Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1987. október
A műveltség gyanúja
2005. október 25. kedd, 19:21
A Magyar Sajtó szerkesztősége felkért egy vitaindítóra az újságírok műveltségéről. Vállaltam. Csak utóbb döbbentem rá; olyan ez, mint amikor valaki olvadáskor vállalja, hogy átmegy a folyó jegén a túlpartra. Mert bízik abban, hogy tud úszni. Tud – nyáron… Jó időben.
Alapfogalmakkal kellene kezdeni. Amiken évtizedek óta átugrik mindenki. Vagy úgy tesz, mintha át tudna ugrani. Holott csak megkerüli őket... Kezdjük hát a legfontosabbal. Mi az újságírás?
Erről a vadonatúj sajtótörvény nem tesz említést. Sajtót emleget mindegyre, nyilván nem véletlenül. Az ugyanis egy könnyebben kezelhető képződményt, ha úgy tetszik: egy gépezetet jelez. Vagyis olyasmit, ami kérdésünk szempontjából; ha akarom: semmi, ha akarom: minden.
Attól függ, ki és honnan nézi.

Az újságosbódék előtt péntekenként sortállók aspektusából Rádióújság létezik, Nők Lapja, Heti Világgazdaság vagy ÉS. Hogy "sajtó", ez önmagában megfoghatatlan számukra. Alighanem a hetedikes tankönyv szerint értelmezik sokan a szót. Abban a korban, tizenhárom-tizennégy évesen, még gyanútlanul olvas az ember. Nem keres áttételeket, egyértelmű szavak mögött bújócskás tartalmakat. Azt olvassa Petőfi naplójából, amit az beleirt: „Landerer nyomdája legközelebb volt hozzánk, oda mentünk..., hogy a sajtót lefoglaljuk. Megtettük ezt a nép nevében, s a tizenkét pontot és a nemzeti dalt rögtön nyomni kezdték.”

Azóta ez a szó átalakult. Sőt. Misztifikálódott, mint annyi más kifejezés az elmúlt évtizedekben. Csakhogy a sorbanállók nem a sejtelmes fogalmi díszletekre kíváncsiak, hanem magára a színdarabra. Arra, melyben őket főszereplőnek mondják. A szereposztás is ezt mutatja a színlapon, ezért sem értik, hogyan kerültek a nézőtérre.
De hagyjuk a rébuszokat, mindig azt jelzik, hogy valami mellébeszélés van készülőben. Nézzük inkább a péntek reggeli nyers valóságot.
Nem mindenki áll sorba az újságárusoknál. Vannak, akiknek az íróasztalára teszik a lapokat. Ők azok, akik felügyelik és meghatározzák az áttételek mértékét; főgépésznek is mondhatnánk őket, ha a korábbi hasonlatrendszernél maradunk. A magyar sajtó munkamegosztása hozta így mindezt, s ne firtassuk, hogy volna-e ennél jobb megosztás vagy sem, fogadjuk el axiómának, végül is a fogalmazvány tárgya nem ez.

Hogy mégis szóba hoztam, csupán azért történt, mert eszembe jutott, hogy a törvényjavaslat tavalyi vitája során valaki csudamód hangsúlyozta, hogy a sajtótörvény nem újságírótörvény. Mondanom sem kell, az illető nem újságíró volt. Úgy fest tehát, hogy e téren nemcsak a munka van megosztva... S miközben a pulpitusról ilyen intelmeket hallunk, az onnan leszállók csak úgy tülekszenek a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagfelvételi irodái felé, s olvasom például, hogy „felvételét kéri a nyugalomba vonult köztisztviselő, aki valamilyen szaklapnál lektori vagy rovatvezetői feladatot vállalt”.

S itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, amelyért ez az egész bevezető íródott. A magyar újságírás tudathasadásos helyzetéről van szó. Mert nézzük csak, mi a sajtó feladata? A törvény szerint az, hogy tájékoztasson, hogy hiteles képet nyújtson, hogy elősegítse, hogy ne sértse, hogy a valóságnak megfelelően, hogy gyorsan és pontosan. Rendben.

És az újságírás? Melyről azért annyit mégiscsak tudunk, hogy szakma. Szabályai, mesterségbeli fogásai, stílusa, nyelvezete, korszakai és egyéniségei vannak. Ez mind olyasmi, amivel egy gépezet egyszerűen nem rendelkezhet. Amire törvényt se lehet hozni. Miként újságírói vágyak, hitek, indulatok, ambíciók és bizakodások nem foglalhatók paragrafusok közé. De hát ezt már valaki ötvenegynéhány éve elég pontosan megfogalmazta...
Az újságírás tehát nem a sajtó. Annak csupán része. Hogy mire becsült része, az korszakonként más és más. Az viszont biztos, hogyha böcsülete csökkenőben van, az olvasó rögtön megérzi. Az ugyanis azt jelenti, hogy szerepe nem több, mint a telefonkábelé: hozza és viszi a hírt a sorbanállók és a soronkívüliek között. Mint, mondjuk harmincöt évvel ezelőtt tette...

Legyinteni – „hol van az már” felkiáltással- kissé nagyképű dolog volna.
Annak a korszaknak némely hagyománya, imittamott fülön csíphető még. Velem történt kezdő újságíróként, hogy egy gyárigazgató ragaszkodott a szó szerinti közléshez. Legyen... Magnót vittem, szalagra vettem, a gépírónő lekopogta, s másnap a direktor elé raktam az egészet. Belesápadt. „Én mondtam ezt a sok marhaságot?” Bekapcsoltam neki a magnót, majd felhívtam a figyelmét arra, hogy az írás: mesterség. S jobb lett volna, ha rám hagyja. Csoda történt – megértette.

Nem mindenki érti meg.
Ma sem képes mindenki tudomásul venni, hogy az újságíró része a Nagy Egésznek, s nem azonos vele. Nem benne testesül meg a célok alfája és omegája, legfeljebb formát ad azoknak. Hogy egy „útszéli” hasonlattal érzékeltessem, olyanformán működik, mint az autósokat igazoló rendőr kezében az alkoholszonda. Az elszíneződés mutatja meg, milyen állapotban van a delikvens.

A szonda nélkülözhetetlen, mert a rendőr nem lehet ott minden kocsmában, házibulin vagy éjszakai bárban. S ahogyan az út mellett is a rendőr dönt, mi legyen a teendő a szondázás után, a Nagy Egészben is a következő lépés az úgynevezett döntéshozóké.
S itt következik a másik alapkérdés: igénylik-e a döntéshozók, akik mégiscsak a sajtó, s ezen belül az újságírók „gazdái”, hogy az állapotmutató szonda jól működjék?

Mert lehet azt mondani, volt is rá egykoron példa, hogy nincs szükség a jelzésekre, „tudjuk mi anélkül is…” (Ekkor virágzott ki a maga korcs teljességében a cikk nevű műfaj). Aztán volt olyan évadja az újságírásnak, amikor az volt a feladat, hogy rendben, mutassa meg, mi a helyzet, de a megítélés, a véleménymondás nem rá tartozik. (Ezzel kezdődött el a publicisztika műfajának tartós hervadása). Megint más időben: mutasson is valamit, mondjon is valamit, de arányosan keverve a jót a rosszal, az eredményeket a bedöglésekkel. (A mixtúra keverőinek kívánalma szerint alakult ki az a belső „arányosság”, hogy a viták és kemény bírálatok harci mezeje a sportélet és a kultúra lett, a mértékletesen adagolt bizakodásoké pedig a belpolitika. S ennek lett egyenes következménye sport- és kultúrlapokban az egészen ocsmány, a másikat becsületében sértegető hang. A másik véglet: a belpolitikai oldalakról árad az unalom... Nem véletlen, hogy Magyarországon az újságírás elitje külpolitikusokból áll. Az ő írásaikban az előbb felsoroltak egyszerűen elképzelhetetlenek.)

Hogy mi köze mindennek az újságírók műveltségéhez? Hajaj... Csak ennek van köze hozzá!
A játéktér nagysága mindig igazít a szabályokon. Stílusa is aszerint alakul.
Mert van-e módja, mondjuk, egy belpolitikusnak arra, hogy nem hétköznapi olvasottsága, tájékozódási igénye, külföldi tapasztalatai felhasználásával dolgozzék – tartósan? Nehéz ügy... A napilapoknál - mindegy, hogy országosak vagy megyeiek -már a megszokottól eltérő szóhasználat is nemtetszésbe ütközik. „Ne irodalmárkodj!” – figyelmeztetik a renitenst, s ez az első a figyelmeztetések sorában. A következő az lesz, hogy „az újságírás nem novellaírás”, s a tartós szekatúra a kéziratokat sem kíméli majd.

Megkockáztatom a kijelentést, s aligha vesztenék egy fogadásnál: Kosztolányi interjúit ma átíratnák a napilapoknál. Kizárt dolog, például, hogy a Képviselő e része átmenne: „Mi a jelszavad” – „Munka” – „Végre. Eddig legalább száz különböző foglalkozású emberrel beszélgettem. Kazánfűtőkkel, utcaseprőkkel, napszámosokkal is. De ezek csak a pihenést emlegették. Engedd, hogy megbámuljalak.” – „Parancsolj. Megszoktam”... Nem véletlen hát, hogy a lapok hasábjain oly ritka vendég tárcáival – pláne riportjaival – egy-egy író. „Csak gond van velük” – hallottam nemrég egy napilapos szerkesztőtől. Végül is igaza volt. MTI-anyagokból sokkal gondmentesebb a szerkesztés. Azokat megszokta, érti: az a biztos.
Ha megköveznek is érte, kimondom: a műveltség ma gyanús holmi, főleg a napi sajtó háza táján. Jobb titkolni. Inkább mutassa magát tudatlannak egy zsurnaliszta, semhogy kiderüljön, több nyelvben járatos, mint rovatvezetője, uram bocsá’, többet olvasott, mint a főszerkesztője. Ez ugyanis többletmunkát jelent.

Van egy idétlen szó, melyet unos-untalan használnak a szerkesztőségekben: „kicsengés”. Nyilván mindenkinek ismerős. Bizonyos mondatokban a legártatlanabb szó is – úgymond – „rossz kicsengésű” lehet... No, ezen a fertályon botladoznak a legtöbbet a művelt újságírók. Egy idézet, egy kitudja-honnan-a-francból-vett név mindig nagy talány ott, ahol az olvasószerkesztő, az ügyeletes főszerkesztő még megközelítő koordinátákkal sem rendelkezik. Úgy értem: az ügyben, miként nézzen utána a névnek vagy az idézetnek. Mert sose lehet tudni... Mert hátha...

Hogy ez mennyire így van, és mennyire „indokolt” a következetes gyanú – s most ezt onnan, a gyanakvók oldaláról mondom – pompás példát szolgáltat a Magyarország 1987. május 10-i száma. Mert mi más, csakis, a nagyfokú „liberalizmus” lehetett az oka annak, hogy a 25. oldalon így kezdődött egy cikk: „A Godot-ra várva szerzője, a román-francia Ionesco azt vallotta...” Szó ami szó, Samuel Beckett kissé cvíder volna, ha ezt az orra alá rakná valaki.
De hát ez „csak” kulturális tévedés. Ezen még röhögni is lehet.
Ezen igen, ami ezzel kéz a kézben jár, azon kevésbé.

A mai magyar sajtóban igenis komoly belső ellenállást kell leküzdeniük a művelt újságíróknak. Közülük is főként azoknak, akik politikai kultúrájukkal nőnek fölé a szerkesztőségi perc-szempontoknak. Komoly harcukba, sok-sok energiájukba kerül, amíg a bennük lévő többlet végre már nem gyanakvás tárgya. Amíg részük lehet abban, ami olvasottság és nyelvtudás híján való, grammatikával viaskodó, ám jó helyről protezsált kollégájuk munkáját inkább kíséri. Ami nélkül e pályán létezni egyszerűen nem lehet.
A bizalomról van szó.

Igen. S ha van szó, mely az új sajtótörvényből hiányzik, elsősorban ez. Ne kérdezzék, honnan hiányzik, melyik passzusába illene – nem tudom. Egyszerűen: hiányzik. Hiánya néha szinte égető, következményei – sajnos – látványosak. Naponta olvassuk, ha még olvassuk őket...
Itt van mindjárt az a műfaj, mely leginkább feltételez előzetes ismereteket, olvasottságot, stílust, pallérozott elmét: a publicisztika ez. A publicisztika tekintélyét rongáló, gondolattól megfosztott... írások oly mértékben kompromittálják a műfajt, hogy a vezércikkek a közvélemény kutatók szerint is a legkevésbé olvasott hasábjai a lapoknak... Eltűnőben van vagy néhol teljesen eltűnt az újságíróknak az a típusa, amely integrálni képes a társadalom fontos mozgásjelenségeit... Az integráció, a társadalmi jelenségeket összefüggésükben, hatásukban, tendenciáikban felismerő képesség mindig is egy széles körű és mély általános és politikai műveltség alapjain fejlődhet ki. Sem oktatási, sem képzési rendszerünk nem kedvez ennek. Ellenkezőleg! Az általános és politikai műveltség lemorzsolódása széles körű jelenség...” Így vélekedik a mindenkoron legrangosabb sajtóműfaj jelenlegi helyzetéről Rózsa László, a Népszabadság főmunkatársa.

Még egy mondat tőle: „Ha a publicista nem számít a lap vezető munkatársai közé, akkor nincs értelme ennek a fogalomnak.” Hadd fordítsak ezen a megállapításon egyet... Amíg a magyar sajtóban mindazok, akik valami többletet, valami színt kívánnak hozzáadni a szürke átlaghoz, napi küzdelmekre vannak kényszerítve, nevetséges dolog műveltségről meditálni. Vitázni meg egyenesen olyan, amiről csakis Szigligeti darabja juthat eszünkbe: „Fenn az ernyő, nincsen kas.”

És még valamit. A publicisztika sorvadása egyenesen „húzza” maga után a többi műfajt is -lefelé. „Kevés a jó riport. Ritka a jó riport. Egyik szenvedélyes újságműfajunk válságban van” – írta épp tizenöt éve az abszolút értő: Ruffy Péter. „Gyenge pontja belpolitikai újságírásunknak a riport” olvasom aztán 1984-ben, immár „hivatalosan” Szathmári Gábortól.
Nem nagy a változás. Magyarán: elsüvöltött mellettünk tizenhárom esztendőnyi kemény és emlékezetes valóság, ami pedig íródott róla: sokszorosan megrágott, tehát puha és felejthető.

A célt kitűzték. A feladat úgy szól, hogy: „A sajtó segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését és mozgósítson társadalmi cselekvésre.” A sajtó részeként működő újságíró ugyanakkor – a kivételesektől eltekintve – még a hivatalos információhálózaton át sem kap jószerivel semmit. Mire mozgósítson, kérdi okkal, s nem érti: neki van tudathasadása vagy a világnak? Mert mintha a nézőtérről kellene figyelnie a színpadot, melyen – állítólag – ő is játszik.
Mármost játszik vagy sem?

Ugyanezt kérdezik a sorbanállók is, akik péntekenként ott lökdösődnek az újságosbódék előtt. S minthogy az újságírók jelentős hányadának nem teszik íróasztalára a lapot, beállnak ők is abba a sorba.
Így vagy úgy, az olvasónak vagyunk adósai.
Végh-Alpár Sándor
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek