Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1992. március
Az első magyar sajtótörvény születése
„Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti…”
2007. március 13. kedd, 18:36
Az 1848:18. törvénycikkely negyvenöt paragrafusból állt. Összegezte mindazt, amit a reformkorban a liberális ellenzék mérsékelt szárnya követelt. Eltörölte a feudális cenzúrát, megszüntette a nyomdai és könyvkereskedelmi privilégiumokat és a külföldi könyvek, lapok előzetes revízióját is, a korabeli európai színvonalon biztosította a sajtó, a gondolatközlés szabadságát. A Magyar Sajtó írása 1992-ből.
Magyarországon – akárcsak sok más országban – a sajtó szabadságát kinyilvánító törvény igénye a polgárosodás folyamatában született. Megalkotásához azonban hosszú, gyötrelmes út vezetett.

A reformkori irodalmi alkotásokból, visszaemlékezésekből jól ismert cenzúra rendszere a ferenci abszolutizmus kezdeti szakaszában épült ki. A gyakorlatban azt jelentette, hogy a nyomdatermékeket (könyveket, lapokat stb.) kiadás előtt az erre kijelölt hatósági személlyel, a cenzorral engedélyeztetni kellett. Az uralkodó ezáltal igyekezett megakadályozni a feudális rend és birodalmi egység védelmében – a külföldről jövő, haladó politikai eszmék, főleg a liberalizmus beáramlását. A gondolatközlés szabadságának hiánya károsan hatott a kultúra terjesztésére is, és természetesen erősen gátolta a hazai sajtó fejlődését, korlátozta a szabad véleménynyilvánítás jogát. Az előzetes (preventív) vizsgálatot szabályozó királyi rendeletek azonban nem tartalmaztak világos útmutatást arra vonatkozóan, hogy mi engedélyezhető és mi nem, csak nagy általánosságban rajzolódott ki a tiltott művek köre. Innen származtak a – sokszor a nevetségesség határát súroló – önkényeskedések, következetlenségek.

A magyarországi politikai vezetőréteg – az írók, újságírók, gondolkodók támogatásával – 1790 óta meg-megújuló harcot folytatott a cenzúra ellen, illetve az elvi alapok szabatos tisztázásáért. E küzdelem a nemzeti mozgalom újabb felfelé ívelő periódusában, 1825-ben kapott új lendületet. A hosszú idő után összehívott országgyűlésen a rendek törekvése még csak arra irányult, hogy a kizárólagos királyi jognak nyilvánított előzetes vizsgálat a nemzet (mármint a nemesi nemzet) kezébe kerüljön s azt alkotmányosan, törvény útján rendezzék. Vagyis a cenzúrát egyelőre nem eltörölni akarták, hanem saját hatáskörükbe vonni. A diéta által kiküldött országos bizottmány közjogi albizottságának egyik tagja, Dessewffy József gróf viszont a sajtóviszonyok rendezését a sajtószabadság és az utólagos felelősség elve alapján szorgalmazta.

Noha a sérelmi magatartás még sokáig fellelhető, a harmincas évek elejétől az ekkor formálódó, majd egyre jobban megerősödő reform ellenzék álláspontja került előtérbe. Zala vármegye közgyűlése már 1832-ben hangoztatta: „szükséges egy olyan Törvény, mely a' mívelődésnek terjedését terhesen gátoló, és semmi világos Honni törvényen nem alapult Könyv vizsgálat megszüntetésével a' sajtó szabadságát nálunk is erős alapra építse." A nemesi reformerek a polgári átalakulás szempontjából közelítették meg e kérdést, bírálták a cenzúrát: a sajtó korlátainak tágításától, ledöntésétől azt várták, hogy a polgári reformok előkészítése, a demokratikus formák meghonosítása, a liberális eszmék térhódítása, az újtípusú politikai közvélemény kialakulása stb. meggyorsul, szélesebb körű lesz, a szabad sajtó elősegíti a polgárosodás hazai kibontakozását. A nemzeti önrendelkezés motívumát is fontosnak tartották, hiszen – mondotta Balogh János 1835-ben – a sajtószabadság „nemzetünknek el nem idegenített jussai közé tartozik”.

Könnyen belátható volt, hogy a bécsi udvar nem fog egykönnyen engedni, ezért a magyar liberálisok először csak rést akartak ütni a cenzúra masszív falán. E célt is szolgálta a többszöri próbálkozás után 1836 elején elkészült törvényjavaslat. Bár kizárólag a diétai tárgyalásokat ismertető országgyűlési újságról szólt, olyan elveket fogalmazott meg, amelyek egy majdani sajtótörvénynek is alapjául szolgálhattak. Elvetette a cenzúrát, mivel „a megelőző vizsgálat […] köz és általános tapasztalás szerént az emberi ész kifejlődését korlátozza, a nemzet, sőt emberiség boldogságának kártékony akadályává fajul”. A visszaélések, kihágások megakadályozására az utólagos büntetést és ennek kiszabására külön bíróság felállítását ajánlotta. Ez volt az első országgyűlési dokumentum, amelyben a polgári sajtószabadság követeléseit rögzítették.

A követi táblán az igenlő hozzászólók majdnem mindegyike a gondolat-, a szólás és a sajtószabadság – mint természetes emberi jog – megvalósulásának első lépését, egyik elemét látta a tervezetben. A többség el is fogadta a jelentést, ám a főrendek leszavazták. Ekkor is, majd a következő országgyűléseken (1839-40, 1843-44, 1847) a konzervatív mágnások (és jórészt a katolikus főpapok is) azzal tértek ki a minden alkalommal megújított kezdeményezés elől, hogy a sajtó ügyét átfogóan kell rendezni, nem lehet kiragadni egy-egy részterületét. Valójában az örökös halogatás taktikája a polgárosodás elleni akció volt, a feudális kiváltságok, a rendi szerkezet védelmében.

A sajtójogi követelésekre a király eleinte hallgatással vagy a feliratok elutasításával, majd a cenzúra szigorításával felelt. 1840-ben viszont – összhangban az udvar kompromisszumos politikájával – olyan cenzúrarendtartást léptettek életbe, amely lazított valamit a korábbi kötöttségeken. A szabályozás már önmagában is könnyebbséget jelentett, hiszen az írók, újságírók, szerkesztők jobban tudtak alkalmazkodni hozzá. Kedvezőbben hatott az a tény, hogy a budai központi könyvbíráló szék első elnöke, Mednyánszky Alajos báró méltányos, türelmes magatartást tanúsított, a politikai írásoknak, az újságoknak is szabadabb utat nyitott. Halála – 1844 júniusa – után viszont ismét szigorúbbá vált a cenzúra, a Helytartótanács 1846-ban újabb rendeletet is közzétett a napi sajtóról.
A harmincas évek végére, negyvenes évek derekára a liberális ellenzék felismerte, hogy egy-egy részlet kiemelésével nem érhet el átütő sikert. Ekkor már – a többi polgári reformmal együtt – egyre többször, egyre többen, egyre hangosabban követelték az igazi megoldást: a sajtószabadság törvénybe iktatását.

A rendi országgyűlésen először 1839 novemberében küldtek ki egy bizottságot a sajtó törvény tervezetének kidolgozására, hogy „a sajtónak szabadságát, és ezen soha el nem idegenített nemzeti jog élvezésének elrendelését a' nemzeti lét egy magasabb lépcsőire emelhetésére” véghez vigyék. A javaslat azonban nem készült el, 1844-ben pedig az újabb választmány meg sem kezdte a munkáját. A liberális politikusok, publicisták (Kossuth Lajos, Eötvös József, Irinyi József stb.) a főbb elveket a hírlapi vitákban, a röpiratokban, a megyegyűléseken és a külföldön kiadott könyvekben tisztázták. Sokak véleményét öntötte szavakba Szemere Bertalan, aki 1845 elején, követ jelentési beszédében kijelentette: „a teendők sorában a legfontosabb a sajtószabadság, amely a szabadságnak s nemzeti fejlődésnek föltétele".

Az újabb országgyűlésen, 1847 novemberében az als6táblán ismét többen sürgették a sajtótörvény megalkotását. November 29-én megint megbíztak – Széchenyi István gróf elnökletével – egy kerületi küldöttséget a tervezet összeállításával, ám ezt is az a sors fenyegette, mint elődeit: hónapokon át mindössze egy formális ülést tartott.

Ez a kérdés is a francia forradalom hírére, a márciusi forradalmi hullám idején mozdult el a holtpontról. 1848. március 14-én. a követi tábla kerületi ülésén Kossuth Lajos az előző napi bécsi eseményekre hivatkozva indítványt tett az azonnali hazai tennivalókra és ezek között másodikként említette a szabad sajtó szükségességét. Sürgette a kerületi bizottságot, „mielőbb nyújtsa be a főelveket magában foglaló javaslatát, nehogy másutt dietálják a sajtószabadságot, nem itt a törvényes helyen”.
Kossuth jól sejtette, hogy sietni kell. Pest ugyanis megelőzte a pozsonyi diétát: március 15-én az ottani tömegek forradalmi úton vívták ki a sajtószabadságot. A megrettent Helytartótanács másnap elfogadott egy ideiglenes szabályzatot is, amelyben kinyilvánította: „A sajtó minden megelőző censura nélkül szabadon működik”.

Közben Szemere Bertalan – mint a kerületi választmány jegyzője – lázasan dolgozott a sajtótörvényen. Március 20-án reggel terjesztette be a szövegét, amelynek a délutáni vita során a követek csak néhány apróbb részletét igazították ki. A főrendi tábla március 22-én szintén elfogadta a javaslatot.
Pest város aznapi közgyűlése azonban a márciusi ifjak által szervezett tömegmegmozdulás hatására határozatban kifogásolta a sajtóvétségek bizonytalan meghatározását, súlyosnak ítélte a megszabott büntetéseket és túlzottan magasnak tartotta a lapkiadáshoz szükséges biztosíték összegét, mivel ez a sajtónak a vagyonos kaszt kezébe adását jelentheti.

A pesti fejlemények ismeretében március 23-án a rendi országgyűlés alsótábláján, öt nappal később a főrendeknél a kijelölt miniszterelnök, Batthyány Lajos gróf személyesen kérte a törvénytervezet korrekcióját, pl. az óvadék felére csökkentését. Miután ez megtörtént, a bécsi udvar sem gördített akadályt.

Az 1848:18. törvénycikkely, a „Sajtótörvény” 45 paragrafusból állt. Összegezte mindazt, amit a reformkorban a liberális ellenzék mérsékelt szárnya követelt. Megalkotói figyelembe vették a külföldi polgári sajtótörvényeket is, így az angliait, a franciaországit és a belgiumit. Bevezető sorai fogalmazták meg a fő elvet: „Az előző vizsgálat eltöröltetvén örökre, s a sajtószabadság visszaállítván, ennek biztosítékául ideiglenesen rendeltetnek..." Még mindig a bevezetéshez tartozó első paragrafus rögzítette: „Gondolatait sajtó útján mindenki szabadon közölheti, és szabadon terjesztheti.” A második paragrafus pedig arról szólt, ami „Sajtóútoni közlés alatt értetik: minden olyan közlés, amely vagy szavakban, vagy ábrázatokban, nyomda, kőnyomda s metszés által eszközöltetik, és amelynek közzététele, a példányok akár ingyen kiosztásával, akár eladásával már megkezdődött."

Az első fejezet a sajtóvétségekről és azok büntetéséről, a második a bírói eljárásról intézkedett. A fokozott felelősség elvéből indult ki: első fokon a szerző, ha ezt nem ismerik, a kiadó, ha azt sem, a nyomda tulajdonosa ellen indítanak eljárást. A sajtóvétségek megítélését, büntetését pedig egy újtípusú bíróságra, a nyilvánosan ülésező polgári esküdtszékre bízta. A harmadik fejezet az időszaki lapokról rendelkezett, egyebek között a részben vagy egészen politikai tartalmú és havonta legalább kétszer megjelenő újságok hatósági bejelentésének kötelezettségéről és a kiadás feltételéül szabott – még mindig elég magas – biztosíték (kaució) letételéről.

A szentesített sajtótörvényt 1848. április 11-én, a többi forradalmi törvénycikkel együtt hirdették ki. Valóban forradalmi jogintézmény volt: félévszázados küzdelem eredményeként eltörölte a feudális cenzúrát, megszüntette a nyomdai és könyvkereskedelmi privilégiumokat és a külföldi könyvek, lapok előzetes revízióját is, a korabeli európai színvonalon biztosította a sajtó, a gondolatközlés szabadságát.
Bár ideiglenes rendelkezésnek szánták, az első magyar sajtótörvény mintegy ötven esztendőn át szolgálta a magyar államot. A címben is idézett alapgondolata pedig máig időszerű.

[Bényei Miklós történész, könyvtáros írása a Magyar Sajtó 1992/5. (március 9-i) számában jelent meg.]
Bényei Miklós
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek