Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1977. december
A hivatástudat erősítésével – a privatizálás ellen
2005. július 5. kedd, 13:49
A privatizálás – van ilyen nézet – szakmai ártalom. Márcsak azért is, mert az újságíró is ember, és bizony neki is vannak élményei, bosszúságai, amelyek kikívánkoznak belőle. Továbbmenve: léteznek hétköznapi gondjai, amiket valamiképp meg kell oldania. S igazán nincs abban semmi kivetni való, hogy él azokkal a lehetőségekkel, amelyeket szakmája, hivatása „felkínál”. Az effajta életfilozófia odáig elvezet, hogy – szerinte – az az élhetetlen, mi több mamlasz, aki hogy olcsó telekhez jusson, nem ír az adott közigazgatási egység tanácselnökéről, aki a kocsi kiutalásnál kivárja a sorát, aki nem a 0-szériából vásárolja tartós fogyasztási cikkeit, s aki írásaival nem találja meg azokat a „szálakat”, amelyek valamikoron közvetlenül vagy közvetve hasznára lehetnek.
Annyiban persze nyilvánvaló az egyetértés, hogy az újságíró bármilyen fennkölt elvek hirdetője is, mégiscsak evilági ember. Ámde azon túl: bármely lapnál, bármely beosztásban is – közéleti ember. S ha ez igaz márpedig mélységesen az – máris korlátok közé szorul: mit engedhet meg magának, illetve milyen erkölcsi felfogás szerint viselkedhet, élhet. Nagyon hiszem, hogy az újságírók magukban hordják azt az erkölcsi érzéket, amely magatartásukat irányítja. Ha nem úgy volna ezer meg egy Etikai Kódex sem tudná szabályozni, helyes irányba befolyásolni tevékenységünket. (Ezzel nem a ránk vonatkozó, alapvető erkölcsi normák megfogalmazása ellen szólok, inkább azért, hogy azok ne legyenek üres fikciók!)

Jó ha így fogalmazunk: jogaink nem többek, nem másak, mint akármelyik magyar állampolgáré! Ami az irántunk támasztott igények oldalán éppen a közéletiség követel erkölcsi vonatkozásban valami pluszt. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet szava, még kevésbé hitele annak az embernek, aki mást mond, mint amit tesz. Az o1vasó, ha személyesen sohasem látott bennünket, akkor is képet alkot az újságíró erkölcsi szilárdságáról, hivatástudatáról – egyáltalán: karakterünkről. Nem valamiféle hetedik érzék alapján, hanem nagyon is konkrét dolgokból kiindulva: mennyire fejezzük ki a kisebb-nagyobb közösségek érdekeit, milyen hatással vagyunk a közvéleményre, pontosabban; őrá. Egyáltalán írásunkkal mi mellett szállunk síkra, mit ítélünk el, mire ösztönzünk?

Ebben a „mit-hogyan”-ban az is felsejdül, hogy egyikünknek-másikunknak bizony nincs mindig kellő érzéke a közvélemény iránt, amely pedig minden sajtómunka közege. S lényegében ezzel függ össze, hogy hovatovább menlevelet kap a privatizálás. Az egyszerűbb, az „ártatlan” forma, amelyben nem anyagi előny az egyoldalú újságíró megnyilvánulás oka, meglehetősen elterjedt. Egyszer-másszor már nem is vesszük észre, hogy „róla” van szó – majdhogynem derülünk kollegánk esetén. Sőt bizonyos vagyok benne, hogy akad olyan eset, hogy a szerző maga tiltakozna először a privatizálás minősítés ellen –, mert nem is szándékozott abba az „utcába” menni.

Pedig szándéka ellenére is, ha egyéni sérelmet közügyként tesz közzé – máris vét nemcsak az íratlan, hanem az írott szabályok ellen is. Kiváltképpen a hatása miatt.

Két eltérő irányú példát említenék, hogy világos legyen. Az egyik: általam is nagyrabecsült, neves kollégám világjáró útjáról megérkezik szép fővárosunkba. Este van, vagy eső esik, vagy valami sorozat megy a tv-ben, már nem tudom – de erre utal, hogy taxi sehol. Telefon ide, telefon oda, de kocsi nincs. Eddig egyezik mindnyájunk tapasztalatával. Végre helyettünk is felháborodik az újságíró! De elhangzik még egy telefon: XY újságíró vagyok! És: igen kérem... miért nem szólt előbb .., ó, hogyne... azonnal ott lesz... És kollegánkkal száguld a taxi. A többiek, az olvasók a bőröndöket vonszolva mehetnek a tömött buszhoz.

Egy másik igen tisztelt pályatársam másféle példát mutatott – ő is taxi ügyben beszélt „Jánossal és várossal”, sőt maga is volán mellé ült, hogy elmondja: miért nem „szabad” a taxi, amikor pedig ezt jelzi; miért robog el mellettünk mindig a legkritikusabb helyzetben. Okokat sorolt, véleményeket rögzített, sajátos érdekeltségekre derített fényt.
A két „felszólalás” között nem a műfaji különbség az érdekes. Mindenki tudja, más a kis színes, és más a nagyobb lélegzetű folytatásos anyag lehetősége. Nem is a megírás módja miatt: szép alkotás volt mindkettő. Különben ennyi idő múltán hogy is emlékezne rá az ember. Hanem a lényeg – a hatás miatt, amit az olvasóból kiválthat. Az egyiket az újságíró személyes felháborodása szülte, egy kicsit az egyéni bosszú sugallta. Mi több, terjesztette: az újságíró az más, mint a többi földi halandó, hiszen ha senki, ő kap üres szabad taxit. A másik írást az olvasó érdeke diktálta. Pedig abban is volt egyes szám első személy, egyéni élmény! Az egyéni panaszok, sérelmek közreadását, még ha semmi anyagi vagy erkölcsi előnyt nem teremt is, jogosan tartjuk privatizálásnak, mert olyan felfogást erősít, olyan hangulatot kelt, hogy az újságíró mindenki fölött áll, neki kivételes jogai vannak, s mint ilyen, jobb lesz tartani, esetleg félni is tőle.

A toll, a mikrofon tényleg hatalom – aki ezt egyéni céljaira használja, kárt okoz az újságíró társadalomnak. Elsősorban azzal a hatással, amelyet a privatizálás okoz. Mert hangsúlyoznám, nem csak az egyes ember értékét csökkenti, az ő szavahihetőségében rendül meg a bizalom, hanem ami ezzel együtt jár, bélyeget kap az a szakma, az a munkahely is, ahol a szó fegyverével hivatalból is harcolni kell a kéz-kezet mos, a kaparj kurta neked is jut, a személyes bosszú, a hatalommal való visszaélés és sok egyéb lelket mérgező jelenség ellen. Ezért is kifogásolható az a munkahelyi magatartás, amely körülbelül a ne szólj szám, nem fáj fejem álláspontból táplálkozik. Egyesek úgy vannak vele, hogy az „egyszerű” privatizálást röstellik fölvetni, mivelhogy esetleg bagatell ügyről van szó; mások – alaposabb befolyásolás gyanújával élve várakozó álláspontra helyezkednek, gondolván: „egyszer úgyis lebukik”. Úgy tűnik, hogy a nagy többség vállvonogatva nézi az ügyeskedőket is, akik akármerre járnak mindig ragad rájuk valami, akik a szakmát, az újságírói hivatást egyéni céljaik igájába hajtják. Pedig hát nemcsak arról van szó, hogy a privatizálással jól jár valaki, (s miért legyünk kicsinyesek vele szemben), hanem arról is és főként arról, hogy mi járunk rosszul. Mert elég egy ici-pici eset, hogy szélnél sebesebben terjedjen: „ilyenek az újságírók”. A társadalom, az olvasó bizalma nélkül viszont aligha lehet dolgozni. A mi tevékenységünk feltételezi az informátorok őszinte segítőkészségét, nyílt véleményalkotását. De számíthat-e minderre, aki iránt nincs bizalom?

A privatizálás hihetetlen bonyolult és változatos módokon jut kifejezésre. Tallózzunk közöttük: Amikor valaki azért ír, vagy nem ír meg valamit, mert abból anyagi előnye származik, az viszonylag könnyen felismerhető. Nemcsak azért, mert a tárgyak árulkodnak leginkább, hanem mert ilyen esetekben aki ad, nem a saját zsebéből fizet, s így sokkal előbb híre megy, mint az ember gondolná. A mérlegelés, az ítélet is egyértelműbb – a jogszokás segít ebben. Van burkoltabb adok-veszek módszer is. Suttognak például olyasmiről, hogy többé-kevésbé neves, mindenesetre jelentős helyen dolgozó pályatársak évek hosszú során át járandóságot kaptak csak azért, hogy szemmel tartsák, segítsék egy-egy hiú igazgató sajtókarrierjét. Az ilyesmit nehéz bizonyítani. De már maga a suttogás is jelzi, nem marad ez sem nyom nélkül. És saját testületi közérdekünk az ilyesmit tisztázni – amihez persze szükséges lenne az elöljáróban említett elnéző közhangulat kiküszöbölése. Vagy itt van a különböző híradók ügye: a nagy lap rovatvezetője, szerkesztője üzemi, intézményi híradót szerkeszt. S ha tiszta jószándékból is, onnan sűrűbben jelennek meg írások, dicsérőbb a hangnem. Vagy ilyen is előfordul: valami „negatív”. Akármelyik történik: elfogultságból ered, s így nem a valóságos helyzetet tükrözi.

A nagyobb igényesség, a felelősségteljesebb légkör elősegítené, hogy a személyes érdekek ne fogalmazódjanak meg közügyként, hogy az újságíró ne azt ostorozza, ami éppen az ő számára kellemetlen, ne azt fesse ki szépnek, ami neki éppen szimpatikus vagy számára előnyt jelent.

Nagyon kedves írást olvastam egy bölcsődéről. Minden mondatából csak úgy sugárzott az élményszerűség, az újságíró ujjongása. Énbennem még sem keltett maradéktalan örömöt. Mert tudom, hogy a kerületekben általában kevés a szakképzett munkaerő, zsúfoltak a bölcsődék, szükségmegoldásból marad otthon sok-sok anya. Nem maradéktalanul tehát, mégis örült a lelkem, hogy akad olyan bölcsőde is, ahol felhőtlen az ég. Híve vagyok ugyanis a pozitív cikkeknek. Azt tapasztaltam, hogy többnyire jobban ösztönzi az elmaradókat a másik dicsérete, mint bírálata. Mert míg a kritikát elintézik esetleg egy kézlegyintéssel, kaján vigyorral, netán kárörömmel, addig a dicséretes munka, magatartás inkább hajlít a követésre. Csakhogy aztán kiderült: pályatársam tolla más okból fuvolázott. A (talán meg nem fogalmazott, de létező) alku így állt: én írok egy szép cikket – s a bölcsődébe felveszik a gyerekemet.

A személyes gond megoldásának ilyen és más hasonló vagy ennél is csúnyább esetei azt mutatják, hogy magán- és közérdek között gyakorta összemosódnak a határok. S bármily „természetes” is az összefüggés, a kölcsönhatás, tudni kell: a kettő nem egy és ugyanaz!

Igaz, a személyes tapasztalatokra, élményekre alapozott írás kelti fel az olvasó érdeklődését, ez mutatja az újságírót is, olvasmányosabbá teszi a lapot. De az élmények igen sokfélék: esete, embere válogatja. A legtöbb újságíró a közérdekű témákhoz keresi őket – ilyenkor ritkán téved el. Máskor egyéni életében szerzi meg – ilyenkor, hogy ezekből a szerző mit használ fel, hogy és milyen célból: gyakorlatilag eldönti, hogy az írással közügyet szolgál-e, mint ahogy kötelessége vagy ettől eltérően magánindulatai vagy éppenséggel magánérdekei vezérlik. Az utóbbi eset: a nyilvánosság hatalmával való visszaélés. A személyes bosszú például sohasem dicséretes, de ha két magánember tör borsot egymás orra alá – az még nem közügy. A viszálynak olyan „rendezése” azonban, amikor tollal – ráadásul vitriolba mártott tollal folyik a küzdelem az ellenféllel szemben, nemcsak hogy nem helyeselhető, hanem jogilag és erkölcsileg is elítélendő.

A privatizálás minősítése persze korántsem könnyű. Gyakran és éppen a legsúlyosabb esetekben az írások önmagukban nem adnak támpontot, számos szál, előzmény, következmény ismerete szükséges, hogy megítélhessük. De bármily nehéz is fényt deríteni egy-egy ügyben az igazságra – előbb-utóbb megismerszik a valóság. Csak addig felhalmozódnak a feszültségek. Végül is azonban éppen ezek a feszültségek vezetnek nyomra. Az írások – még célirányos olvasással sem – nem mutatnak semmi különöset. Esetleg azt mutatják be, hogyan segít a társadalom az elesett embereken, a maga erejéből ki mit tesz a kisebb-nagyobb közösségért. Jó ügyet szolgáló írások – látszatra. A hátterükben megbúvó feszültség azonban előbb-utóbb felvillantja azt a magatartást, életszemléletet, ami mögöttük van. Éppen akkor ír valaki a bírói munkáról, amikor bírósági ügye van, éppen akkor készít nyilatkozatot valamely vezetővel, amikor szüksége van annak támogatására, vagy akár csak olyan információkra, amelyek a többi kollégákkal szemben jogtalan erkölcsi előnyhöz juttatják. Sohasem izgatta az építőipar problémája, csak akkor, amikor az ő víkendháza épült, s gyorsan meg kellett ismerkednie egy jó vállalattal.

Lehet, az ilyen vizeken evező pályatársaink úgy vélik, ezt nem érzékeli környezetük. Pedig az esetek nagy többségében nagyon is tisztán látnak, csak sokféle megfontolásból ritkán szólnak. Pedig olyan közszellem kívántatik, ahol az újságíró magatartása nem privát kategória, ahol egészséges az érdeklődés a másik tevékenysége iránt. A jó légkör éppen az, amely biztosítja, hogy a legcsalafintább magánérdekecskék ellen is ott lépjenek fel, ahol és amikor az a szakmai erkölcsöt sértve megnyilvánul. Szem előtt kell tartani: alapvetően a szerkesztőségi kollektívák ügye, hogy milyen a lap hitele az olvasók előtt. Ezért közügy a hivatástudat erősítése, – amely voltaképpen a legjobb gyógyszer a privatizálás ellen is.
Balogh Mária
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek