Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1955. január
Eltűnt műfajok nyomában
Demeter Imre írása
2005. április 15. péntek, 09:04
Az újságok újságszerűségéről tán éppen olyan sokat beszélünk mostanában, mint a film filmszerűségéről. Sokan meddőnek tartják az ilyen vitákat, mondván, hogy a világ legtermészetesebb dolga a zene zeneszerűsége, az asztal asztalszerűsége –az újság újságszerűsége. Nos, azt hiszem, a vita nem meddő, mert éppen gyakran a filmjeinkb?l hiányzott a műfaj sajátossága: a kép, s sokáig újságjainkból az új, s megannyi olyan műfaj, mely tartozéka az újságnak. Még mindig érdemes erről beszélni.
A néhány most következő megjegyzés nem törekedhetik teljességre, nem is tanulmánynak szántam ezt az írást, s aligha hiszem, hogy e gondolatok összegyűjtése a vitának akárcsak egy részét is megoldaná. Valamit tán mégis segít: újra megtalálni néhány olyan jellegzetes újságírói műfajt, mely elködlött régi lapok megfakult hasábjain, de melyet jó lenne feltámasztani, a mi céljaink szolgálatára.


A hír

Szeretném a legkisebbnél kezdeni. Ez a legkisebb: a hír, amely nem tűnt el, csak többet aluszik, mint megjelenik. Nem mondhatjuk, hogy a hírt, mint műfajt e1felejtettük, hiszen e rovat szerepel lapjainkban. Azt azonban bízvást állíthatjuk, hogy ha valami kimarad alapokból, az a hírrovat tetemes része. Pedig itt kezdődik az újságírás, és az újságolvasás is. A megjelent hírek sokszor szürkék, gyakran egyoldalúak, valamiféle konfekcionáltság uralkodik megfogalmazásukban. Olyan, amilyet egykor jó szerkesztő már nem küldött a nyomdába, amilyen például így kezdődött: „Könnyen végzetessé váló baleset történt ma reggel a kőrúton.” De voltak úgynevezett „megírt”-hírek is, az pedig jó műfaj volt, mert feltételezte, hogy az újságíró ott volt az eseménynél, és a hírt pontosan megfogalmazta, ha néhány mondatban is; tehát
nemcsak lediktálta, hanem megírta. Nem is mindig a krónikás egyszerű tárgyilagosságával, az esemény puszta közlésére szorítkozva, hanem emberi közvetlenséggel, kedvességgel, vagy szellemesen. A „megírt” hírnél kezdődik az újságírás. Jó műfaj, érdemes fejleszteni. S nemcsak a gyakornokok műfaja!


A riport

Ez sem „eltűnt műfaj” – mégis megemlítem –, annak ellenére, hogy vitázók izgató problémája volt éveken keresztül. De még ma is sok a homály körülötte. Hallottam „cikkriportról” is – vajjon mi lehet ez? Máig sem tudom. Ez éppen olyan szóhalmozás, mint „növényfa”, vagy „bajnokchampion”. Vagy tán akad olyan riport, ami nem ellik? Igen: a rossz riport. Aztán hallunk ilyen megfogalmazást: „irodalmi riport”. Legtöbbször olyankor hallani ezt a fogalmazást, ha írószövetségi tagok írják a riportot. Ha viszont irodalmi eszközökkel megírt riportról van szó, akkor egyetértek, nem az elnevezéssel, hanem a törekvéssel. Miért nincs irodalmi vezércikk? Miért nincs irodalmi tárca, irodalmi karcolat?

Szerintem kétféle riport van a valóságban: jó és rossz. Ebben lehetnek árnyalatok, kisriportok és nagyriportok, de a lényeg valamennyinél ugyanaz: beszámoló egy eseményről, hol történt, mikor, kivel és miért. Ha tudniillik nem a valódi nevekkel, s nem egyetlen (vagy több) valóságos eseményt írunk meg, hanem a fantázia, s bizonyos irodalmi módszerek is irányítják tollunkat, akkor már nem riportot írunk, hanem novellát, tárcát.

Karinthy Ferenc Muszka-riportja, vagy legutóbbi albertfalvai cikke, Méray Tibor „Miért éppen Pauli Máriát?” című írása azért igazi riport, mert nagyszerűen van megírva, irodalmi eszközökkel fejezi ki az eszmei-politikai mondandót. Lehetnek ezek oknyomozó riportok, de itt csupán jelző lehet az „oknyomozó” szó, nem főnév, amint a „nagy-riport”-nál is elismerő jelző csupán a „nagy”, de nem műfaji meghatározás. A műfaj: a riport, s ha az „irodalmi” szót jelzőnek szánják csupán.a nemlétező műfaj szószólói, – kicsit megsértik az újságirodalom irodalmi jellegét, hiszen a betűvetés, valaminek a megörökítése, ábrázolása írói feladat akár könyvről, akár újságról van szó!

Más-más természetű feladat az igaz; aki riportot ír, tán nem tud regényt írni, s aki regényt ír, nem igen tud riportot írni. De a riportműfaj miatt sem kell szégyenkezni; Móricz Zsigmond például büszke volt rá. Nem tudom, egynémely írónk hogy van vele… Maradjunk meg tehát az elnevezést illetően a riportnál. A jó riportnál, ha már nem lehet válogatni. (Mert ha az „irodalmi”-szó a maradandóságot jelezné, hát a riportra és a regényre is egyformán érvényesek a fennmaradási törvények. Láttam már riportot is maradandónak maradni, s regényt is elködleni.)


Glossza

Kicsit „kincstári” műfajjá vált az utóbbi években. Az úgynevezett „mussz” anyagoknál vetette oda a szerkesztő: „erről glosszát írunk!” Ez nem is lett volna baj. Sokan a glosszát sűrített vezércikknek tartják; egyrészt az is lehet. De a glossza elsősorban polemikus műfaj, éles és harcos műfaj. Nagyszerű terep a külpolitikai újságírónak. Milyen kitűnőek gyakran a Szabad Nép „külpolitikai jegyzetei”, vagy az Esti Budapest lényegében hasonló című cikkecskéi! Mikor jó az ilyen glossza? Ha nem fecseg, ha nem moralizál, hanem csattan, tömören, röviden, tíz-húsz sorban mondja el az újságíró a tényt és a kommentárt. S az sem rossz – sőt talán a legjobb – ha a kettő együtt van, ha a tényben benne van már az állásfoglalás. A glossza nem csak bírál, támad, hanem dicsérhet is.

S itt szokott jelentkezni legtöbbször a sematizmus, az üresség. Az ilyen írást öli meg leginkább az üres fecsegés, a sótlanság. Pedig milyen jól lehet írni – glosszaszerűen is – egy derűs színfoltot, egy friss eseményt - a pozitívum önmagában is polemizál a negatívummal szemben!
Glosszáink zöme éppen a tömörség, a szellemes megfogalmazás hiányával veszti el műfaji jellegét. Újságíróink kissé kötelezően csinálják ezt a műfajt. Talán azért csinálják így, mert minden szerkesztőségben hangoztatják a glossza fontosságát (helyesen!), de inkább a nagy „örökbecs?” alkotásokra kacsintanak. Mit lehet harminc sorban megírni? – kérdezik és rögtön kész a válasz: „semmit” .

Ilyenkor születnek a lelkendező fecsegések, üresjáratú szólamok, ilyenkor jelezné a „szubjektivitást” az „én” szócska soronkénti használata. „Írjon ebből egy húszsoros remekművet” – mondta újdondász koromban egyszer Zsolt Béla, s én nem írtam belőle még művet sem, mert az izgatott, hogy a nagyobb cikk alá könnyebben odakanyarítják a nevemet. .Tévedtem. Cikkem hosszú és üres fecsegés volt. Nem is jelent meg.

(Mellékesen : a névaláírás a legnépszerűbb „műfaj” ma a sajtónkban ; szinte minden alá van írva, teljes névvel, s így az újságíró nevelésének ez a fontos eszköze kezd elsikkadni! Pedig: a név aláírása kitüntetés az újságírónak...)


A tömörség

Nem csak háromhasábon lehet „nagyot” alkotni (ott is nehezen). Húsz-harmincsoros írások is vannak – szép számmal – amik hatottak, néha sokkal jobban és elevenebben, mint a nagyobb lélekzetű írások. Ne állítsuk szembe a kis és nagy terjedelmet; de annyit írjunk mindenről, amennyit a téma megérdemel. S éppen e rövid terjedelmű írások hiányzanak ma leginkább az újságokból.

Ady Endrénk sajnos nincs – de Ady publicisztikája nagyszerű forrásunk. Milyen műveket – remekműveket! – írt Ady a napilapokban, másfél-két gépelt oldal terjedelemben! Mennyi mindent mondott el ezekben a villanásnyi írásokban! Tekintsük ezeket a cikkeit a legnagyobb példáknak. S itt nemcsak a terjedelemről van szó, sőt, nem is elsősorban arról.
Ezeknek az írásoknak a tömörsége – a cselekményi, dramaturgiai tömörsége –
a követendő elsősorban. A harmincas években ennek a jellegzetes, nagyszerű publicisztikai műfajnak méltó folytatója volt Bálint György. Nem állok egyedül ezzel a véleménnyel, hogy ötvensoros remekművek sorát írta. Újságcikkek voltak, frissek, élményfakasztotta írások, melyek –. éppen élményszerűségűk miatt – mint egy bátor, bölcs, harcosan humanista ember mély gondolatai: fennmaradtak. Ha Ady és Bálint cikkeit akár száz év múlva előveszik – bízvást pontosan láthatják, kitapinthatják a kort, melyben Ady és Bálint élt. S a maradandóságot semmi más nem döntheti el.

Nem ezt bizonyítják-e a hozzánk korban is legközelebb álló és eszmeiségben leginkább példát mutató Gábor Andor kis remekművei. (Például a Bécsi levelek.) Szubjektívek ezek az írások – egyik nagy erejük ez – szenvedélyesek, s az egyes szám első személy nem tolakodó hivalkodás, hanem velejárója, elengedhetetlen része a cikknek. Üres moralizálás nincs bennük; teli vannak gondolatokkal, sok-sok ember ráismerhetett e gondolatokból a magáéra. Mi kell ehhez? Sok minden. Elsősorban persze írástudás, tehetség, De ez nem lehet életismeret nélkül, az összefüggések ismerete nélkül, mert az írástudás ezek nélkül válik szócsépléssé, egyszerű stilisztikai feladattá, Az igazi írások – s éppen e műfaj leginkább – nem t?rik a szokványosat, a közhelyeket, a frázisszerűséget, a kölcsönvettet és az elkoptatottat. Az írás: a meglátás és a gondolkodás, az élet ismerete és a mérlegelés egyszerre. A tömörség: nem technikai, terjedelmi, hanem tartalmi-eszmei kérdés. És minden írásnál – de kiváltképp az ilyen szubjektív, személyes hangú műfajoknál – a legfontosabbak egyike. Boldizsár Iván – éppen e műfajoknak is egyik legkiválóbb folytatója és újrateremtője – pompásan fejti ki ennek a tömörségnek a. lényegét, a mostanában megjelent Bálint György-cikkgyűjtemény előszavában.

Hadd idézzem őt: „Bálint ebben az aszkétikus terjedelemben is mindent ki tud fejezni, amit akar. Ennek titka nemcsak egyszerűen a szószaporítás elkerülése, hanem ismét csak a mondanivaló és a stílus egysége. Próbáljon meg bármily gyakorlott szerkesztő Bálint György cikkeiből húzni – beletörne a ceruzájának a hegye. Bálintnál minden mondatnak gondolati tartalma van, nincs „üresjárat”, minden mondat egy lépéssel tovább viszi a mondanivalót.
Valóban ez a „titka” az ilyen írásnak. Tegyük szívünkre a kezünket: vajon mennyit lehetne kihúzni egy-egy cikkünkből? (Már hallom az olvasó-újságíró megjegyzését: ebből a cikkből is!…) De vajon nem gazdagítaná-e lapjainkat a tömör publicisztikai műfajok rendszeres használata? Hány írónak és újságírónak van állandó rovata, vagy rendszeres mondanivalója, amint volt Adynak, Mikszáthnak, Molnár Ferencnek, Bálint Györgynek? Elkezdődtek ilyen kisebb lélekzetű rovatok, de hamar kifulladtak. '

Az újságírók és szerkesztők gyakran kevésnek érzik egymást ehhez, az írók tán nem tudják, vagy nem akarják csinálni. Így száműztünk egy nagyszerű műfajt, amely hozzásegíthetne az élet újságszerűbb ábrázolásához, nagyobb teret engedne a sokat vitatott és sematikussá vált békepublicisztikának, segíthetné a küzdelmet minden visszarántani szándékozó jelenség ellen, ápolhatná az újonnan fakadt virágokat.
S ez csak néhány elvesztett műfaj; mennyi van még: a karcolat, az igazi – s nem csupán a „vonal alatt” tördelt – tárca, mellyel annyi visszaélés történik! Beszélni kell róluk, ez jó dolog, hasznos, előrevisz. De igazában csinálni kell, újjáteremteni e műfajokat, amelyekkel tán még azt is sikerül jobban érzékeltetni: az újságírás - írás, újságirodalom!
Magyar Sajtó 1955.
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek