Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1962. április
A rebellis gróf hazatérése
Fejtő Ferenc írása
2008. június 2. hétfő, 22:37
A kilencvennyolc éves korában elhunyt Fejtő Ferencre a Károlyi Mihály személyiségét, politikai pályáját felidéző írásának újraközlésével emlékezünk. Megjelent 1962-ben az Irodalmi Újságban, majd 1999-ben a MÚOSZ örökös tagjainak antológiájában.
„Most pedig, barátom, nincs más hátra, mint megásni a síromat és belefeküdni.” Ezekkel a szavakkal fogadott Károlyi Mihály a rue de Berry-i követség szalonjában, amikor a Rajk-perről szóló első híradások Párizsba érkeztek.

Lehajtott fejjel ült a karosszékben, egészen összeomolva, magába roskadtan, mint aki hirtelen egész élete kudarcáról alkot magának képet.

Ez a jelenet jutott eszembe, amikor a Népszabadság március 8-i számában a volt köztársasági elnök hamvainak Magyarországra szállításáról kiadott hivatalos jelentést olvastam. „l947-től l949-ben történt lemondásáig Magyarország párizsi követe volt” − írja ez a közlemény „Élete utolsó éveit Franciaországban töltötte s a szocializmust építő Magyar Népköztársaságnak mindvégig hű harcosa volt. l955-ben halt meg, hamvai eddig Angliában nyugodtak.”

Nem tudom, mire alapítják a közlemény szerkesztői az utolsó előtti mondatba foglalt állításukat? Illetve, pontosabban fogalmazva kérdésemet: nem tudom, miért tartották szükségesnek a magyar közvéleményt ismét félrevezetni egy olyan kijelentéssel, amely nem felel meg a valóságnak, amelynek Károlyi lemondása és a kommunista Magyarországgal való szakítása után írt és l956-ban Angliában megjelent emlékirataiban (Memoirs of Michael Károlyi: Faith without illusion. London, 1956.) , Memoirjainak utolsó fejezeteiben, határozattan ellentmondott?

Könyvének ezt a címet adta: „Hit, illúziók nélkül”. Ez a cím híven jellemzi Károlyi Mihály lelkiállapotát élete utolsó éveiben. A hit, amelyről vallott, amelyet mindvégig megőrzött, amelyhez valóban hű maradt, az eszméknek szólt, amelyekért évtizedeken keresztül helytállt: a demokráciának, a békének, a szocializmusnak, a közép-európai federációnak. Az eszméknek, amelyeknek megcsúfolását és cáfolatát látta a Rákosi-féle Magyarországban. Az illúziók pedig, amelyeknek elvesztéséről szólnak a könyv legmegrázóbb lapjai, éppen a népi demokráciára, annak mibenlétére és lehetőségeire vonatkoznak.

Mik voltak ezek az illúziók? A második világháború után Károlyi Mihály azt remélte, hogy tevékenyen részt vehet a Magyar Népköztársaság, a magyar demokrácia felépítésében, s hogy külföldi összeköttetéseit, a jugoszláv, cseh kormánykörökkel, Titóval, Jan Masarykkal, a francia és angol baloldal számos vezetőjéhez fűződő személyes kapcsolatait az ország érdekében használhatja fel. Azt remélte, hogy az oroszok nem fognak gátat vetni a demokrácia megerősítésének, s nemcsak hogy nem akarják majd az országot bolsevizálni és csatlósállammá tenni, hanem ellenkezőleg, már a saját jól felfogott érdekükben is − a világháború szövetségeseikkel való együttműködés érdekében − beleegyeznek majd abba, hogy mind Magyarország, mind Csehszlovákia, a híd, az összekötő kapocs legyen Nyugat és Kelet között.

Ennek megvalósítása volt Károlyi becsvágya. Ezért vállalta a párizsi követ tisztét, l9l8 óta a kelet-európai federáció volt élete egyik vezérgondolata. S épp az erre vonatkozó illúziói foszlottak szét szemlátomást Az első csapást, l948 nyarán, a Kominform Tito-ellenes exkommunikációja mérte rájuk. Akkor értette meg, hogy az oroszok nem tűrnek meg kelet-európai vadászterületükön semmilyen független elképzelést és megmozdulást, még akkor sem, ha azok a legorthodoxabb marxizmus nevében történnek. Nem az volt-e az egyik fővád Tito ellen, hogy Dimitrovval egyetértésben kelet-európai államszövetséget akart létrehozni? Az orosz imperializmus kihívást és felségsértést látott ebben a kezdeményezésben. Egy kelet-európai federáció, még ha marxista, kommunista zászló alatt tömörült is, olyan fejlődés számára alkotott volna keretet, amely előbb-utóbb veszélyt jelentett volna az orosz fennhatóságra.

Ám nem volt-e naivság egy pillanatig is azt remélni, hogy Sztálin respektálja majd a nácizmus alól felszabadított népek nemzeti értékeit? Nyilván naivság volt. De talán nem kevésbe volt az, mint a demokrácia lehetőségében hinni, mint a szabadságban hinni. Ebbe a tévedésbe mások is beleestek, s talán nem is szégyenkeznek miatta.

*

Ami Károlyi Mihályt illeti, az ő életének és személyiségének hibái, az ő tévedései és baklövései szorosan összefüggtek erényeivel, azzal a politikai és morális szenvedéllyel, amelyet a történelem dicséretére fog emlegetni.

„Azt mondják majd rólam kritikusaim − írja emlékiratainak végén −, hogy következetlen voltam. S igaz is, hogy az voltam. Következetlen voltam elméleti elképzeléseimhez, az értelemhez. De nem voltam következetlen saját magamhoz.” És ez így igaz. Károlyi rebellis volt és az is maradt. Érzelmi politikus volt, hívő ember; Don Quijote-i védője vesztett ügyeknek; ami nem zárta ki, hogy néha intuícióval ragadta meg a dolgok lényegét, s páratlan ügyességgel ismerte ki magát a legbonyolultabb helyzetekben.

De mindenekelőtt moralista volt. Erkölcsi okokból szakított az osztályával, amelynek ő, az ízig-vérig arisztokrata, nem bocsátotta meg az elvakult makacsságot, amivel kiváltságaihoz ragaszkodott; az értetlenséget a modern idők követelményeivel, az emberi jogokkal szemben. Nem bocsátotta meg a magyar főuraknak, a magyar dzsentriknek, hogy amikor l9l8-ban módot adott nekik arra: tegyék jóvá a magyar néppel szemben elkövetett százados bűneiket, eltaszították, kiebrudalták, hazaárulónak kiáltottak ki. Mindenéből kivetkőztették és becsületében meghurcolták. Aminthogy, meg kell vallani, a nyugati nagyhatalmakkal szemben is engesztelhetetlenül sértődött volt a meg nem értés miatt, amelyet l9l8-l9l9-ben tanúsítottak épp ő iránta, aki a nyugati szellemű demokráciát akarta meghonosítani Magyarországon Az l9l9-es megaláztatás volt az ő „München”-je, s nyilván éppen e szerelmes csalódás jegyében találkozott össze Jan Masarykkal, akit talán a legjobban szeretett valamennyi külföldi barátja közül.

*

Rebellis volt, rebellis maradt. Az igazságtalanságok, a képmutatás, a klikk-hatalom fölött érzett felháborodás tette baloldalivá, vallja magáról. S ugyanez a felháborodás állította szembe l949-ben azzal a rendszerrel, amelynek a budapesti kommüniké szerint „mindvégig hű harcosa” lett volna.

„Az emberek cselekedeteit − írja Károlyi − inkább a vérmérsékletük befolyásolja, mint az eszük. S talán ezért van az, hogy a legtöbb ember életében ugyanaz a tapasztalat rendszerint többször megismétlődik és mintegy előre meghatározott végzet jelleget ölti föl Az én végzetem az volt, hogy hazátlan legyek. Mert hogy is tudtam volna olyan hazában élni, ahol nem emelhettem volna fel szavamat az erkölcsi elvek megsértése ellen, amelyek szerintem a szocializmus alapját képezik? Az én szememben a szocializmus nemcsak gazdasági forma, hanem etika. A kapitalista társadalom felszámolása vajmi kevés hasznot jelent, ha nem egy magasabb, méltányosabb, szabadabb rendnek adja át a helyét.”

Ezt írja Károlyi emlékirataiban. Vajon ezek a sorok most, hogy hamvait hazavitték s oly színpadias kegyelettel adóztak emlékének, megjelenhetnek-e majd Magyarországon? Ha már az élő Károlyinak hazátlanná kellett válnia, mert nem tiltakozhatott szabadon Rákosiék gazsága ellen, mert a magyar kormány ismét egyszer árulóvá bélyegezte − holott ő csak azt kérte, hogy egy a vádiratban helyet foglaló szemenszedett hazugság ellen szabadon tanúskodhassék a Rajk-perben − a halott Károlyinak megengedik-e majd, hogy tanúskodjék a hite mellett és felelősségre vonja azokat, akik illúzióit romba döntötték? Pedig épp ez a posthumus szabadság volna a legjobb bizonyíték amellett, hogy a magyar kormány nemcsak politikai manővernek szánta a Károlyi-rehabilitációt, hanem őszintén szakítani kíván a sztálini módszerekkel, amelyek Károlyit hazátlanná tették s amelyeknek egyik alapvonása éppen a valóság elkendőzése, az igazság eltitkolása, a történelemhamisítás. Lesz-e bátorságuk a pompás temetés rendezőinek cenzúrázás nélkül, a maguk teljességében kiadni Károlyi emlékiratait, hogy így a nagyközönség igaz képet alkothasson magának arról, ki is volt ez az ember, ez az „örök outsider”, ahogy magát nevezte, aki olyan bátran szakított a saját környezetével, de soha semmilyen más környezetbe nem tudott azután beilleszkedni, s aki épp ezért oly megható figyelemmel és nagylelkűséggel tudott hálás lenni minden jó szóért, a megértésnek legcsekélyebb jeléért, főleg ha azok a kisemberektől jöttek, a munkásoktól, a parasztságtól, akiket alig-alig ismert, de lelke egész szenvedélyével szeretett.

*

„Rajkot és hét társát felakasztottak. S íme másodszor lettem emigráns. Ismét egyszer elkobozták minden vagyonomat, mint 28 évvel ezelőtt. Azzal a különbséggel, hogy most már nincs reményem a hazatérésre.”

Így fejezte be Károlyi könyvét, s az utolsó fejezet fele Albert Camus-nak ezt a kiábrándult, csüggedt, szomorú sorát tette meg mottóul: „Hallgatni annyit jelent, mint hagyni, hogy az emberek azt higgyék: már lemondtunk minden ítélkezésről, már nem kívánunk semmit.”

Károlyi Mihály 79 éves korában írta és idézte e sorokat egy kis hegyi faluban, Vence-ban, ahol többször meglátogattam. Tanúsíthatom, hogy mindvégig friss maradt érdeklődése a világ dolgai iránt. Nagy Imre kormányzási kísérletét rendkívüli várakozással és nagy rokonszenvvel figyelte. Személyesen ismerte és becsülte Nagy Imrét. Sok illúziója e világgal szemben, igaz, nem maradt, de a hitet megőrizte, s úgy készült, a régi időkről emlékezve, tudatosan, emlékiratain dolgozva, a villa teraszán „a nagy és örök magányosságra, amelyből nincs visszatérés.”

(Irodalmi Újság, Párizs, 1962. április)

Fejtő Ferenc írását újraközölte az Írások nehéz időkből – Válogatás a MÚOSZ örökös tagjainak cikkeiből címmel 1999-ben megjelent antológia.
Fejtő Ferenc
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek