Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1988. október
Egy szál virágot!
2008. február 4. hétfő, 16:03
Egy szál virágot! – avagy A magyar feltámadás csak ’56 hagyatékából sarjadhat. Vésziné Nagy Erzsébet, a mártír miniszterelnök lányának beszéde a Hannoveri Magyar Egyesület 1988. október 23-i ünnepségén hangzott el.
Kedves Barátaim!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni a Német Szövetségi Köztársaságban élő honfitársaim Alsó-Szászországban működő szervezetének, hogy férjemmel és harcostársammal, Vészi Jánossal együtt, – aki Magyarországon közismert művelődéskutató, a forradalom alatt pedig az Igazságnak, a forradalmi ifjúság és honvédség lapjának egyik szerkesztője volt – meghívtak magukhoz.

Meghívásukkal, amit a mi kedves barátunk, dr. Edvi Péter, az Önök nevében, megkapó körültekintéssel szorgalmazott, lehetővé tették, hogy egy szabad országban szabadon szólhassak az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom kitörésének 32. évfordulóján. Elfogódottá és meghatottá tesz ez. Különben sem vagyok szónok. A kötetlen szó nem kenyerem. Közelebb áll hozzám a leírt kifejezés. Nem vagyok politikus sem. Sohasem készültem annak. Egy asszony vagyok, aki érez és gondolkodik.

A mai ünnep alkalmával két gondolatkörrel kívánok foglalkozni: 1956 értékelésével és az 1956-ot megillető nemzeti kegyelettel. Remélem, elnézik nekem, ha nem a pártatlanság mezében, hanem a magam szubjektív módján teszem ezt.

Számunkra, a szabadság oldalán állók számára magától értetődő kijelentéssel kell kezdenem: 1956. október 23. nemzeti ünnepünk!

Mi történt Magyarországon ezen a napon?

A magyar nép egy békés tüntetésből kifejlődött fegyveres felkeléssel megdöntötte a magyarországi sztálinizmust!

Az 1956-os magyar szabadságharc és forradalom azóta részévé vált a világtörténelemnek. A legendás szabadságküzdelmek sorába emelkedett!

Visszaemlékezve a hősi napokra, hetekre, hónapokra nem maradhatok adós e felkelés, a szabadságharc, a forradalom, a sztálinizmus fogalmának értelmezésével. Az elvállalt értelmezés mindig személyes állásfoglalás, ígérem, hogy az ünnepi alkalomhoz illő tömörséggel teszem ezt.

Mit értek sztálinizmus alatt? Hogy látom ma, és hogy láttam régen? Erről kell szólnom először.

1930-ban, hároméves koromban vitt ki Bécsbe, majd onnan Moszkvába Édesanyám, hogy Apámmal együtt lehessünk. Ő akkor a magyar földkérdést kutatta a Nemzetközi Agrártudományi Intézetben. Visszatekintve látom, hogy elképesztő nyomorban éltünk. Azt is megértem, hogy Apám nemzedéke – mint később magam is – miért akart annyira hinni egy boldog jövőben. Ez az illúzió volt az egyetlen valóságos éltető erő. Ez a hit mentette meg a Szovjetunió népeit a második világháborúban. Ma már azt is tudom, hogy ezt a hitet használta ki Sztálin és köre. Keserű dolog megcsalatottnak lenni, de jobb, mint hazugságban élni.

Pionír voltam, lelkes komszomolka. Úgy néztem Sztálinra, mint egy istenre. Impozáns volt, méltóságteljes, higgadt és rendíthetetlen. Szép volt a szememben ez a hóhér.

Tele voltam hittel, miközben nap mint nap tűntek el Apám barátai, a régi harcostársak, barátnőim szülei, hozzátartozói – és nem jöttek vissza sohasem.

Én azon a repülőtéren láttam utoljára Apámat, ahonnan a KGB 1956. november 23-án Romániába hurcolt el bennünket. A három, startra kész gépből az elsőbe és elsőnek szállt fel. Ez az utolsó emlékem róla.

Ma már tudom, amit Apám halálával tanúsított, hogy a sztálini rendszer a történelmileg kialakult pártállam egyik formája. Magyarországi megfelelőjét Rákosi építette ki és Kádár restaurálta az 1956-os szabadságharc és forradalom leverésével egyidejűleg.

Az átélt kíméletlen személyes tapasztalattól meggyőzve állítom, hogy a pártállam agresszív, kegyetlen és álszent. Megtévesztéssel manipulál. Népszerű szólamokkal álcázza magát. Elkápráztató kultikus külsőségeket alkalmaz. Emberáldozatok árán présel ki megalomániás, gigantikus létesítményeket.

A pártállam egy szűk réteg totális uralmát megvalósító, népellenes hatalmi szervezet.

A pártállam a legkíméletlenebb zsarnokságra épül. Önkényének időszakos mérséklődése a nép meghunyászkodottságától függ.

A pártállam kétségtelenül erőt sugároz: az elrettentés erejét.

Az átélt keserű évtizedek mondatják velem, hogy a pártállam szolgákat szül és szolgákat részesít kegyeiben. Megvesztegeti és pórázon tartja őket. A legkisebb vétségért is rápirít a cselédre, akit – ha megpofozott – megalázkodásra, bocsánatkérésre kényszerít. Akit bármikor kirúg, sőt likvidál, ha nem gazsulál. Egy láncolat ez, ahol a pöffeszkedő szolga ugyanezt teszi a maga kegyenceivel, le egészen az utolsó altisztig és hivatalnokig.

A kiszolgáltatottság a rendszer általános jellemzője. A megvesztegetés, a basáskodás, a hízelgés és az aljasság az uralkodó létezési és magatartási módok.

A pártállam közömbössé, fásulttá, tehetetlenné teszi a megfélemlített tömeget. Azután pedig éretlennek, kiskorúnak nyilvánítja. Az engedelmes igavonó állapotában kíván tartani mindenkit.

De Apám és barátai példáján láttam, hogyan hozza létre a reformereket, akiket a javító szándék vezérel. Hogy kényszeríti ki az elszánt radikalizmust is. Megszületnek a bátor jellemek, akik a pártállam természetét felismerik és kiismerik.

A következetes reformerek radikalizálódása szinte elkerülhetetlen. És ha ez bekövetkezett, akkor már együtt haladnak a volt reformerek és a radikálisok. Ők azok, akik a lehetőség pillanatában szembefordulnak a pártállammal.

Fellépésükkel felrázzák, magukkal ragadják az elnyomottakat, akiknek elfojtott alkotóképessége, tettereje vulkánként tör ki egy olyan történelmi helyzetben, mint amilyen 1956 októberére Magyarországon kialakult.

Mit értek felkelés alatt?

Azt az extatikus – egyszerre lelkes, meghatott és elkeseredett – tömegállapotot, amikor az elnyomással szembeni tűrőképesség véget ér. Amikor a félelem helyét hirtelen a visszavágás spontán indulata foglalja el. Amikor az emberek még a következményeket sem mérlegelve, puszta kézzel is neki mennek a hatalom felfegyverzett erőinek. És megtörténik a hihetetlen: rohamukkal legyőzik ezeket. A velük érzőket maguk mellé állítják. Fraternizálnak. Együtt söprik el egy város, egy ország területén addigi uraikat.

Ez történt Magyarországon 1956. október 23-án nemzeti méretekben. Ezért mondhatjuk erről a napról, hogy a magyar nemzeti felkelés ünnepe!

Mit értek szabadságharc alatt?

Azt a politikai mozgalmakkal, tömegdemonstrációkkal és fegyveres erővel vívott küzdelmet, ami az emberi szabadságjogok kivívására és megőrzésére irányul. A szabadság végső vállalását értem ez alatt, a megsemmisítésére törő elnyomókkal szemben.

Ez a helyzet következett be 1956 októberében, amikor a megmaradt, elenyésző számú államvédelmi alakulatok és a segítségükre siető szovjetek, először, majd ígéretük ellenére november 4-én másodszor lendültek támadásba, hogy a kivívott szabadságot eltiporják.

A magyar nép sohasem felejti el azok hősi helytállását, akik a Corvin közben, a Kilián laktanyában, a Széna téren és másutt, szerte Budapesten és az országban a hazafiság vérrel írt történelmi példáját adták egy világhatalom túlerejével szemben. Úgy tekinthetünk rájuk, mint a régi görögök a perzsák óriási seregével szemben a végsőkig kitartó spártaiakra: Megcselekedték, amit megkövetelt a haza!

De tovább folyt a harc most már fegyvertelenül, százezres tüntetésekkel. Ekkor játszódott le a magyar történelem legnagyobb méretű és leghosszabb ideig tartó általános sztrájkja.

Ezért mondhatjuk el, hogy 1956. október 23-tól egészen a Budapesti Munkástanács felszámolásáig szabadságharc folyt Magyarországon!

Mit értek forradalom alatt?

Azt a radikális változást, mely az addig uralkodó társadalmi, gazdasági, hatalmi szerkezet – a megdöntött rendszer helyére újat állít.

Ez történt 1956. október 23-ától, a felkelés győzelmétől a szabadságharc leveréséig. A diktatúra összeomlott. Szabad sajtó, szabad rádió született. Öntevékenyen szerveződő nemzetőrség, munkástanácsok, nemzeti bizottságok, újjáéledő demokratikus pártok vették kezükbe a fegyveres erők, a közigazgatás, az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság – egész Magyarország jövőjének kialakítását.

Rövid ideig tartó kísérlet volt ez egy új Magyarország megteremtésére. De ez nem változtat azon, hogy 1956-ban egy új típusú népuralom létrehozásáért folyó forradalom volt Magyarországon. Ez a tény az 1956-os magyar forradalomnak kiemelkedő helyet biztosít a sztálinista diktatúrák elleni küzdelmek sorában. Ez a tény az 1956-os magyar forradalomnak világtörténelmi jelentőséget ad. Ezért emlékeznek meg ezen a napon az 1956-os magyar októberről a szabadságszerető emberek szerte a világon.

A nemzeti kegyelet ügyéhez érkeztem.

1956 leverésétől kezdve a teljes jogfosztottság állapota, a legbrutálisabb önkény nehezedett az országra. Ezt nem lehet, sajnos – bár lehetne! – elfelejteni. Évtizedes gúzsba kötöttséget jelent ez. Elgémberedtek, elhalásnak indultak ettől a nemzet testének tagjai. Leállt a szellemi vérkeringés, megszűnőben volt a nemzet agyának vérellátása. A féktelen terror évei után sokat enyhült a helyzet. A hatalomnak módjában állt, hogy áttérjen a konszolidációnak titulált időszak kormányzási formájára: a „tiltás, tűrés és támogatás" eszközének váltogatott alkalmazásával – cukorral és ostorpattogtatással – operált ezekben az úgynevezett „jobb időkben", amikor fokról fokra egyre inkább pazarolt és eladósodott.

Igazi változás jelei csak a Szovjetunióban lejátszódó gorbacsovi „peresztrojka” és „glasznoszty”, s a sztálinizmus felszámolására irányuló következetes támadás kibontakozásával jelentkeztek. Ugyanakkorra, amikor a roppant súlyossá vált gazdasági helyzet is követelni kezdte a politika kínálta szelepek kényszerű gyarapítását.

Sok minden változott, de Kádár még itt van: Nem tűnt még el a megszelídített, de sztálini metodikájú rendszere sem, bár bomladozik. Egykori hívei is új jelszavakat kezdenek hangoztatni, noha persze féltik a helyüket, félnek a változástól, s ha tudnak, tesznek is ellene.

Nem szabad Kádárt lebecsülni. Noha már nem főtitkár és nem tagja a Politikai Bizottságnak, Kádár nagy bajkeverő. Vannak lekötelezettjei, nem kevesen pozícióban és vannak megtévesztett hívei, mentegetői még mindig. Nekik mondom: Kádárban hinni életveszélyes. 1956 novemberében írásban garantálta a szabad és sértetlen hazatérést otthonainkba valamennyiünknek, akik ott voltunk a jugoszláv követségen – és Romániába hurcoltak minket. Tőrbe csaltak. Több mint két év múlva, 1958 decemberében jöhettem vissza Édesanyámmal, hogy csak a magunk példáját mondjam. Nagyon veszélyesek lehettünk, hogy Apám és társai kivégzése, néhai férjem, Jánosi Ferenc és küzdőtársai bebörtönzése után még ennyi ideig Calimanestiben egy vadászházban kellett bennünket, asszonyokat tartani, román fegyveresek és vérebeik őrizetében.

De hadd mondjak el egy történetet Kádárról és Apámról:

1954-ben meglátogatta Kádár Apámat, hogy hálálkodjon azért, amit a kiszabadításáért tett.

Kádár tudta, hogy Apám mint akkori miniszterelnök minden eszközzel sürgette a bebörtönzöttek, az internáltak, a kitelepítettek hazaengedését, rehabilitálását és kártalanítását. Rákosista ellenfelei viszont késleltették, ahol csak tudták, ezt a folyamatot.

Apám ezekkel a szavakkal hárította el Kádár köszönetét: „Ugyan, János! Te talán másként tettél volna a helyemben?”

Kádár másként tett. Elárulta, politikából halálra ítéltette Apámat, s – ha igaz a költő Faludy leírása és nemcsak látomás – a kivégzését is végignézte.

Kádár még életben hagyott áldozatai közül is sokakat megtévesztett. De megtévesztette Dubceket és nyugati vezető politikusokat is. Ma már azonban még azoknak a híveinek is végső távozásra kellene kényszeríteniük őt, akiknek 1956 messze van, mert a világon is alig voltak. Azoknak, akiknek kihagy, vagy félrehord az emlékezete, mint Grósz Károlyé amerikai útja során, ahol egészen képtelen vádakkal próbálta meg sikertelenül Apám emlékét befeketíteni. Az olasz kommunista párt fiatal vezetői adják a példát: akik egyértelműen kiálltak 56 történelmi nagysága mellett. Ők tudják, hogy 1956 és Apám tevékenysége azokhoz az erkölcsi alapokhoz tartozik, amivel egy baloldali mozgalom tekintélye és bázisa még egyáltalán megmenthető abból a kompromittált állapotból, amibe a sztálinista diktatúrák léte taszította.

1956 elesett, meggyilkolt és kivégzett hősei ugyanúgy jeltelen tömegsírokban fekszenek ma is, mint eddig. A hatalom urai számára ez politikai és nem kegyeleti kérdés. Hiába állítják az ellenkezőjét, ígérgetéseiket nem követik a tettek. Világosan látszik a szándék: húzni az időt, amíg csak lehet. Ám tegyék. Meddő dolog ez. A 30l-es parcella ma már ugyanúgy kitörölhetetlen történelmi emlék, mint a Kommunárok fala a párizsi Pere Lachaise-ben, abban a temetőben, ahol már áll a mi 56-os mártírjaink idén felavatott, sokaktól látogatott emlékműve.

Szeretném, ha ismernék a családom ez ügyben elfoglalt álláspontját, amit írásban kapott meg tőlem 1988. augusztus 23-án a Történelmi Igazságtétel Bizottsága aznapi teljes ülése. Levelemben többek között a következőket írtam:

„Apám földi maradványainak kiadását, ahogy eddig sem kértem, a továbbiakban sem kérem, amíg 56 és az Ő emlékét, valamennyi harcostársával egyetemben, a hivatalos magyar állam nem illeti nemzeti tisztelettel és kegyelettel. Engem ma már nem bánt az a tragikus kép, amit a 301-es parcella látványa nyújt, mert itt a valóság a kendőzetlen arcát mutatja, így van ez 30 esztendeje. Ez a történelmi igazság tanúbizonysága az elmúlt évtizedek hatalmi és politikai erkölcseiről. Mementó. Az én szememben a 301-es parcella ma már kegyhely, amit megszenteltek azok, akik ott nyugszanak.”

Eddig a levélrész.

Nincs kétségem abban, hogy létrehozzuk Magyarországon is a megemlékezés méltó jelképeit. Még fontosabbnak tartom azonban a tisztelet folyamatos kifejeződését, aminek nem lehet sem formai, sem anyagi, sem politikai akadálya.

Kérem, hogy minden hazalátogató magyar, minden hozzánk látogató szabadságszerető ember – legyen bármelyik nemzet fia vagy lánya – vigyen egy szál virágot a budapesti Új köztemető 301-es parcellájára! Tegye ezt azzal az érzéssel, mint János vitéz, aki rózsáját az élet vizébe dobja – mert a magyar tündérország bajnokai nyugszanak ott. Az ő tetteikből, hagyatékukból, tiszta szándékaik megvalósulásából sarjadhat egyedül a magyar feltámadás!

Egy szál virágot a 301-es parcellára mindenkitől! Egy szál virágot a nemzet sírjára! Csak egy szál virágot! Fogadjuk meg ezt!

Kedves Barátaim!

Vajon a világ hány pontján gyűltek ma össze emlékező magyarok? Hány helyen égnek az ünnep pásztortüzei? Hány helyen dalol a levert szabadságharcok után fejét újra büszkén felemelő nép, a magyar – sírva, vigadva?

Mi mással fejezhetném be beszédemet, mint a Kossuth-nóta két végső sorával?

Nagyon szerette Apám ezt a dalt. Most is hallom a hangját, ahogy énekli:

„Éljen a magyar szabadság!
Éljen a haza!”

(Irodalmi Újság, Párizs, 1989. 1. szám)

(Eredeti cím: A magyar feltámadás csak ’56 hagyatékából sarjadhat. Nagy Imre lányának beszéde a Hannoveri Magyar Egyesület 1988. október 23-i ünnepségén. Megjelent az Írások nehéz időkből – Válogatás a MÚOSZ örökös tagjainak cikkeiből címmel 1999-ben megjelent kötetben – a szerk.)
Vésziné Nagy Erzsébet
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek