az újságírókat, gyakran igazságtalanul bírálták, vagy éppen letorkolták őket. Az 1954. októberi határozat és Nagy Imre elvtárs Szabad Nép-beli vezércikke újabb lökést adott a kísérletezésekhez, bátorította újságíróinkat. Sorra jelentek meg olyan cikkek, amelyekből az emberség, a felelősségérzet és lelkiismeretesség kommunista hangja csendült ki. Az emberek felfigyeltek, s amire éveken át nem volt példa: napokig, hetekig olvastak és emlegettek egy-egy újságcikket, például Karinthy Ferenc Muszka Imréről szóló írását, vagy később Méray Tibor „Miért éppen Pauly Máriát” című cikkét.

1954. őszén Rákosi Mátyás hosszabb szabadságról történt visszatérése vetett véget ennek a folyamatnak. Intézkedések léptek életbe az új, meggyőző, s az emberekben bizalmat ébresztő hangok elfojtására. Minden merészebb vélemény „túllicitálás” lett, a való helyzet feltárása „vájkálás”, az újságírókból ismét az „ellenség hangja szólt”, sokukat pártellenesnek nyilvánították, sőt ennél is tovább mentek, az „ellenséggel való cimborálással” gyanúsították őket. Újból hallgatást parancsoltak a szerkesztőségekre. A márciusi, illetve áprilisi párthatározat sajtónk demokratizálására tett kísérleteknek ezt a szakaszát lezárta.

Vessünk néhány pillantást az Újságírószövetség tevékenységére ebben az időszakban.

1953. júniusa után – mint az országban általában – az Újságírószövetségben is felpezsdült az élet. A Népművelési Minisztérium helyett a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala lett a Szövetség állami felügyeleti szerve. Politikai és gazdasági vonatkozásban egyaránt kedvező hatással volt ez munkánkra.
Tagságunk érdeklődése megnőtt az előadások és viták iránt. Fehér Lajos a mezőgazdasági rovatok munkatársainak a kormányprogrammal kapcsolatos feladatokról tartott előadást. Boldizsár Iván a békeharcos írásokról, majd az újságírói sematizmus elleni harcról, Karinthy Ferenc az írások életszerűségéről, Fekete Sándor az újságírói szubjektivitásról, Méray Tibor az elbeszélés és tárca problémáiról, Vásárhelyi Miklós a külpolitikai újságírás helyzetéről, Kornai János az ipari rovatok munkájáról, Pándi Pál az irodalomkritikáról és így tovább. Előadást rendeztünk Ady Endre, Szamuely Tibor, Alpári Gyula, Gábor Andor, Móra Ferenc újságírói működéséről, a magyar sajtó forradalmi hagyományairól. A későbbiek során olyan szakmai kérdéseket tűztünk napirendre, mint például a rövid írások technikája, a rádió Hangos Újságjának munkája, Ruffy Péter riporteri tevékenysége, a rádiókommentárok helyzete; a filmhíradó; a sajtó és az irodalom kapcsolata; a recenzió a lapokban, a színes írások, a magyar táj és történelem a lapokban, stb. Egyszóval: mind az előadások témája, mind az előadók és megünnepelt haladó elődeink dolgában igyekeztünk a Szövetség igazi, eredeti hivatásának megfelelően népfront-szellemben kibontakoztatni az újságírók társadalmi tevékenységét. Meg kell mondani, hogy elnökségünk ebben az időszakban is passzív volt. Pedig már széles értelmiségi körökben elismerően emlegették a Szövetségben folyó lelkes munkát, az újságírók nagy aktivitását. A munkások is tudomást szereztek róla: több üzemben, budapesti kerületekben, Orosházán, összehívtuk az olvasókat és kértük, hogy újságírók előtt mondják meg a véleményüket a különböző újságokról. A Szövetségben napról-napra élénk és talán nem túlzás azt állítani, hasznos, előremutató viták folytak. A bátor, bíráló hang is mindinkább érvényesült. (Már nem volt eretnekség kimondani, hogy lapjaink nem elég érdekesek, nem elég színesek, hogy sok bennük a szürkeség, a sematizmus, a sablonos típuscikk, a pufogó frázis, és az üres jelszó.) Állítjuk, hogy egyes lapjainkban szemmel látható eredményei is jelentkeztek már akkoriban ezeknek a vitáknak. Nemcsak a központi lapoknál. Egyszer, 1954. őszén a húsz megyei szerkesztőség vezetőjével egész napos tanácskozást tartottunk Sopronban, a városháza dísztermében (azóta is szívesen emlékezünk e találkozó lelkes, bizakodó hangulatára) és utána a megyei lapokban új vonások jelentkeztek, irodalmi oldalak születtek, a vidék vezető értelmisége kezdett érdeklődni a lapok iránt, a megye történelmi, néprajzi, munkásmozgalmi és egyéb haladó hagyományainak felelevenítésével, örömteljes törekvés mutatkozott, hogy közelebb kerüljenek az olvasóhoz, megszerettessék magukat a megye népével.

Sorra alakultak meg a Szövetségben az újságírók kezdeményezésére a szakosztályok – vitatható, hogy helyesen-e, hogy milyen irányban kell tovább fejlődniük – kétségtelen, hogy jó elgondolással: a mezőgazdasági újságírók, az ipargazdasági rovatok, a pártrovatok, a külpolitikusok, a kritikusok, a sportrovatok, a fotósok, a levelezők, a minisztériumi sajtószervek, az ifjúsági és fiatal újságírók.

Létrejött sok viszontagság után kevés megértéssel és még kevesebb anyagi alappal az Újságíró Klub, hogy legyen hol összejönnünk, nyújtson valami kevés, magunk körében élvezhető szórakozást. Megteremtettük a Szövetség könyvtára mellett azt a hírlapgyűjteményt, amely ma már igen gazdag, s ha megfelelő hely állna rendelkezésünkre, az újságírók munkájához még jelentősebb segítséget nyújthatna.

1955 márciustól – a XX. Kongresszusig

Nem vállalkozhatunk arra, hogy a márciusi határozatot értékeljük, az újságírók előtt eléggé ismert. A párthatározatok állítólagos jobboldali eltorzításának, Nagy Imre elvtárs tevékenységének tulajdonítja az ország gazdasági, kulturális életében és a pártéletben jelentkező hibákat, visszásságokat és harcot hirdet a jobboldali veszély, mint főveszély ellen. Rákosi Mátyás referátumában leszögezte, hogy Magyarországon az osztályharc kiéleződésének folyamata tovább tart, súlyosan elítélte a sajtót, egyes szerkesztőségeket: a Szabad Népet és a Rádiót, hogy vétkesek egyes hibák előidézésében. Kifejtette, hogy az „adminisztratív eszközök nem mindig elvetendők”. Nem sok idő telt bele és utasítására eltávolították a Szabad Nép szerkesztő bizottságából Fehér Lajost, Méray Tibort, Novobáczky Sándort, s a lap számos vezető munkatársát: Kende Pétert, Kornai Jánost, Laky Terézt, Lénárt Gábort, alacsonyabb beosztásba helyezték át Fekete Sándort. Utána más lapoknál is megkezdődött azoknak az újságíróknak a meghurcolása, akik bírálták a szektás, a tömegeket megtévesztő, a nép érdekeit semmibe vevő intézkedéseket, a vezetés antidemokratikus módszereit. A Magyar Nemzettől eltávolították a lap főszerkesztőjét, Boldizsár Ivánt, a szerkesztő bizottság egyik tagját, Gimes Miklóst, Fazekas Györgyöt és a racionalizálás ürügyével elbocsátották a lap tizenhét munkatársát. Vásárhelyi Miklóst a Minisztertanácstól, majd a Vengriától bocsátották el és Fazekas Györggyel együtt az újságírástól is eltiltották. Az újjáéledt személyi önkény súlya különös erővel nehezedett a sajtóra.

Örömmel és nem minden büszkeség nélkül állapíthatjuk meg, hogy a sajtó hangjának teljes elfojtása, az 1953. előtti állapotok restaurálása már nem sikerült Rákosi Mátyásnak és híveinek. Ez elsősorban azoknak az újságíróknak az érdeme, akiket az ellenük életbeléptetett megtorló rendszabályok nem tudtak megfélemlíteni, ha kisebb beosztásban is, vagy külső munkatársként is, tovább folytatták a megkezdett harcot. Igaz, a Szabad Nép politikai vonala hosszú időn át eltért a lenini elvektől, más lapokból is száműzték az igazán hazafias, a nép ügyéért következetesen síkraszálló írásokat, mégis egy-egy lapban, elsősorban az Irodalmi Újságban, ekkor már megkezdődött az a folyamat, amely a XX. Kongresszus szellemének győzelmét vetítette előre sajtónk életében.

Ha az Újságíró Szövetség elnökségét ebben az időben személyi összetétele erre alkalmassá tette volna, e nehéz körülmények ellenére is kifejezésre tudta volna juttatni ellenszenvét ezekkel az önkényeskedésekkel szemben, vagy legalább aggodalmának adhatott volna hangot. Az elnökség nem kívánt állást foglalni ezekben az ügyekben, annál inkább sem, mert hisz egyes tagjai, mint szerkesztőségi vezetők, az újságírók elleni eljárásokat folytatták le, az elbocsátásokra vonatkozó utasításokat ők maguk hajtották végre.

A pártvezetés igen gyér bizalommal kísérte Szövetségünk szervezési tevékenységét. Hónapról-hónapra be kellett mutatni az agit.prop. osztálynak a Szövetség működési tervét, amelyet azután nemcsak összességében bíráltak felül, hanem az esetek többségében töviről-hegyire, külön-külön mérlegelve az előadások tárgyának, előadójának, nemritkán még címének célirányosságát is. Sokszor „elúsztunk” a program kinyomtatásával, mert folyt a vita annak néhány pontja felett. Néha még azon is, hogy miért hívjuk be a Szövetségbe a tagok egy-egy csoportját megbeszélésre, kell-e ez, szükséges-e. Nem könnyített a helyzeten, hogy az agit.prop. osztály néhány utólagos szemrehányása miatt az elnökség is megkövetelte, hogy a titkárság terjessze elő jóváhagyásra a havi programot. A Szövetségben mind kevesebben vállaltak előadást, vagy vitavezetést, a felszólalások is ritkultak és kifakultak, mert az adminisztratív intézkedések is egymást követték. Nemcsak Budapesten, vidéken is. Egy alkalommal például Obersovszky Gyula, a debreceni Néplap kultúr rovatának vezetője, kilenc más megyei kutúrrovat-vezető jelenlétében ismertette megyéje kulturális viszonyait. Hangsúlyozta, hogy e zárt szakmai körben elsősorban a kijavításra váró hibákról kíván beszámolni. Az eredmény az lett, hogy a Hajdu megyei pártbizottság kizárta a pártból, a laptól elbocsátotta. A hozzászólók közül egyesek pártfegyelmi büntetést kaptak. A mai közgyűlésen joggal vetheti fel valaki, hogy össze kellett volna hívni a választmányt és az elnökséget, hogy tiltakozzék az ilyen eljárások ellen. Vegyük azonban alapul a reális helyzetet, a tényeket. Obersovszky Gyula, mint újságíró, pártfunkcionáriusnak számított. Ügyében a Hajdu megyei pártbizottság volt illetékes dönteni. Annak határozatával a Központi Vezetőség agit.prop. osztálya egyetértett. Szövetségünkben soha nem volt rá példa, hogy a párt bármely szervének intézkedésével az elnökség részéről ellenvélemény hangzott volna el. A legtöbb, amit a titkárságunk tehetett, az volt, hogy Obersovszky elvtársnak újságíró igazolványt adott, hogy külső munkatársként dolgozhassék.

Számos megbecsült újságírót azáltal is sérelem ért, hogy semmibe véve az 1951-es közgyűlésen szerzett megbízatásukat, önkényesen kihagytuk őket a választmányból, illetve az elnökségből és helyettük másokat kooptáltunk. Többször kérdezték tőlünk, milyen szerv és mikor hozott erre határozatot? Sem a választmány, sem az elnökség nem tárgyalta olyan újságírók ügyét, akikkel szemben ezekben az években szerkesztőségi eljárás folyt. A sajtó pártvezetésének akkori módszeréből adódott, hogy a funkciójukból leváltott szerkesztőket, újságírókat nálunk is automatikusan leváltott embereknek kellett tekinteni. Jó ideig nem hívták választmányi ülésre Láng Györgyöt, amikor elkerült a Szabad Néptől. Csak akkor, amikor már egy jó ideje a Rádiónál dolgozott és ügye feledésbe ment. Katona Jenőt is utasításra kellett kihagyni az elnökségből. A társadalmi szervezeteknek kijáró autonómia durva megsértése alakította ki ezt a gyakorlatot. Talán mondanunk sem kell, hogy a jövőben a Szövetség tagsága demokratikus jogaival élve, mindenkor maga illetékes eldönteni, kikkel képviseltesse magát a választmányban. Hangzott el ez ellen a módszer ellen tiltakozás? Nem. Viszont az is igaz, hivatalosan egyetlen választmányi, vagy elnökségi tagot sem fosztott meg az újságíró választmány tagságától. Azért nem, mert az első kirívó leváltásoktól, eltávolításoktól kezdve a titkárság taktikázott, vigyázott, nehogy az ilyen intézkedésekkel sújtott újságírók ellen a Szövetséggel is elmarasztaló határozatot hozassanak. Ha az elnökség hivatása magaslatán áll, tiltakozni kellett volna az ilyen eljárás ellen. Ezt a mulasztást csak alig-alig menti, hogy az önkényes intézkedések végrehajtói mögött félelmetes hatalmával a párt akkori első titkára állt. Emlékezetes, hogy elnökségünk egyik tagját a Központi Vezetőség előtt név szerint elítélőleg emlegette. Beszámolóját közzétették. Vajon megvoltak-e a személyi feltételei annak, hogy ez az elnökségi tag részt vegyen munkánkban, megtartsa tisztségét? Novobáczky Sándor tréfásan és komolyan is szememre vetette néhányszor, miért nem kap a nagyritkán megtartott választmányi ülésekre meghívót, miután a Szabad Néptől leváltották. Jobbnak láttuk ideiglenesen és hallgatólagosan „szüneteltetni” működését a választmányban, mint napirendre tűzni ügyének megtárgyalását. Nem volt semmi biztosíték arra, hogy a pártvezetés akkori döntésével szemben szövetségi tisztségében megvédhesse a választmány Novobáczky elvtársat.

Kevésbé kirívó eseteknél az volt a gyakorlat, hogy ha valaki kikerült a szerkesztőségéből, (a Szövetség sokszor nem is tudta, hogy miért) automatikusan megszűnt szövetségi tagsága is. Ez helytelen, igazságtalan gyakorlat volt. Az Alapszabály előírta: „A Szövetség tagjai a szerkesztőségekben dolgozó újságírók”. Többek között ezért is kell ezt az antidemokratikus alapszabályt módosítani. A jövőben a Szövetség elnökségének kell eldöntenie, hogy X vagy Y újságíró lapköteléken kívül is tag maradhat-e, vagy sem. Úgy véljük, helyes lesz az a meghatározás, hogy a Szövetség tagjai általában a hivatásos újságírók. Természetesen a Szövetség teljes jogú tagjainak kell tekinteni a nyugdíjas újságírókat is.

Mind több és több újságíró neve vált egyesek fülében rosszul hangzó névvé, mind több és több újságíró neve került arra a láthatatlan tilalomlistára, amely ugyan nem minden esetben tiltotta el őket teljesen a társadalmi szerepléstől – egyes esetekben erre is kísérlet történt – de feltétlenül azt jelentette, hogy például a havi program-tervezetek mind erősebb nagyítóüveg alá kerültek, s az Újságíró Szövetségben mind kevesebb és kevesebb újságíró kaphatott katedrát. Elnökségünk is nagyobb gonddal vizsgálta felül az előadások, viták, tanácskozások tervét és meg kell nyíltan mondani: elnökségünk kollektívan felelős azért, hogy ezidőtájt csak az úgynevezett „szilárd” emberek voltak alkalmasnak minősítve arra, hogy vitát vezessenek, vagy szerepet kapjanak a Szövetség életében. (Szilárd és pártszerű az volt, aki nem nyilvánított véleményt, még inkább, aki buzgón és vakon helyeselt mindenhez, aki ridegen, érzéketlenül és embertelenül bánt becsületes kommunistákkal és párton kívüliekkel, aki kíméletlenül eltávolította szerkesztőségéből a jobboldalinak vagy ingadozónak bélyegzett újságírókat). Korábban bevezettük, hogy a Szövetség apparátusának munkatársaival járjanak el a megyei szerkesztőségekbe gyakorlott budapesti újságírók, olyanok, akik hónapokon át olvasták egyik vagy másik lapot, ismerték azt és segíteni tudták a szerkesztőség munkáját, politikai és szakmai támogatást tudtak adni a vidéken dolgozó újságíróknak, különösen a fiataloknak. Március után a legszigorúbb szűrésen mentek át azok a listák, amelyeken felsoroltuk, kikkel akarunk Győrbe vagy Szegedre utazni. A választék rövidesen igen kicsi lett és örömünk se telt benne, ezért az apparátus kénytelen volt lemondani erről a segítségről. Programunk elszürkült, érdektelenné vált, kísértetiesen hasonlított a szerkesztőségekben egyidejűleg készült laptervekhez. Ez logikus, hisz a szürkülést itt is, ott is ugyanaz az irányítási és ellenőrzési módszer, ugyanaz a politika idézte elő. A klub látogatóinak összetétele is vizsgálódás tárgya lett, egyesek a Szövetség titkárságának fontos funkciójául akarták volna megtenni, hogy éberen szelektálja a klub látogatására jogosító jegyeket és majdnem az is álmatlan éjszakákat okozott nekik, hogy az Újságíró Klubba írók és más gyanús elemek járnak. Azt mondották, hogy a klub pártellenes csoportosulások gyűjtőhelye lett, azt állították, hogy a memorandumot is itt fogalmazták.

Szövetségünkben a júniusi programot követően 416 szakmai előadást, vitát, tanácskozást, csoportos megbeszélést rendeztünk, s ha kínnal-bajjal, kopottan és méltatlanul is, de fennmaradt az Újságíró Klub. Az eredményt talán azzal lehetne sommázni, hogy akartunk valamit csinálni, szerettünk volna valami állandó, egészséges, pezsdítő gócpontot létrehozni, mint ahogyan azt korábban az 1954-ben tervezett újságírói plénum előkészítő munkája során az abban résztvevő újságírókkal terveztük. (Még 1955. márciusa előtt is, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának egyik napról a másikra történt megszüntetése előtt). Akkorra már úgy előrehaladt a munka, hogy teljesen készen voltak a referátum és a vita alaposan kidolgozott tézisei. Nagyjelentőségű újságírói tanácskozást tarthattunk volna, ha meg nem akadályozzák.

Meg akartuk tartani az Újságírószövetséget, mint az újságírók szerkesztőségen kívüli fórumát, amely közéletünk demokratizmusának fejlesztésében tényező lehet. Ha egységes újságíró pártszervezetünk van, mint az íróknak, talán tényleg azzá válhatott volna.

A decemberi irodalmi párthatározat után még inkább erősödött a nyomás, amely a szerkesztőségekre is ránehezedett és különös erővel a rádióra. Joggal vethető elnökségünk szemére, hogy míg a szerkesztőségekben ez ellen már sokan szót emeltek, s az ország politikai, gazdasági, kulturális életének súlyos visszásságai ellen egyes újságírók cikkeikben is felléptek, az Újságírószövetség csonka vezetőtestülete hallgatott és passzivitásával hozzájárult, hogy ne jöjjön létre az újságírók körében sürgetett és az egész sajtó jövőjére nézve nagyfontosságú, a párt érdekeit szolgáló, fontos kérdéseket megvitató, tisztázó országos tanácskozás. Le kell szögezni, hogy e mulasztásokban az elnökség valamennyi tagja vétkes, és, hogy maga az elnök a passzivitásban élen járt. Igaz, az elnökség, mint testület nem vett részt az újságírók ellen indított hajszákban, újságírókat megbélyegző igazságtalan határozatokat nem hozott, – ilyen ügyek nem is kerültek elé. Ha az elnökség tagjainak tevékenysége ellen az újságírók kifogásokat emeltek, elsősorban a szerkesztőségükben kifejtett tevékenységük adott rá okot. Súlyosan el kell azonban marasztalnunk az elnökséget abban, hogy amikor a dolgok alakulása már nyilvánvaló volt, amikor már széles tömegekben morajlott a felháborodás az igazságtalanságok, a törvénytiprás, elhallgattatások, hamisítások miatt, amikor ismét adminisztratív intézkedések és megtorlások léptek életbe újságírók ellen, mindezeket szó nélkül tudomásul vette és nem tett kísérletet, hogy e nehéz helyzetben visszaszerezze legalább részben az újságírók bizalmát a Szövetség számára és testületileg kifejezésre juttassa az újságírók kívánságát, hogy sajtónk, a párt, az állami vezetés és a tömegek igazmondó szócsöve, a haladás, az állami és pártélet demokratizálásának segítője legyen. Ezt nem tettük meg, ezt elmulasztottuk.

Úgy érzem, kötelességem, hogy néhány percre kilépjek a többes szám védősánca mögül, hogy megpróbáljam vázolni a magam helyzetét és szerepét az Újságíró Szövetség életében. Az elmúlt három esztendőben – mint ez a referátumból is kiderült – többször igen nehéz körülmények közé került országunk és mi is valamennyien. Olykor magam is egyetértőleg hajtottam végre olyan intézkedéseket, amelyekről később kiderült, hogy helytelenek, nem felelnek meg az újságírók és az újságírás érdekeinek. Ezt őszintén sajnálom. Gyakran válaszút elé kerültem: szívem szerint döntsek, vagy jó képet vágjak ahhoz, amivel nem értek egyet, ami az Újságíró Szövetség nevében történt, de amihez az újságíróknak semmi közük nem volt. A közéleti szellem parancsoló szokásai okozták nálam is, mint ez idő tájt oly sok elvtársnál a legkülönbözőbb funkcióban, hogy például nem emeltem fel szavam az Újságíró Szövetség alkotmányos jogainak semmibevevése miatt és nem szálltam szembe a pártirányítás adminisztratív módszereivel, amelyekkel pedig nem értettem egyet. Szeretném, ha nem vonnák kétségbe, hogy e hibák és mulasztások ellenére szektás embertelenség elkövetése, vagy támogatása nem terheli a lelkiismeretemet.
Elnökségünk magatartásáról szólva.
Itt volt az Írószövetség példája. Az írók 1953. júniusa óta töretlen erővel harcoltak a célokért, a hibák feltárásáért és megszüntetéséért. Nem vállalkozhatunk arra, hogy elemezzük az író- és újságíró társadalom helyzetének azonos vonásait és különbségeit, jól lehet, ez nem volna érdektelen. Az egységes újságíró pártszervezet hiányán kívül elnökségünk összetétele, tagjaink társadalmi funkciója, helyzete is más volt, mint az Írószövetségben. Azt azonban az ország közvéleménye előtt ki kell jelentenünk, hogy mindez semmit sem von le harcuk és példájuk értékéből. Tisztelettel és elismeréssel adózunk azoknak az íróknak – köztük az Irodalmi Újság kollektívájának – akik bátor állásfoglalásukkal jó harcosai voltak népünk ügyének, bátran szembeszálltak a kommunista humanizmus és a demokrácia zászlaját sárba tipró galád önkénnyel. Fogadják ezért író elvtársaink és barátaink testvéri üdvözletünket!

A XX. Kongresszustól – 1956 júliusáig

Már a történelmi jelentőségű XX. Pártkongresszus előtt óriási jelentőségű volt számunkra Hruscsov és Bulganyin elvtársak belgrádi látogatása és az ott elhangzott nyilatkozatok. Kitűnt, hogy a jugoszláv állam és a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége vezetőinek, Tito elvtárs és munkatársainak szörnyű megrágalmazás szerves része volt annak a politikának, amely mind a nemzetközi munkásmozgalomnak, mind a Szovjetunió Kommunista Pártjának és a szovjet államnak annyi kárt okozott. Jól lehet, a kérdések összefüggéseit teljes mélységükben csak a XX. Kongresszus tárta fel, mégis már a belgrádi események után világossá vált újságíróink előtt, hogy a jugoszláv-magyar viszony megromlása, államaink és testvéri népeink közötti ellenségeskedés merőben ellentétes volt valamennyi nép érdekével, érthető, hogy a felismerés mélységes hatást gyakorolt újságíróinkra, akik fájdalommal és maró önváddal gondoltak arra, hogy akaratlanul is rossz ügy eszközeivé és szószólóivá váltak éveken keresztül. Érthető az is, ha megfogadták, hogy éberen őrködnek, ne lehessen a magyar újságírás soha többé hamis rágalmak terjesztője.

[kep] Bármiképpen is álltak itthon a dolgok, az önkény nem tudta megakadályozni az igazság mind gyakoribb kimondását, a XX. Kongresszus szelleme terjedt és erősödött. Kedvező hatása újságíró közéletünkre ugyancsak kiterjedt. Hosszú, tragikus esztendők után sor kerülhetett arra, hogy sok igazságtalanul, alaptalanul meghurcolt és bebörtönzött elvtársunk, aki már korábban visszanyerte szabadságát, teljes rehabilitációt nyert és végre egész népünk előtt tisztázódhatott, hogy becsületükön sosem esett folt, az ellenük emelt vádak koholt hamisítványok voltak. Sajnos nem érhették ezt meg Havas Endre, Marsall László, Rubletzky Géza és Vágó Ferenc, akiket megöltek. Az újságíró-társadalom mártírjainak, saját halottjainknak tekintjük őket. Adózzunk egy perces felállással emléküknek.
A demokratizmus és törvényesség győzelmének köszönhető, hogy ma itt a közgyűlésen is sorainkban üdvözölhetjük Szakasits Árpád elvtársat, a magyar munkásosztály kiemelkedő harcosát és megbecsült vezető személyiségét, a kiváló szocialista újságírót, aki esztendőkkel ezelőtt Szövetségünk díszelnöke volt, és, hogy őket megillető helyen dolgozhatnak, vagy a közeljövőben dolgozni fognak újra szeretett barátaink, a magyar újságírás olyan népszerű képviselői, mint Ádám György, Bárdi János, Bodó Béla, Erdős Péter, Faludi György, Felkai Ferenc, Futó Dezső, Haraszti Sándor, Horváth Zoltán, Ignotus Pál, Jusztus Pál, Káldor György, Lendvai Pál, Losonczy Géza, Máté Iván, Máté Klára, Márton Endre és felesége, Pálóczy Horváth György, Radó István, Ráth Károly, Reisman János, Rosta Endre, Sala Sándor, Szatmári Jenő, Száva István, Szirmai István, Tempefői, Vámos Magdolna.

Azt hiszem, a közgyűlés valamennyi résztvevője egyetért velünk abban, hogy súlyos megpróbáltatásaikból, sorsukból levonható tanulság ez: újságírásunknak szocialista megújhodását minden erőnkkel és tudásunkkal segítenünk kell. Ezzel tartozunk hazánknak és pártunknak, említett újságíró társainknak és önmagunknak.

Ebben az időszakban, ha nem is töretlenül, de kétségtelenül tapasztalható volt a fejlődés sajtónkban, a demokratizmus, a nyílt bíráló hang, a tények segítő szándékú, valósághű feltárása irányában. Sajnos, elnökségünk megint csak hű maradt önmagához, nem állt élére e törekvéseknek, nem adott biztatást a magyar újságíróknak, hogy írásaikban bátran vessék fel mindazokat a problémákat, amelyeknek elhallgatása a tömegekben bizalmatlanságot szül, amelyek lazítják a párt és állami vezetés, valamint a tömegek közötti kapcsolatot. A XX. Kongresszus útmutatása ellenére sem törekedett arra, hogy sajtónk erősítse a törvényesség megszilárdításáért és intézményes biztosításáért, a gazdasági élet súlyos hibáinak megszüntetéséért, az elhatalmasodott bürokratizmus ellen és más életbevágó feladatok megvalósításáért folyó harcot. Az elnökség – a vezető szerkesztők testülete – a szövetségi állásfoglalásokban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy eleget tegyen a követelményeknek, amelyeket az újságírók a maguk társadalmi szervezete iránt joggal támasztottak. Különösen akkor bizonyosodott ez be, amikor a Petőfi köri sajtóvita hatezer ember előtt megígért folytatásának lehetőségéről lemondott anélkül, hogy megpróbált volna érvelni a vita megtartásának hasznossága mellett, még akkor is, ha bármennyi nyitott kérdés, megoldatlan probléma várt a sajtó területén megoldásra anélkül, hogy kereste volna a módját, miként lehetne mielőbb megvalósítani az újságírók amúgy is régen időszerű tanácskozását. Ehelyett a június 30-i párthatározattal egyidejűleg megbélyegezte és elítélte a Petőfi Körben elhangzott felszólalásokat. Tartozunk annak megállapításával, hogy a Petőfi Körben elhangzott újságíró felszólalások helyesen tárták fel sajtónk visszásságait, s maga a tanácskozás előmozdította társadalmi életünk demokratizálását. Valamennyiünk kívánsága, hogy a felszólalásaik miatt pártbüntetéssel sújtott Déry Tibor és Tardos Tibor elvtársak ügyével pártunk illetékes fórumai foglalkozzanak, és igazságot szolgáltassanak. Közvéleményünk előtt pedig tisztázódjék, hogy a Petőfi Kört megbélyegző ítélet igazságtalan volt. Szinte jeladásként ahhoz az ízléstelen játékhoz, amely ismét kezdetét vette azzal, hogy a felülről kapott igen erős nyomásra sajnos nem egy lapban ismét megjelentek az ál-munkáslevelek, a sematikus, úgynevezett „elítélő” nyilatkozatok, a mondvacsinált állásfoglalások, amelyeket az ország közvéleménye már az előző évek gyakorlatából ismer és a kellő értékére szállított le. Nyomasztó és feszült volt a helyzet, amely végül is Rákosi Mátyás távozásával kezdett feloldódni. Mielőtt rátérnénk a júliusi párthatározat utáni kedvező változások elemzésére, külön és összefoglalóan szólunk a megyei sajtó helyzetéről általában, az üzemi lapok problémáiról és néhány szót szakmai lapunkról, a Magyar Sajtóról.

Az elmúlt időszak bűnei a vidéki újságírásnak, ha lehet, még nagyobb károkat okoztak, mint a fővárosi sajtónak. Sok szó esett arról a Szövetségben is, másutt is, hogy a megyei lapok szürkék, egyhangúak, hiányzik belőlük a sajátos megyei szellem, nem folytatnak helyi politikát, stb. Ezek a viták nem juthattak túl a felületi tünetek megállapításán, mert az adott légkörben nem lehetett beszélni arról, hogy a hibák gyökere a helytelen irányítási módszerekben, a bírálat és az egyéni hang elfojtásában, a szektás káderpolitikában, a bürokratikus gazdasági szervezetben, a vidéki újságírók gyakran megalázó munkakörülményeiben és hasonló okokban van. Még kevésbé lehetett szó arról, hogy e hibákat kijavítsuk, hogy mélyreható intézkedésekkel változtassunk a vidéki újságírás helyzetén.

Általános jelenség volt, hogy egyes szektás megyei vezetők holmi okvetetlenkedőknek tartották az újságírókat. A lapok irányításában utasítgató, ellentmondást nem tűrő hang vált uralkodóvá és a kifogásokat, ellenvéleményeket, a kritikát kispolgári siránkozásnak, a tömegek uszályába kerülésnek, az ellenség hangjának bélyegezték. Hogy merte volna a megfélemlített, ledorongolt megyei újságíró a lapban hallatni véleményét, ha az árnyalatokban is eltért akárcsak a megyei pártbizottság egyik-másik osztályvezetőjének, sőt olykor munkatársának véleményétől. Ez a függés idővel sorvasztó öncenzúrává torzult, megfosztotta a megyei újságírókat nemcsak a hibák, bajok és gondok humánus látásától, hanem attól az érzékenységtől is, amellyel a megírásra méltó eseményekre reagálniok kellett volna. Ez az állapot sokszor tragikus meghasonlásokhoz vezetett.

Gazdasági tekintetben is sok hátránnyal küzdöttek és küzdenek még ma is vidéki újságíróink. Életkörülményeik, jó részük lakásviszonyai nem kielégítőek. Kulturális, művelődési lehetőségeik is korlátozottak. A főváros kulturális életétől, különösen a távoli megyék újságírói el vannak zárva. Külföldi utazások dolgában is hátrányban vannak. Tájékozódásuk és tájékoztatásuk sokkal körülményesebb és nehezebb, mint a pestieké. Emiatt van, hogy az események megítélésében sokszor bizonytalanok, elhagyatottságukban nem tudják eldönteni, hogy egyik, vagy másik fővárosi lap álláspontját magukévá tegyék-e, vagy sem. Zalában még a Szabad Nép hangjának követésétől is óva intik őket. Közgyűlésünk és az új választmány fontos feladata lesz, hogy segítse hozzá a vidéki újságírókat a nélkülözhetetlen anyagi és erkölcsi megbecsüléshez, munkakörülményeik és munkafeltételeik megjavításához, hogy megkapják a lehetséges részt azokból az előnyökből, amelyekhez a pestiek hozzájutnak, mint például a Szanatórium Egyesület, a szervezeti élet, stb. És, hogy megkapják mindennek egyik biztosítékát: számarányuknak és súlyuknak megfelelő szerepet a Szövetség irányításában.

Éveken át többször leírtuk és mondtuk, hogy az üzemi sajtó a kommunista sajtó előretolt bástyája, de a valóságban az üzemi újságokat és újságírókat is lebecsülték. Annak ellenére, hogy egy évtized alatt sok jó újságírót neveltek a központi lapoknak, s tartalomban, formában maguk is számottevő fejlődést értek el. Az üzemi sajtó lebecsülése összefügg azzal a ténnyel, hogy az utóbbi években „a munkásosztály vezető szerepe” elvének hangoztatása ellenére a munkásosztály érdekei nem érvényesültek kellően. Az üzemi lapok nem válhattak a munkásdemokrácia igazi fórumává. Egyes pártszervek egyszerű faliújságtáblának tekintették a lapokat és gyakran még ma is annak tekintik, szektás vezetési módszereik népszerűsítéséhez és elfogadtatásához. Sürgős tennivaló: segítsünk az üzemi újságoknak, hogy a munkásdemokrácia, az üzemi demokratizmus harcos szószólóivá válhassanak. Nem megszüntetni, hanem megerősíteni kell az üzemi sajtót. Eszmeileg, káderekkel és jobb munkafeltételek megteremtésével. Az újságíró társadalomban is növelni kell megbecsülésüket, és kifejezésre kell ezt juttatnunk a közeljövőben anyagi, szociális és egyéb ellátottságuk tekintetében. Javasolnunk kell annak a helytelen módszernek megváltoztatását, hogy az üzemi lapok felelős szerkesztője a pártbizottságok mindenkori titkára és nem a tényleges szerkesztő. Ez a gyakorlat a bizalmatlanság légkörében alakult ki. Következménye: cenzúra, a bátor, kritikus cikkek közlésének megakadályozása, a vezetés ellenőrzésének lehetetlenné tétele, a gyári munkás-közvélemény hangjának kirekesztése sok esetben még ma is az üzemi lapokból. El kell érni, hogy a párt politikájának érvényesítéséért maga a lapszerkesztő legyen felelős, aki tagja a gyári pártbizottságnak. A lapban pedig az üzemi munkáskollektíva véleménye kapjon hangot. Az üzemi lapok szerkesztői a párt, az állami, minisztériumi, vállalati szervet tájékoztassák időben határozataikról és terveikről. Legyen joguk betekinteni a költségvetésekbe, tervekbe, gyári okmányokba. Az Újságíró Szövetségben működő szakosztályuk is részesedjen – ezt jó munkájával már régen kiérdemelte – nagyobb megbecsülésben. Véleményének meghallgatása nélkül ne hozzanak döntést az üzemi sajtóról, kérjék ki véleményét kiadói, lapindítási ügyekben. A szakosztály legyen társadalmi és érdekvédelmi fóruma tagjainknak. Javasoljuk, hogy illetékes pártszervek a szakosztály vezetőségének bevonásával vizsgálják meg az üzemi sajtó helyzetét, nézzék meg a vidéki üzemi lapok viszonyait, mert ott a nehézségek – például Szegeden – még nagyobbak, mint a budapesti üzemek lapjainál. Általában tisztázandó az üzemi újságírók helyzete. Intézményesen kell biztosítani, hogy az országos sajtónak is utánpótlási tartaléka legyen az üzemi sajtó.

A Magyar Sajtóról. 1953. tavaszától Megyei Sajtónk címmel havonta megjelenő sokszorosított szakmai lap volt a Magyar Sajtó előfutára, amelyet egy év múlva Megyei és Üzemi Sajtónk címmel jelentettünk meg. Ez a kőnyomatos folyóirat, amelynek élén társadalmi szerkesztőbizottság állt, s amelyet a Szövetség munkatársai szerkesztettek, hamarosan népszerű lett a megyei és üzemi újságírók körében. Általa sikerült bebizonyítanunk, hogy az újságíróknak szükségük van szakmai folyóiratra. 1955. januárjában jelent meg a Magyar Sajtó első száma. Közel kétéves működése – mint Szövetségünk egész tevékenysége – magán viseli az országos politika és pártunk sajtópolitikájának hibáit. A lapnál talán még jobban, mint a többi újságnál, a pártirányítás szektás módszerei erősen érvényesültek. A Központi Vezetőség agit.prop. osztálya hosszú időn át operatívan beavatkozott a lap szerkesztésébe. Folyóiratunkba az újságírás legjobbjai számos fontos politikai és szakmai kérdésről írtak és a hasábjain folyó viták többnyire hasznosan befolyásolták újságírásunkat. Számos esetben azonban a hibás irányítás kritikátlan elfogadása volt a jellemző lapunkra. Egy sor kiváló cikken kívül erős visszahúzó erőként jelentkeztek a lapban Komor Imre, Tóth Pál, Vadász Frigyes cikkei. Nem keltett kedvező visszhangot az újságírók körében az sem, hogy a Magyar Sajtó megalkuvó módon reagált a márciusi határozatra és az irodalomról szóló határozatra. Mindkét dolog az én lelkiismeretemet terheli. A márciusi határozat után a párt agit.prop. osztálya akkori vezetőjének Szövetségünkben elhangzott előadásából készült kivonatot én alakítottam át szerkesztőségi cikké, és úgy érzem, sok okom van röstelkedni e közreműködésem miatt.

A lap munkáját az is akadályozta, hogy a szerkesztőbizottság nem volt egységes. A szektás befolyás erősen fékezte a problémák bátrabb felvetését. A Magyar Sajtó a XX. Kongresszus óta fokról-fokra javult, népszerűsége nőtt. Különösen szembetűnő ez a javulás a júliusi párthatározat óta. A sajtó elvi kérdéseiről és az Újságíró Szövetség tevékenységéről indított vitáival jelentősen hozzájárult közgyűlésünk sikeres előkészítéséhez.

E kitérő után hadd szóljunk a fél-évtized történetének vázlatos ismertetése végén a július óta kialakult helyzetről.

Százezrek véleménye, hogy lapjainkban életre kelt a demokratizmus, az igazság, a nép ügyéért való bátor kiállás szelleme, amelyet a mai újságírásra nagyszerű elődei: Kossuth, Petőfi, Táncsics, Ady, Móricz hagytak, s amelyért olyan kiváló újságírók harcoltak, mint Bajcsy Zsilinszky Endre, Bálint György, Gábor Andor, Komját Aladár, Pethő Sándor, Rózsa Ferenc, Zsolt Béla. Eredmény, hogy a Szabad Nép, pártunk központi lapja helyt ad hasábjain a szabad véleménycseréknek, hogy az általa nyert tájékozódási lehetőség nagyobb, mint azelőtt, de az is tény, hogy bizonytalankodás forrása időnként állásfoglalásainak határozatlansága. A közvélemény megelégedéssel nyugtázza, hogy bátrabb, nyíltabb, őszintébb lett az Esti Budapest, s emellett színesebb, olvasmányosabb. Úgy véljük, még egyértelmübben és félreérthetetlenebbül és teljesebben a Központi Vezetőség és a júliusi párthatározatok útmutatását kell követnie. Az ifjúság igazi problémáit veti fel élesen a Szabad Ifjúság, hogy segítse megoldásukat. Bátor, kezdeményező, gyors és valóban újságszerű a Népszava; rohamosan nő iránta az érdeklődés. Nagy előrehaladást ért el a Néphadsereg is, és reméljük, hogy a Magyar Nemzet is megnyitja oldalait az értelmiség nyílt, tárgyilagos vitáinak, kellően hasznosítja nagyképességű munkatársainak tudását, rátermettségét.

A megyei újságírók ma még gyakran hiába azonosulnak gondolkodásban ezzel az emberibb, kommunistább hanggal, még működik a dogmatizmus fékje, az öncenzúra. Soha nem volt olyan szüksége a vidéki sajtónak a főváros segítségére, támogatására, mint ma. Mind világosabban látják a megyei újságírók korábbi hibáikat, a Tolnai Napló, az Észak Magyarország, a Délmagyarország és más lapoknak igen kritikus időben elkövetett fájó tévedését. A legutóbbi napokban egyes helyeken – mint például Tolnában is – önkritikában, de nemcsak ebben, hanem a júliusi szellemet sugárzó cikkek közlésében már mutatkozni kezd valami. A közgyűlés előtt megtartott vidéki taggyűléseinken szinte valamennyi hozzászólás ezt a szellemet tükrözte, és azt a vágyat, hogy írásaikkal a XX. Kongresszus szellemében a júliusi határozatok végrehajtását szolgálják.

Egyesek aggodalmaskodnak, meglepi és meghökkenti őket az a szokatlan hang, az a bátor vélemény-nyilvánítás, ami éveken át nem volt tapasztalható. Vannak, akik félnek, hogy ez az erős, kíméletlen bírálat az ellenségnek nyit utat, hogy a hibákat ostorozó, szenvedélyes pártosság és hazafiság mögött ott lapul ugrásra készen az ellenség. Szerkesztőink, újságíróink nem feledkeznek meg arról, hogy nemcsak a július előtti viszonyok restaurálására törekvő erőkkel állnak szemben, hanem azzal a reakcióval is, amely a burzsoá rend restaurálására spekulál. Sajtónk, újságírásunk élesen elhatárolja magát ezektől, szemben áll velük, minden erejével, tudásával, képességével a haladást, az újat, a szocialista demokratizmust, a párt helyes politikáját, a Hazafias Népfront célkitűzéseit kívánja szolgálni. Helyes tehát, ha napilapjaink, s a hetilapok, a Béke és Szabadság, a Nők Lapja, az Új Világ, a Ludas Matyi biztos léptekkel haladnak tovább a megkezdett jó úton. Az új keresése során egyes lapok és egyes újságírók követhetnek el hibákat, tévedhetnek, de ne csökkentse ez a bizalmat sem irántuk, sem sajtónk egésze iránt. Sajtónk sokkal inkább, mint eddig bármikor, gondos őrzője lesz a Szovjetunió, a szocialista országok iránti barátságnak, a népeink közti testvériségnek, szószólója és harcosa az országok közötti együttműködés ügyének. Büszkék vagyunk rá, hogy sajtónk és rádiónk munkájának jelentős része van abban, hogy a júliusi határozat után, szemben állva a visszahúzó erőkkel, teljesült az erkölcs parancsa: népünk és a párt megrendítő, mélységes gyásszal rótta le kegyeletét mártírjai előtt.

A júliusi párthatározat után következett be a rég várt fordulat Szövetségünk szervezeti életében is. Elkerülhetetlenné vált, hogy elnökségünk kollektíven is felismerje hibáit, beismerje azokat, hogy gyakorlatilag átadja a helyét a közgyűlést előkészítő bizottságnak, amely széles népfrontos összetételével magába foglalta az újságírók számos rétegének képviselőit, s alapos, nagy munkát végzett közgyűlésünk előkészítésében.

A választott szervek rossz munkájából levonható tanulság – úgy véljük, most már mindenek előtt az Újságírószövetség jövője szempontjából bír jelentőséggel.

A Szövetség új választmánya, amely a közgyűlés bizalmából a Szövetség élére kerül, az új, módosított alapszabályra támaszkodva biztosítani tudja majd a választott szervek demokratikus működését. A Szövetség nagyobb hatáskörét és társadalmi szerepét lehetővé teszi majd a párt Központi Vezetősége és a Minisztertanács segítsége, az újságírók bizalma és támogatása. Feltétlenül el kell érni, hogy a Szövetség jelentős tényező legyen a magyar társadalmi életben, kellő súllyal vegyen részt – éppen a pártvezetés jobb módszerének biztosítása és a népfront-politika érvényesítése érdekében – a sajtó irányításában, olyan kérdések kidolgozásában, mint a sajtófejlesztés tervei, a példányszámok alakulása, a terjesztés, a sajtószabadság biztosítása, a levelező mozgalom helyes és tartalmas fejlesztése, a nélkülözhetetlenné vált sajtótörvény kidolgozása, a tájékoztatás, a szerkesztőségi munkamódszerek fejlesztése, stb. Az új vezetőség arra is alkalmas lesz, hogy az újságíróknak védelmet és támogatást nyújtson, ha munkájuk során sérelem, igazságtalanság éri őket.

Az újságírók régi kívánsága, hogy érdekvédelmüket az Újságírószövetség lássa el, megvalósult. Az újságírók egyedüli érdekvédelmi szerve november 1-től az Újságírószövetség lesz. A SZOT elnökségének határozata értelmében a szakszervezeti tagság jogfolytonossága változatlanul megmarad. Ha valaki más munkaterületre megy át, az Újságírószövetség tagsági éveit szakszervezeti tagságként elismerik. Tagságunknak szociális juttatásokat, szolgáltatásokat, mint pl. keresőképtelenség esetén a magasabb táppénzt, szülési segélyt, üdültetést, a jövőben az Újságíró Szövetség biztosítja. Minthogy november 1-től szakszervezeti tagdíjat fizetni nem kell, a Szövetség választmánya által kiküldendő bizottság határoz majd az új tagsági díjat illetően.

A megnövekedett tagsági díj – új bevételi forrásként – lehetővé tesz olyan szociális támogatásokat is, amelyek eddig – bár méltányosak voltak – anyagi eszközeink hiányában nem voltak teljesíthetők.

(Itt megemlíthetem, hogy Tihanyban új üdülőt kaptunk, amelynek üzemeltetését a Szanatórium Egyesület még a tél folyamán megkezdi.)

Az új választmány dolga lesz, hogy kieszközölje a Szövetség eddiginél jobb működését biztosító elhelyezését, a szerkesztőségekhez közel, új székházat szerezzen, megfelelő klubhelyiségekkel, könyvtárral és olvasószobákkal, ahol mód nyílik majd az archívum és hírlaptár kibővítésére, esetleg a jelenlegiek összpontosítására, amely dolgozószobákat bocsát a tagság rendelkezésére, s alkalmas lesz arra is, hogy vendégszobákat tartson fenn külföldi, esetleg vidéki újságírók részére.

Hadd szóljunk valamit az Újságírószövetség nemzetközi kapcsolatairól. Azokkal a kedvező változásokkal egyidejűleg, amelyek az újságírók nagyobb utazási lehetőségeiben is kifejezésre jutnak, erőteljesen javultak az Újságíró Szövetség kapcsolatai más országok újságíró szövetségeivel. Már a helsinki újságíró találkozó előtt is tettünk lépéseket azért, hogy a Nemzetközi Újságíró Szervezethez tartozó szövetségekkel megállapodásokat kössünk újságírók kölcsönös látogatásaira, szerkesztőségi cserékre, újságírók egy-egy csoportjának külföldi üdültetésére. E lépések eredményeként 1955-ben közvetlenül a szerkesztőségek által létesített megállapodásokon kívül a Szövetség is szervezett például lengyelországi és csehszlovákiai szerkesztőségekkel cserelátogatásokat, ugyancsak 1956-ban is, amikor azon kívül Lengyelországba és Bulgáriába ment üdülni hat-hat újságíró. Tanulmányoztuk a német és a bolgár újságíró szövetség munkáját, szintén kölcsönösségi alapon. A Nemzetközi Újságíró Szervezet kezdeményezésére most kezdenek hozzá Várnában, a Fekete-tenger partján egy nagy, 80 szobás, nemzetközi üdülő építéséhez. Felszerelését és berendezését a különböző országok újságíró szövetségei vállalták magukra. A jövőben ide is jelentős számban mehetnek üdülni magyar újságírók. A Nemzetközi Újságíró Szervezet a közeljövőben megkezdi olyan szakmai tanácskozások szervezését, amelyeken a különböző országok fővárosaiban egy-egy alkalommal megvitatják az újságírás egy-egy műfaji problémáját. Nyilvánvaló hasznos lesz, ha ezeken a mi újságíróink is részt vesznek majd. Örömmel számolhatunk be arról, hogy korábbi kapcsolataink az utóbbi időben kibővültek; kapcsolatot teremtettünk a testvéri Jugoszláv Népköztársaság Újságíró Szövetségével s elvben már létre is jött a megállapodás kölcsönös látogatásokra, a két Szövetség küldöttségeinek tapasztalatcseréjére. Érintkezésbe léptünk az Osztrák Újságíró Szövetséggel, s kiterjedtek az egyéb újságírói és szerkesztőségek közötti kapcsolatok. Az utazások megkönnyítése azt eredményezte, hogy vannak már bizonyos kapcsolataink nyugatnémet, török, angol szerkesztőségekkel és újságírókkal is.

Beszámolónkban nem térünk ki részletesen azok a kísérletekre, amelyeket az újságírók szakmai képzésére, illetve továbbképzésére tettünk. Sok volt a derékba tört kísérlet, még több az olyan, amely már indulásakor elvetélt. Nincs újságírói tananyagunk, amely a szükségletet kielégítené. Igen kevés műben dolgozták fel eddig a magyar sajtó múltját, még kevesebben az utolsó tíz év sajtójának tapasztalatait. Az új vezetőségnek javaslatokat kell majd kidolgoznia arra, hogy miképpen oldható meg legcélszerűbben a fiatal újságírók egyetemi képzése, hogyan alkalmazkodjék az újságíróképzés a követelményekhez, a reális lehetőségekhez. Az már ma is világosan látható, hogy a mai helyzet nem kielégítő, az egyetemi újságíróképzés csődbe került. Hogyan valósítható meg az újságírókat, szerkesztőségi munkát közvetlenül, már menetközben is segítő, fejlesztő képzés és továbbképzés? Minden nagyobb szerkesztőségben, a Rádiónál és az MTI-nél is több gyakornoki státuszt kell rendszeresíteni. A sajtóelméleti munkának megfelelő anyagi alappal rendelkező fórumot kell teremteni, talán a Csehszlovák Újságíró Szövetség mellett működő Sajtótudományi Intézethez hasonló intézmény volna erre megfelelő. Az új választmánynak célszerű lesz egy széles bizottság által alaposan felülvizsgálni ezeket a kérdéseket és megfelelő javaslatokat tenni.

Ami az újságírók szociális helyzetét, bérkérdéseit illeti. Az 1954-es bérrendezés javított a korábbi helyzeten, különösen a megyei lapoknál dolgozók bérezésében jelentett kedvező változást, bár nem hozott kielégítő javulást ott sem. Jelenleg ismét ott tartunk, hogy az újságírók bére elmaradt más értelmiségi kategóriák mögött. Minthogy az anyagi érdekeltséget az újságírói munkában sem a premizálással, sem a kísérletképpen bevezetett teljesítménybérrel nem lehetett kellőképpen biztosítani, az úgynevezett kifelé-dolgozás, ami általában nem helytelen, az utóbbi időben helyenként kezd nyugtalanító méreteket ölteni. Azt mondják az újságírók, ha elfoglaltságukról panaszkodnak, hogy ekkortól-eddig a szerkesztőségben dolgoztam, ennyi és ennyi időt vett el a társadalmi munka, azután cikket írtam, mert valamiből élni is kell. Ennek csak a fele tréfa, a fele figyelmeztetés. Örültünk, hogy a Minisztertanács, figyelembe véve a helyzetet, 1957-ben 4.2 millió forinttal szándékozik felemelni a szerkesztőségek évi béralapját. Ez nagyban előmozdítja majd az anyagi érdekeltség érvényesülését a lapoknál, segíti az újságírói munkát, jobb újságok kiadását. A Szövetség, minthogy érdekvédelmi szerv lesz, most már megteheti majd, hogy javítson a külső cikkírók helyzetén, megállapítsa a különböző írásokért járó honoráriumokat és támogassa a szerkesztőségeket abban, hogy minél több külső munkatársukkal köthessenek szerződést, addig is, amíg valaki nem kerülhet státuszba, egzisztenciája legalább viszonylagosan megszilárduljon. 1957-ben létre kell hozni az újságírók kollektív szerződését, és abban lerögzíteni azokat a kedvezményeket, amelyeket a párt Központi Vezetősége támogatásával értünk el. A jövőben valamennyi újságíró egy havi fizetéses szabadságra jogosult. A felmondási idő: gyakornokoknál egy hónap, munkatársnál – rovatvezető helyettesig – 3 hónap, rovatvezetőtől felfelé 6 hónap. A fizetési besorolásoknál, a kategorizálásnál arra kell majd törekedni, hogy a szerkesztő bizottságok a lehető legnagyobb önállósággal rendelkezzenek mind a státuszok, a létszám megállapítását, mind a béralap felhasználását illetően. Felül kell vizsgálni a prémium-rendszert és módosítani azzal a céllal, hogy az eddiginél hatékonyabban mozdítsa elő a lapok színvonalának emelését, ami az újságok között, az olvasók megnyeréséért folyó egészséges versengés döntő feltétele.

A kollektív szerződés kidolgozásánál és az új választmány működése során állandó és komoly figyelmet kell fordítani a fotoriporterek helyzetére, munkaviszonyaik és honorárium problémáik megoldására. Sajtónk munkásainak eme értékes rétegét éveken át nem karolták fel kellőképpen. Ezen sürgősen változtatni kell. Szükséges az is, hogy gondos figyelemmel kísérje Szövetségünk a karikaturisták, újságrajzolók helyzetét, nagyobb támogatást nyújtson nekik mind erkölcsi, mind anyagi vonatkozásban.

Az újságírói rehabilitálásokról. A Párt Központi Vezetőségével és a Minisztertanáccsal egyetértésben a Szövetség elnöksége mellett rehabilitációs bizottság alakult. Mintegy 250 újságíró kérte ügyének, különböző panaszainak, sérelmeinek felülvizsgálását. Minthogy egy bizottság ezt a nagy munkát nem tudta ellátni, elnökségünk két újabb bizottságot hozott létre. A közgyűlésig a három bizottság ……. [a kéziratban kipontozva – szerk.] újságíró ügyében tett javaslatot illetékes párt és állami szerveknek az indokolt igazságtevés érdekében. Eddig az történt, hogy a szerkesztőségek részére 60 szerződéses státuszhoz szükséges béralapot biztosítottak, s alapot teremtettek az anyagi kártérítések fedezésére. Az új választmánynak bizottságot kell majd kiküldenie a méltányos és reális kártérítési kérelmek elbírálására, összegszerű javaslatok megtételére.

Az újságírók megbecsülése régóta szóbeszéd, vita tárgya a köreinkben és részben már a közvélemény előtt is. A Párt Központi Vezetősége is elismeri ezt, és ezért számos intézkedést tett és tesz ezen a téren. Ez természetesen nem kizárólag bérezés és honoráriumok kérdése. Biztos örömmel fogadják az újságírók, hogy a régóta kért újságíró díj, amely a József Attila, Munkácsy Mihály, Liszt Ferenc díjakhoz hasonlóan kitüntető címmel és jelentős összeggel jutalmazná a mi szakterületünk, az újságírás legjobb évi teljesítményeit, a megvalósítás állapotába került. Az Előkészítő Bizottság javaslata, hogy Táncsics Mihályról nevezzük el a díjat. 1957. február 1-én, a Sajtó Napján első ízben kerül kiosztásra a három első díj, a négy második és a hat harmadik díj, előreláthatólag 10, 7 és 5 ezer forintos összegekben.

Talán ide sorolható az az elgondolás is, hogy az eddigi kísérletezések után, mint amilyen a békecikk-pályázat volt, jövőre az Újságíró Szövetség tűzzön ki megfelelő jutalmakat kiemelkedő újságírói teljesítményekért, például: a legjobb publicisztikai írásokért, a legjobb riportokért, vagy riportért, kritikáért, tárcáért, stb. Ez is segítheti a lapok közötti szabad versenyt, az olvasók megnyeréséért folyó nemes versengést. Előterjesztéssel fordultunk a Minisztertanácshoz, hogy az Újságírószövetség 1957-es igazolványai szabad belépést biztosítsanak valamennyi minisztériumunkba, állami intézményeinkbe és az üzemekbe. A rendelet ugyan nem jelent még meg, biztosra vehető, hogy javaslatunkat elfogadják, mert az illetékesek azzal egyetértenek. Számos újságíró kérésére az újságíró igazolványokba orosz és francia nyelvű betétlapot is illesztünk. A Belügyminisztérium biztosítja továbbá, hogy azoknak az újságíróknak, fotoriportereknek, akik rendőri tudósításokkal foglalkoznak, munkájuk megkönnyítésére kordonátlépési engedélyük is legyen. Csupán az első lépésnek tekinthető, de azért megemlítjük, hogy a Közlekedésügyi Minisztérium évente egy bizonyos mennyiségű szabadjegyet biztosít újságíróknak, hogy szabadságuk ideje alatt egy-egy utazást tehessenek az ország különböző vidékeire tanulmányi célból. Annyit még, hogy élve azokkal a lehetőségekkel, amelyeket állami és gazdasági szervek az utóbbi időben tapasztalható nagyobb megértése biztosít, elértük, hogy a jövőben szövetségünk segítséget tud majd biztosítani az újságíróknak részletfizetésre történő írógép-vásárláshoz, s azt, hogy a szerkesztőségek, a Rádió és az MTI lakáskontingensén kívül maga a Szövetség is lakáshoz tudjon juttatni évente egyelőre 6-8 újságírót. Jövőre létre kell hozni az agg újságírók otthonát, és el kell érni, hogy vizsgálják felül az újságíró nyugdíjakat, orvosolják a jogos és indokolt panaszokat. E folyamatnak reméljük, ezzel nem szakad vége, s Szövetségünk új választmányának, az Újságíró Szövetségnek megnövekedett súlya és tekintélye is lehetővé teszi majd, hogy a júliusi párthatározatok szellemében számos további intézkedés történjék az újságírók érdekében.

Ilyen további intézkedések kellenek a művelődési lehetőségek megkönnyítésére: színházi, művészeti és sportesemények kedvezményes és díjtalan megtekintéséhez, könyvbeszerzésekhez, helyi közlekedési és telefon-kedvezményekhez, stb.

A sajtófejlesztésről: 1949-ben nyolc napilap volt. Később megszűnt a Kis Újság, a Szabad Szó, a Friss Újság, jól lehet a lapok eredményesen szolgálhatták volna a nemzeti egység ügyét. Példányszámban haladtunk az 1949-es és az 1938-as állapotokhoz képest is. 1938-ban napilapból 1 millió 77 ezer példány jelent meg, 1949-ben 936 ezer, ma 1 millió 246 ezer példány. A példányszám azonban nem minden. 1938-ban ugyanis, de még 1949-ben is, a lapok 8-16 és 24 oldalon jelentek meg. Most viszont 4-6-8 és 10 oldalon. 1949-ben a sajtó 19 ezer tonna rotációs papírt használt fel, a folyó évre pedig 15 ezer tonnát kapott. Ez az oka annak, hogy a lakosság által kedvelt és keresett lapokból sem Budapesten, sem vidéken nem lehet kapni megjelenésük után néhány órával.

A júliusi párthatározat óta a Központi Vezetőség hozzájárulásával jelentős lépések történtek a korábbi hibás intézkedések orvoslására. Megjelenik és rendkívül keresett a Hétfői Hírlap, rövidesen kezünkbe kerül az Érdekes Újság. Valamelyest emelték már a keresett lapok példányszámát és egyesek terjedelmét. Megjelent a Nagyvilág és rövidesen megjelenik az Életképek. Néhány más központi lap kiadása is szükségesnek mutatkozik. Helyes volna ismét kiadni régi formájában a hagyományos, közkedvelt és a lakosság egy széles rétege által hosszú időn át megszokott Friss Újságot. Elengedhetetlen szükség volna országos délutáni lapra (az Esti Budapesten kívül), valamint közgazdasági és társadalompolitikai hetilapra. Népfront lapokat kellene vidéken kiadni, különösen a legnagyobb városokban. Az a színvonaljavulás, amely egyes napilapjainknál szembe tűnik, (például a Népszavánál és a Szabad Ifjúságnál) mind inkább odavezet, hogy e lapok olvasótábora megszilárdul és növekszik. Tekintettel arra, hogy a papír jó részét import útján szerezzük be, nyilvánvaló, hogy népgazdaságunk helyzetétől függ a további fejlődés e téren. Azt azonban máris megtehetnénk, hogy komoly felelősségtudattal újból és végérvényesen felmérjük a papírgazdálkodás helyzetét, a meglévő papírból maximális mennyiséget biztosítsunk a sajtónak. Sőt: tegyük vizsgálat tárgyává azt is, hogy a jelenleg meglévő lapjaink, arculatukat tekintve hogyan alkalmazkodnak az ország népének igényeihez, hogyan teljesítik politikai feladataikat, kielégítő-e hatásuk a közvélemény formálására, stb. Nem vitás például, hogy egyetlen olyan lapunk sincs, amely megközelítően is kielégítené annak az olvasótábornak igényét, amely színvonalas és politikailag helyes tájékoztatást szeretne kapni, kellő részletességgel azokról az elvi és gyakorlati problémákról, fejleményekről és változásokról, amelyek a Szovjetunió, Kína, Jugoszlávia, a szocialista tábor, a világ kommunista-szocialista pártjai és az egész munkásmozgalom soraiban végbemennek. Általában azon a nézeten vagyunk, a lapok példányszámának a megállapításánál a lakosság igényeit kell elsősorban figyelembe venni. Mindenképpen helyesnek látszik jelentősen emelni a Népszava, a Szabad Ifjúság, a Magyar Nemzet példányszámát és több papírt biztosítani a Hétfői Hírlapnak és az Érdekes Újságnak. Az olvasók százezreinek óhaja, hogy emeljék a napilapok terjedelmét és az olyan népszerű hetilapokét is, mint a Nők Lapja, a Béke és Szabadság, a Művelt Nép, a Színház és Mozi. A vidéki sajtó súlyos lebecsülését mutatja, hogy a megyeközpontokban négyoldalas lapokat adunk ki, amelyek csak kétszer egy héten bővülnek hat oldalra. Mind a lapterjedelem, mind a szerkesztői státusz tekintetében hatékony segítséget kell nyújtani a megyei lapoknak. A lapkiadó szerveknek, de az egyes lapok szerkesztőségeinek is, nagyobb jogkört kell biztosítani az eddiginél, hogy havi, illetve negyedévi papírkontingensüket önállóan használhassák fel, s az adott helyzetnek, követelményeknek megfelelően a maguk belátása szerint adhassanak ki kisebb, vagy nagyobb terjedelmű számokat. Ezzel egyidejűleg megoldásra vár a szerkesztőségek nagyobb gazdasági önállóságának biztosítása: a szerkesztőség vezetője, – a szerkesztőbizottság – a legjobb belátása szerint gazdálkodhasson a lap anyagi eszközeivel. Egyszóval: biztosítanunk kell a sajtószabadság anyagi feltételeit. Itt jegyezzük meg, hogy sürgősen szükség volna a sajtó állami irányítása széttagoltságának megszűntetésére. Azt javasoljuk, hogy a sajtó állami irányítása a Minisztertanács kezében összpontosuljon.

A lapterjesztésről: Az 1950-ben bevezetett postai hírlapterjesztés azt eredményezte, hogy a korábbi 1100 helységre kiterjedő „bizományos-terjesztés” helyett 2700 postahivatal 3000 helységben terjeszti az újságokat. A faluban, ahol régen néhány újságot olvastak, azt is inkább vasárnap, jelenleg a napilapokon kívül 20-25 különböző hetilapot és folyóiratot terjesztenek. Soha annyian nem olvastak falun újságot, mint ma. 1951-ben hazánkban havonta 34 millió lapot olvastak, ma 50 milliót. Az öt év előtti 5 millió 600 ezer előfizetőhöz képest a lapelőfizetők száma 7 millió 800 ezer.

Az utóbbi időben mind több és több a panasz a terjesztésre. Közgyűlésünk hírére levelek érkeztek e tárgyban Szövetségünkhöz az ország különböző helyeiről. Hiba volna, ha a zavarok és jogos panaszok miatt a Postát tennénk meg bűnbaknak. A kiadói szervek példányszám terveik elkészítésénél a múltban nem kérték ki a Posta véleményét. Ez is közrejátszott, hogy nagy aránytalanságok keletkeztek egyes lapok javára, mások hátrányára. A Népművelési Minisztériumnak csak formálisan volt szerepe a terjesztési politika kialakításában, a sajtóirányítás túlzott centralizmusa, a nem elég körültekintő döntések monopolhelyzetet teremtettek az egyik lapnak, kíméletlenül leszorították a másikat. Ezt alátámasztotta a postások hibás módszerű premizálása, amely nem tette őket érdekeltté valamennyi lap, csak a Szabad Nép terjesztésében. Számos vidéki újságolvasó panaszolja, hogy csak a megjelenés másnapján kapja meg az újságját. Ennek részben a vidéki kiadások 1953-ban történt megszüntetése és a megjelenés éjfél utáni időpontja játszik szerepet. Másrészt az elavult és szűk gépkocsipark, valamint a vonatkésések. Sürgősen felül kell vizsgálni ezt a dolgot, mert a postai tarifa rendkívül magas, s a terjesztés mégsem megy jól. Ami már e pillanatban is vitathatatlan: a lapterjesztésben, illetve előfizetésben szigorúan érvényesülnie kell önkéntességnek, másrészt a szerkesztőségeknek gondoskodniuk kell a társadalmi sajtómunka különböző formáinak újbóli feltámasztásáról, mert ez – gondoljunk a l’Humanité példájára – a politikai agitációnak is kiváló iskolája és a lapok érdekeit is jól szolgálja. Nem nélkülözhető végül a megoldásnál olyan intézkedések sorozata sem, mint például ízléses újság-pavilonok berendezése, szállodás, éttermek hírlapokkal való ellátása, megfelelő technika biztosítása a terjesztéshez, stb. Minthogy jövőre a tervbe vett sajtófejlesztéshez az eddiginél jóval több rotációs papírra van szükség, s a rotációs papír beszerzése igen nagy deviza-kiadást jelent, megfontolandó volna, hogy nem kellene-e a sztálinvárosi cellulózgyár mellett új papírgyárat létesíteni, a második ötéves tervben, a hazai rotációs papírszükséglet biztosítására.

Szakemberek véleménye szerint, jól lehet a magyar nyomdaipar néhány beruházástól eltekintve lényegesen nem fejlődött hosszú éveken át, a fejlesztéssel kapcsolatos feladatokat még így is teljesíteni tudja. Néhány sürgős beruházás persze elengedhetetlen. Az Atheneumnak és a Szikra Lapnyomdának 13-as formátumú 32 oldalas rotációs gép kellene, magasnyomású lapok elkészítéséhez, másrészt bővíteni kellene a nyomdateret, például azzal, hogy a Hungária Nyomdát és az Általános Nyomdát – amelyet jelenleg más vállalatok tartanak a kezükben – újból üzembe helyezzék, mint nyomdát. Ki kell alakítani a nyomdák közötti helyes kooperációt és megvizsgálni, hogy vajon minden nyomdaüzem teljes kapacitását kihasználjuk-e. Teljesíteni kell végül a megyei újságírók és lapkiadók kívánságát, hogy anyagi lehetőségeikhez képest, de minél előbb fel kell frissíteni nyomdáik elavult berendezését, s a vidéki nyomdákat megfelelő gépekkel kell felszerelni.

E gyakorlati kérdéseken kívül, amelyekről szóltunk, újságíróink érdeklődésének előterében állnak az olyan problémák, mint a sajtószabadság elvi tisztázása, megvalósítása és törvényes védelme népi államunkban, a sajtó pártirányításának módszerei, a helytelen intézkedések és ártalmas gyakorlat helyett az irányítás magasabb színvonalú, de hatékonyabb formáinak kialakítása, az újságírói pártosság fogalma, stb.

A sajtó bármely alapkérdésének tisztázása és megoldása végső fokon a sajtószabadság gyakorlatának intézményes biztosításától függ. Igaz, hogy Magyarországon a nyomdák és papírgyárak a népi állam tulajdonában vannak, igaz, hogy az alkotmány minden állampolgárnak biztosítja a véleménynyilvánítás szabadságát és az is igaz, hogy a sajtótermékek kiadásának joga is a nép államáé, a párté, a különböző tömegszervezeteké. Az utóbbi esztendők gyakorlata azonban azt bizonyítja, hogy mindezek a körülmények a tényleges és teljes sajtószabadságnak csupán feltételei, semmi esetre sem kizárólagos biztosítékai. Illetve, biztosítékai is olyan értelemben, hogy kizárják a reakciós, ellenforradalmi, a népi demokratikus államrend felforgatására törekvő sajtó létezésének lehetőségét. Ez rendkívül fontos tényező, a szocialista sajtó szabadságának kiindulópontja és természetes velejárója. Éppen ilyen fontos azonban, hogy a szocialista sajtó szabadságát ennek a – saját létét biztosító – természetes korlátnak a kivételével semmilyen más megkötöttség ne csorbítsa.

A sajtószabadság a népszabadság fontos része. Nélküle nincs néphatalom, szocializmus. A Népköztársaság alapelve nem lehet más, mint a teljes szabadság a kommunista és demokratikus sajtó részére. Ezt rögzíti a Népköztársaság alaptörvénye: az Alkotmány is. Egyetlen magyar állampolgárnak sincs joga ahhoz, hogy az Alkotmány bármely – ez esetben a sajtószabadságra vonatkozó – rendelkezésén büntetlenül túltehesse magát.

A Magyar Népköztársaságban normális viszonyok között nincs, és nem lehet semmiféle – sem közvetlen, sem közvetett – előzetes cenzúra. Ahol még van, ott sürgősen meg kell szüntetni. A szocialista sajtószabadságot tehát a napjainkban fennálló törvényes államrend tiszteletben tartásán kívül semmi sem korlátozhatja.

A máig is – papíron – érvényben lévő 1914. évi sajtótörvény erre nyilvánvalóan nem alkalmas. 1957-ben újat kell alkotni, a sajtóhoz értő jogászok és az újságírók bevonásával, hogy ez a törvényen kívüli állapot minél hamarabb megszűnjék.

Milyen gyakorlat következik a sajtószabadságnak előbb körvonalazott elveiből? Elsősorban felül kell vizsgálni a magyar sajtó szervezetének mai állapotát és érvényt kell szerezni a fenti elveknek olyan tekintetben is, hogy az állampolgároknak bizonyos, nem szervezett csoportjai, amelyek egyébként a népi demokráciát és a szocializmus építését helyeslik, alapíthassanak lapot. Vagyis a párton, az államon, a tömegszervezeteken, az egyházakon, a társadalmi és kulturális egyesületek kívül ne zárják ki eleve annak a lehetőségét, hogy lapot indíthassanak politikai, társadalmi, kulturális, művészeti és tudományos irányzatokat képviselő csoportok, sőt esetleg egyének is. Az ország politikai és gazdasági helyzetéből adódóan ilyen lapok semmilyen tekintetben sem veszélyeztetnék a szocializmus építését, hanem éppen ellenkezőleg, élénkítenék az ideológiai és gazdasági vérkeringést és rendkívül serkentően hatnának a párt- és tömegszervezeti sajtó fejlődésére is.

A fenti elvekből következik, hogy a pártnak és az államnak rendszeresen tájékoztatnia kell a sajtót, ezen túlmenően pedig minden lehetőséget biztosítani kell arra nézve, hogy az újságírók minden fontos bel- és külföldi eseményt és folyamatot szabadon figyelemmel kísérhessenek, azokról anyagot és adatokat gyűjthessenek az olvasók tájékoztatása és véleményük nyilvánítása céljából. A nyílt és alapos tájékoztatás, valamint a nemzetközi kapcsolatok további javítása érdekében csökkenteni kell a nyugati sajtó nyilvános terjesztésének korlátozását. Közvetlen kapcsolatot kell létesíteni a nagy nyugati hírügynökségekkel, valamint egyéb sajtószervekkel és újságíró szövetségekkel, kölcsönös megállapodásokkal szélesíteni kell az utazási bázist a Szovjetunión és a népi demokráciákon kívül elsősorban a baráti és semleges államokkal és fokozatosan a világ valamennyi államával. A sajtónak olyan tekintéllyé kell válnia hazánkban is, hogy bírálatai, észrevételei ne maradhassanak hatástalanok.

A sajtó szabadságának kiterjesztése – ami egyúttal az olvasók, a nép iránti nagyobb felelősséget is jelenti – akkor szolgálja igazán a népi demokráciát, a szocializmus építését, ha megfelelő intézkedések is biztosítják a sajtóban közölt problémák elintézést. A készülő új sajtótörvénynek tekintettel kell lennie arra, hogy az 1954. évi I. számú törvény a dolgozók bejelentéseinek intézéséről nem érte el – az adott politikai viszonyok között nem is érhette el – célját, távolról sem biztosítja pl. az újságokban közölt, vagy a szerkesztőségek által továbbított levelek méltányos elintézését. Éppen ezért sokkal konkrétabban, világosabban és a kibúvási lehetőségek legteljesebb kizárásával olyan rendszabályokat kell alkotni, amelyek mindenféle jelzés, indokolt, jogos kívánság, javaslat – akár megjelent a sajtóban, akár nem – figyelembevételét és elintézését biztosítják. Ne fordulhasson elő, hogy például ezerszám kapnak a szerkesztőségek adópanaszokat tartalmazó leveleket, de nem lehet elintézni semmit, mert a pénzügyi szervek a különböző adómérsékléseket nem vették figyelembe a helyi adóbevételi tervek elkészítésénél, és mert semmibe véve a felszólalókat, nem hajlandók a terveket még most sem módosítani. És az ilyen bürokratikus, nyíltan népellenes tettek elkövetői gyakran a népi állam érdekeire hivatkoznak!

Sajtónk demokratizmusának fontos kritériuma a szerkesztőségek tömegkapcsolata. Ha törvény biztosítja, hogy a munkás- paraszt- értelmiségi levelezők bejelentéseit ki kell vizsgálni, hogy a sajtóban megjelent bírálatra válaszolni, a kívánt esetekben intézkedni kell, akkor a lapok a megtett intézkedések közlése által megtartják és erősítik levelezőik bizalmát, s kedvét, hogy közreműködjenek a szerkesztőség munkájában. Ezzel függ össze, hogy a lapok levelezési rovatainak munkatársait újságírókként kezeljék, és nagyobb megbecsülésben részesítsék. Kapják meg a Szövetség igazolványát és ugyanazokat a kedvezményeket, mint a többi újságíró. Szövetségünk vezető szerveinek érvényt kell szerezniük ennek az elvnek. Mielőbb sort kell keríteni arra is, hogy Szövetségünk mélyreható vizsgálat alá vegye a levelezési mozgalom helyzetét, annak elvi és módszerbeli vonatkozásait.

A pártirányításról szólva elsősorban azt kell figyelembe vennünk, hogy vannak pártlapok és tömegszervezeti, párton kívüli újságok; és olyanok, amelyeknek szerkesztői nem marxista világnézetűek.

A pártlapokat illetően egyértelmű a helyzet: a párt politikájának hirdetői minden esetben, minden körülmények között. Ennek az irányításnak természetszerűen elvi irányításnak kell lennie. Eddigi gyakorlati módszerei azonban radikális változtatásra szorulnak. A szektás, dogmatikus vezetés légkörében kialakult módszereket maga az élet, a fejlődés ítélte el. A helyes módszerek megtalálásához kellő alapot nyújt a júliusi határozat, amellyel az újságírók egyetértenek, s amelynek valóra váltását a kommunista újságírók magukra nézve kötelezőnek ismerik el.

Mindenekelőtt kimondhatjuk, hogy a pártlapoknál a párt politikáját elsősorban a kommunista szerkesztőségeknek kell képviselniük, rajtuk és az Újságíró Szövetség vezető szerveiben dolgozó párttagokon keresztül kell megvalósítani a pártirányítást. A szerkesztőségek vezetőinek nagyobb önállóságot kell biztosítani munkatársaik kiválasztásában. Az is nyilvánvaló, hogy a pártirányításon – tehát politikai, elvi irányításon – nem a napi közvetlen beavatkozást, pro domokat és telefon-utasításokat értjük. Ezeknek a módszereknek az eluralkodását ma már nyíltan elítélik az illetékes pártfórumok. Abban is megértés tapasztalható, hogy a pártszervek bízzanak a kommunista szerkesztőkben, újságírókban és abból induljanak ki, hogy ők is a júliusi határozat következetes végrehajtásáért küzdenek. Éppen ezért szüntessék meg mindenütt, ahol még életben van – különösen a megyei és üzemi lapoknál – az előzetes cenzúra gyakorlását.

Más a helyzet a párton kívüli lapoknál a hazafias népfront-mozgalom kibontakozásával, politikai súlyának és az országban betöltött szerepének növekedésével egyidejűleg kell kialakítani a helyes, demokratikus módszereket a nem kommunista lapok szerkesztőivel és szerkesztőségeivel való együttműködésre és kell megtalálni azokat a formákat, eszközöket, amelyeknek segítségével ez a népfront-politikán alapuló együttműködés létre jöhet.

A helyzet és az egész probléma megoldása alaposabb elemzést igényel. A részletek kidolgozása nagy feladat, a közeljövőben kell megvalósítani. De hadd idézzük legalább a leggyakrabban adódó konkrét kérdéseket. Mi történjék, ha az újságíró, a szerkesztő nem ért egyet a párt valamelyik határozatával, a kormány valamelyik döntésével, vagy azok egyes részleteivel? Vagy: mi történjék, ha az újságíró nem ért egyet annak a pártszervnek valamilyen döntésével, ahová tartozik? Mi történjék, ha egy-egy pártszerv vezetői rosszul értelmezik a Központi Vezetőség határozatát, vagy szektás nézeteket képviselnek? Mit tegyen az újságíró, ha a lap, amelynél dolgozik, megváltoztatja politikai álláspontját és ő nem ért egyet a lap új politikájával?

Ezeket a kérdéseket nem azért tesszük fel, mintha azt vallanánk, hogy az újságírók véleményének szükségszerűen szembe kell kerülnie a párt, egyes pártszervek, vagy pártfunkcionáriusok véleményével, mintha nem azt tartanók fő feladatunknak, hogy támogassuk a párt és a kormány új politikáját. De feltétlenül meg kell szívlelnünk a Kínai Kommunista Párt állásfoglalását a különvélemény jogáról. A megoldás egyik eszköze mindenképpen az, hogy a legfontosabb határozatokat lehetőleg széleskörű viták előzzék meg, amelyekben a sajtónak döntő szerepet biztosítsanak. A kommunista pártosságon, pártszerűségen nem a gondolkodásnélküli, tekintélyek előtti kritikátlan meghajlást értjük, még a határozatok végrehajtásával sem. A párt szervezeti szabályzata értelmében valamennyi kommunista párttag, a kommunista újságíró is, köteles alávetni magát a többség akaratának, a felsőbb szervek döntésének. Legyen azonban a kommunista újságírónak joga, sőt kötelessége, észrevételeit, véleményét a legcélravezetőbb módon kifejteni, ha egy határozat végrehajtása közben azt tapasztalja, hogy annak egésze, vagy egy része nem felel meg kívánt célnak, vagy egyéb módon ellenkezik a párt politikájának szellemével. És feltétlenül legyen joga bírálni a párt szerveit is, ha azt tapasztalja, hogy azok egy határozatot nem a helyi viszonyokra alkalmaznak, mereven, esetleg teljesen hamisan hajtják végre.

Lehet, hogy ez ma még nem egészen egyezik a szervezeti szabályzat betűjével, de semmi esetre sem ellenkezik a párt politikájának marxista-leninista szellemével. Azok a viták, amelyek mostanában a magyar ipar, a mezőgazdaság, a tudomány és művészetek jövőjéről folynak, nem egy pontban ellenkeznek különböző korábbi párt és kormányhatározatokkal. Mégis többségükben pártszerűek ezek a viták, mert összhangban vannak a párt érdekeivel, a helyzet józan, szakszerű mérlegeléséből következnek, és mert a szocializmus ügyét szolgálják. Ha tehát a gyakorlat mégis megkövetelte, hogy kommunista politikusok, írók, közgazdászok, újságírók bíráljanak nem érvénytelenített, de részben, vagy egészben túlhaladott régi határozatokat, miért ne lehetne ezt a gyakorlatot elvként elfogadni? Különösen, ha arra gondolunk, hogy az általános demokratizálódási folyamat a gazdasági decentralizálás, a helyi szervek önállóságának növekedése az alkotó viták eredményeként mind kevésbé lesznek kénytelenek a kommunisták ehhez a módszerhez folyamodni, mert a jövőben a határozatok átgondoltabbak, kevésbé merevek lesznek, biztosítani fogják a tágabb értelmezést és a helyi követelményeknek megfelelő végrehajtás lehetőségeit.

Senkinek sincs oka attól tartani, hogy a kommunista újságírók visszaélnek ezzel az elvvel. D, hogy élhessenek vele, azt intézményesen is biztosítani kell. Legyen például joga az újságírónak adott esetben arra, hogy a szerkesztőség politikai irányvonalának megváltozása esetén lelkiismeretére hallgatva dönthessen magatartásáról, a lap kötelékéből kiválhasson, törvényes anyagi jogait érvényesíthesse, szerzett jogait és további újságírói működésének lehetőségeit megtarthassa.

Nagy általánosságban körülbelül így lehetne válaszolni a feltett kérdésekre. Ennek szellemében lehetne a problémát közgyűlésünk után részleteiben kidolgozni, hogy azt javaslat formájában eljuttassuk illetékes szervekhez, mindenekelőtt az MDP Központi Vezetőségéhez, amelytől a sajtó elvi és gyakorlati kérdéseinek megoldásához nagy és elhatározó jellegű segítséget várunk.

Újságíróink készen állnak, hogy legjobb tudásukkal, minden erejükkel segítsék hazánkban a politikai, gazdasági feladatok végrehajtását – szembenállnak minden olyan törekvéssel, amely nehézségeinkre spekulálva zavart, vagy széthúzást akar támasztani – bizalommal viseltetnek a júliusi határozatban foglalt alapelvek iránt, hűséggel népi államunkhoz, népünkhöz, folytatják munkájukat.

Tisztelt Közgyűlés! Kedves Elvtársak! Barátaink!

Köszönjük, hogy meghallgatták beszámolóinkat. Kérjük, hozzászólásaikkal járuljanak hozzá, hogy közgyűlésünk jó munkát végezhessen, hogy összegezhessük, hogy mik a további tennivalók, ha azt akarjuk, hogy Népköztársaságunk sajtója, a magyar újságírás, a népek testvéri barátságának, a békének, a szocialista demokratizmus győzelmének biztos kezű zászlóvivője legyen.
Vadász Ferenc
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek