Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2017. november 22.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
1989. május
Az enfant terrible
2006. január 3. kedd, 19:09
Tudunk valakiről, akit Friderikusz Sándornak hívnak. Néha látjuk a nevét a HVG-ben, az ÉS-ben, a Reformban. Régebben a Rádióban is hallottuk riportjait, de leginkább azt tudjuk róla, hogy az Isten óvd a királynőt! című riportkönyve óriási példányszámban kelt el. És Nyíregyházán, Debrecenben tóksói vannak. Telt házzal.
A szakma jó része semmi közelebbit nem tud róla. Találkoztam egy-két emberrel, akinek „egészen biztos” információi vannak Friderikuszról, s egészen lesújtó a véleménye. Néhány rádiós, tévés viszont pontosabb információkkal szolgál, s elragadtatott véleményt mond róla.
Az eddig négy kiadásban és összesen 240 ezer példányban megjelent Isten óvd a királynőt! nagyon érdekes riportkönyv. Bizonyos, hogy az olvasók különböző okokból tartják érdekesnek. Sokan vagyunk, akiket annak idején teljesen hidegen hagyott a szépségkirálynő-választás. És most bevalljuk, hogy a könyvet érdemes elolvasni.
Friderikusznak még két kitűnő interjúkötete jelent meg, a Hal(l)-hatatlan interjúim és a Szigorúan nyilvános. Tóksó-beszélgetéseinek válogatásai.
Tulajdonképpen ki ez a Friderikusz?

Érdeklődő civil

- Hány éves?
- Harmincegy leszek mindjárt. De szívem szerint huszonnégyet vallanék be.
- Mi a foglalkozása?
- Előbb elmondom, mi nem. Írjuk le csupa nagy betűvel, NEM VAGYOK RÁDIÓS. Bár új időket élünk, állítólag glasznoszty van, de hátha megint jön egy elnöki titkárságvezető a Rádióban, aki kikéri magának az intézmény nevében, hogy rádiós lennék. Nem vagyok tévés sem, s nem vagyok a szó klasszikus értelmében újságíró sem. Leginkább érdeklődő civil vagyok. Az átlagnál talán érdeklődőbb, kicsit érzékenyebb civil.
- De volt rádiós.
- Persze. Már általános iskolás koromban. Az áldott emlékű Vajek Róbertnél jelentkeztem a riportjaimmal. Aztán következett az ifjúsági rádió, majd pedig a 168 óra Ipper Pál idejében. Egyébként akkor valóban a Rádió legjelesebb politikai műsora volt a 168 óra.. .
- A mostani 168 órát nem szereti?
- De... lehet, hogy az idő szépíti meg az emlékeimet, Mester Ákos legalábbis ezt mondja, de az biztos, hogy az akkori 168 óra rádiószerűbb rádióműsor volt. Sok riportot, montázst csináltak, csináltunk. A mai ifjú generáció (nevet) mondom én, az „öreg”, nem is tudja már pontosan, mi az a montázs, a klasszikus értelemben vett riport. Miután az munkaigényesebb, többet kell utánajárni, szép lassan kikopott. Az interjúalanyokat behívják a stúdióba, így aztán nem kell kimozdulni, „fáradozni”. Persze az is lehet, hogy a politikai környezet változott meg.
- S a feldolgozott témák.
- Tény, hogy most már nem bánom nagyon, ha kihagyok egy-egy szombat délutánt az életemből.
- Úgy tudom, magát végül kitiltották a Rádióból. Hallottam egy nagy cirkuszról.
- Őszintén szólva sok nagy cirkusz volt. Az igazán jellemző a „Játsszunk Hyde parkot”-eset volt, hat-hét évvel ezelőtt. A Nemzeti Múzeum kertjében szerettem volna megcsinálni. Minden odaérkező ember azt mondott volna a neki jutó tíz percben, amit akar, a többiek megvitatják, megválaszolják. Nagy kockázattal nem járt volna, mert a lényegre tekintettel élő adásról szó sem lehetett. Amikor elkezdtem hirdetni a rádióban, mérhetetlen pánik tört ki, amit persze indukált az MSZMP agit-prop. osztálya: „ebből forradalmi megmozdulás lesz, a Múzeumkert a forradalmi hagyományok bölcsője” - reszkettek egyesek. A hisztéria el akarta söpörni az ötletet, mire én kénytelen voltam mindenkit figyelmeztetni, hogy mivel már napok óta hirdetjük a műsort, gyülekezni fognak ott az emberek, s az lesz az igazán forradalmi helyzet, ha nem jelenik meg a közvetítőkocsi. Végül is megcsinálhattam, de nem ott, hanem az Astoria aluljáróban, a műsor címe is más lett: „Alulról mondják...” Felvetettem, megvágtam, de aztán egyetlen főnök sem hallgatta meg. Pedig állítom, fantasztikusan érdekes, színes műsor kerekedett belőle és - őszintén mondom - ez nem az én érdemem volt. Viszont bejelentették, hogy ezen ötletemért letiltanak, nem emlékszem pontosan, hogy három vagy hat hónapra.

Pontos időjelzést adok

- No és az a nem igazán jellemző eset, az utolsó?
- Vitraytól megkaptam egy néző levelét, átadta nekem... Ez arról szólt, hogy egy aranydiplomára jogosult idős úrnak, aki annak idején agrárakadémiát végzett, több tucatnyi kérdésből álló ívet kellett kitöltenie ahhoz, hogy megkaphassa az államvizsgája ötvenedik évfordulóján esedékes aranydiplomát. Ezen az íven meglehetősen rossz modorú, az ötvenes évek szellemét idéző kérdések szerepeltek: Mit csinált Ön 1956-ban? A forradalmárok vagy az ellenforradalmárok oldalán állt-e? A gyermeke hogyan vette ki részét a szocializmus építéséből? stb. Azt a címet adtam a riportnak, hogy „Pontos időjelzést adok”. .. A felvétel elején magam tettem fel ezeket a kérdéseket az aranydiplomára jogosult úrnak, mégpedig azzal a kvázi ávós intonációval, amellyel eredetileg megfogalmazódhattak. Utána elmondattam a bácsival az igen kecsesre fogalmazott véleményét a kérdőívről, majd pedig elmagyaráztattam a kérdések kiagyalójával, mit miért kérdezett. Az egyes részek között a pontos idő rádiós hangjelzésével emlékeztettem a hallgatót, mikor is történik mindez. Tény, hogy a kérdések kiagyalója leleplezte önmagát.
- Komolyan gondolta, hogy ez a riport akkor adásba kerülhet?
- Én ilyesmit soha nem mérlegeltem. Ez vagy nagy előnyöm, vagy nagy hátrányom. Mindig szuverén voltam, azt csináltam meg, amihez kedvem volt. Különben is, azt gondoltam, hogy nem az egész politikára vall ez a szégyen; annak a szégyene, aki kitalálta a kérdéseket, azoké, akik hagyták, hogy használják ezt a kérdőívet az egyetemen, s hogy ezzel ilyen méltatlan helyzetbe sodorhatnak hetven fölötti embereket. Minden esetre a Rádióban ebből ostoba hisztéria, amolyan műbalhé keletkezett. Akkor már csak a belpolitikai rovatnál volt lehetőségem dolgozni, a 168 órát, a Krónikát egyéb „jó cselekedeteimért” megtiltották. A belpolitikai rovat vezetője, Holakovszky István - mint utóbb megtudtam - feladatul kapta, hogy minden mozgásomat figyelje. Jó apropónak találta ezt a riportot, hogy végre ő is megszabaduljon tőlem, az ő feje fölött se függjön Damoklesz kardja, hiszen egyszer csak a kezében volt a bizonyíték, provokátor vagyok, ellenzéki, rendszerellenes. Ez is lett a dolog vége: eldöntötték, a belpolitikai rovatnál sem dolgozhatom.
- Nem csatlakozott valamelyik ellenzéki csoporthoz?
- Nem, bár ahogy emlékszem, nem is keresték társaságomat.
- Holakovszky István alighanem vitatná a maga álláspontját a történtekről…
- Mindenkinek megvan a maga véleménye arról, ami történik vele, és azokról is, akik beavatkoznak a sorsába. Különben én nem bánnám, ha Holakovszky is megindokolná a történteket, azt gondolom, aligha tudná árnyalni ebben az esetben is egyértelmű szerepét. Egyébként demokratikus családban nőttem fel, ahol kisgyerek korom óta megszoktam, hogy az én szavam is súllyal esik a latba. Borzasztóan nehéz volt megszoknom azt a drillt, diktatúrát, ami ezt az országot jellemezte, s részben-egészben ma is jellemzi. Nem tudom elfogadni a minden alapot nélkülöző hatalmat. A tizenkét év alatt, amit a Rádióban töltöttem, azt tapasztaltam, hogy sohasem az igazán jó szakemberekből lesz vezető, és a főnökök sohasem szakmai szempontok alapján mondanak véleményt valakiről. Név nélkül egy példával érzékeltetem mindezt: úgy lesz valakiből főnök, hogy az illető, miközben New York-i tudósító - az ember Holdra lépését New Yorkból elfelejti közvetíteni, illetve lekési a közvetítést, noha azért van ott - a többi között. Mert közben lecsót főz a konyhában. Majd miután hazajön, főosztályvezetőt csinálnak belőle. Hát akkor ezek az emberek csak hatalmak, számomra nem tekintélyek, mert szakmailag nincs mögöttük semmi.

Miniszter úr nem mond igazat?

- Ki a tekintély?
- Vitray Tamás. Ha egyáltalán mérni lehetne az ilyesmit, azt gondolom, hosszú pályafutása során ő, úgy négy-öt évvel ezelőttig a világ három legjobb riporterének egyike volt. Abszolút mércének tartom azt, amit évtizedeken át alkotott. Az utolsó öt évben sajnos már ő is megfáradt, elfásult. Igazából nem tudom, mi történt vele. Lehet, hogy az ember ötvenéves korára szükségszerűen tompul, csökken az érzékenysége? Vagy csak arról van szó, hogy bölcsebb lesz és nem akar már minden harcba belemenni? Valaki úgy határozta meg nekem Vitrayt, hogy 25 év alatt felépítette a saját emlékművét aranyból, most viszont tanúi vagyunk annak, amint alkatrészenként lebontja. Bárhogy is legyen, ő nekem örök mérce marad, miközben azért a jelent kicsit fájlalom.
- Szerintem az is nagy szó, ha valaki nem 25 éven át egyike a világ három legjobb riporterének, hanem egyetlen műsor erejéig.
- Ha a Magyar Televíziót vesszük, ez bizony így van.
- Mit tartottak a rádiós főnökök a maga hibájának ?
- Ahogy mondták: én az életnek mindig csak az árnyékos oldalát látom. De mi mást tehettem, én nem az intézmény fejével gondolkodom, ugyanis képtelen voltam beleélni magam abba, hogy mit hallana szívesen ez vagy az a főnök.
- És abba, hogy mit érez az interjúalany?
- Ne felejtse, olyan korban élünk, amikor az emberek többségét leszoktatták arról, hogy akár a saját elemi kérdéseit is megfogalmazza. Egyszer például alapos vizsgálódás után az egészségügyi minisztert arról kérdeztem, hogyha ingyenes az ellátás, miért a szülő nőknek kell bevinniük a kórházba a vattát, a gátlemosó lapocskát és így tovább. Cáfolta, azt állította, hogy egy-két esetet nagyítok fel ezzel a kérdéssel. Elmentem hát négy kórházba, ahol ugyanezt tapasztaltam. Feltettem ismét a kérdést: „lehet, hogy rosszul informálták önt, kedves Miniszter úr, vagy esetleg nem mond igazat?” Főbenjáró bűnnek számított. Még mi előtt beértem volna a Rádióba, telefonon követelték a fejemet. Nahát, ilyen áron nem tudtam én azonosulni sok riportalannyal.
- S így lett magából civil. A jogi kart mikor végezte el?
- 79 és 84 között. A harmadik felvételim sikerült. Előtte, közben meg javában rádióztam.
- Hogy ment a tanulás?
- Nem panaszkodhatom, elég jól.
- A Királynő megírása idején már a tóksókból és az első interjúkötetből kellett tehát megélnie. Mennyi ideig tartott az anyagfelvétel?
- Akkorra már megteremtettem magamnak azt a „luxust”, hogy annyi időt áldozzak a könyvre, amennyit csak akarok. Szeptember végén leköltöztem Fonyódra, lakást béreltem. Úgy terveztem, hogy körülbelül 100-120 emberrel kell beszélnem, ezek közül 50-60 élt ott, ez napi négy-öt beszélgetést jelentett december közepéig. Akkor még nem volt autóm, rengeteget buszoztam, vonatoztam, taxiztam. Az interjúk 70 százalékát magnóra vettem fel, aztán leírattam. Így bizony nagyon sok volt a kiadásom. Pesten a következő három hónapban jártam végig az érintetteket. Úgy emlékszem, a végén 70-80 véleményt, aspektust tartottam fontosnak, a többit kiselejteztem. A montázstechnikát hosszúgyötrődés után választottam ki a megírás lehetséges módjai közül. Lecsupaszítottam a szobám egyik falát, elkezdtem a nyilatkozatokat tartalmazó fecniket egymás mellé ragasztani.
- Olvastam egyik könyve előszavában, hogy kedveli az amerikai Truman Capote-ot…
- A Hidegvérrel-t gimnazista koromban olvastam, elementárisan nem hatott rám, nem is emlékeztem a részletekre. Viszont a Mozart és a kaméleonok című könyve, s egy vele készített nagy interjú elolvasása után kezdett nagyon érdekelni a pasas. Ám valaki, amikor készült a Királynő, „beleolvasott a falamba”, s megjegyezte, hogy ez emlékezteti öt a Hidegvérrel-re. Az volt az első reakcióm, hogy előkeresem, de jobbnak tartottam, ha nem nyúlok a kötethez, amíg be nem fejezem az enyémet. Féltem, hogy befolyásolna. Aztán később láttam, hogy tőle függetlenül sok mindenben hasonlóan járt az agyunk.

Megírom, ha beledöglök is

- Ötödik kiadás nem lesz az Isten óvd a királynőt-ből?
- Azt hiszem, egyelőre nem. Miután nekem kell járni a nyomda után, az engedélyért a Kiadói Főigazgatósághoz, nem beszélve az egyéb technikai teendőkről, nincs erőm ehhez, szeretnék végre mással foglalkozni. De máig napi 40-50 levelet kapok, ezeknek a fele a Királynőről szól, vélemények, gondolatok; kérdeznek, fotókat kérnek, velem akarnak leveleket továbbíttatni Molnár Csilla édesanyjához. Talán érdemes lenne alaposabban elgondolkodni Molnár Csilla mítoszán, hogyan is vált legendává ez a lány. Elvégre két éve jelent meg a könyv, s nem nagyon csökken az érdeklődés.
- Szidják is a levelekben?
- Előfordul. „Te rohadt szemét, Csillának meg kellett halnia ahhoz, hogy keress ezzel a könyvvel” - ilyenféle leveleket is kaptam.
- Szakmabeliek is megfogalmazták ezt, legfeljebb finomabban. Mi a maga véleménye erről?
- Ha valaki ezt a szakmát csak fele annyira komolyan gyakorolta, mint én, az tudhatja, hogy előre semmi nem biztos. Aki úgy kezd bele egy könyvbe, hogy ezen meg fog gazdagodni, az hülye vagy dilettáns. Olyannyira meg akartam „gazdagodni” ezen, hogy nagyon sokszor gondoltam rá anyaggyűjtés közben: elmegyek, nem csinálom tovább. Naponta szembetalálkozni a halállal, ráadásul élni egy vadidegen házban, kietlen őszi balatoni faluban, nem, ennyire nem szabad megmerítkeznem, éreztem sokszor, sőt azt is, hogy a végén bele fogok dilizni. Egyébként akkoriban központi tiltás volt a témára, a hazai sajtóban hónapokig nem is jelent meg semmi. Úgy, hogy azzal a kockázattal gyötörtem magam és mindenkit, akivel újraéltük a tragédiát, hogy semmi nem lesz a könyvből, vagy csak évek múlva, amikor már esetleg nem is érdekel senkit az ügy. De ahogy inkább elmélyedtem a történetben, rá kellett döbbennem, olyan ez, mint az állatorvosi ló, a család, az intézmények, a rokonok, barátok és a szépipar figurái, a légkör, szőröstől-bőröstől a nyolcvanas évek Magyarországa. Szóval, lelkizés ide, lelkizés oda, elhatároztam, megírom, ha beledöglök is. De hogy ezzel mit fogok keresni, kinek juthat ilyen az eszébe? - Az én ismerőseim is megvádolták. De igazuk van? Nagy művek százai nem születtek volna meg a világirodalomban, ha a tragédiákat nem volna szabad feldolgozni.
- Nézze, hadd legyek egyszer életemben szerény, de komolyan! Az nem irodalom, amit én csinálok. Az irodalom például Thomas Mann.
- Rendben van. Bízzuk az időre, a fejlődésére, a kritikusokra. De van két ellenvetésem. Szerintem szinte mindegy, hogy milyen művészeti ágban vagy mesterségben, s mindegy hogy novellában, tényirodalomban vagy riportban, de az igazat kell megtudnunk a máról. Majd lesz idő, hogy kicsiszolódjék a magas művészet, de a mai embert ma lehet megérteni, megragadni, megrajzolni. Elvesznek az évtized figurái, típusai, ha…
- Igen, vannak ennek lelkes éltetői, s lelketlen támadói.
- A másik ellenvetésem: a pénz nálunk ijesztő irigységet képes kelteni. Aki sokat keresett egy könyvvel, annak legalább legyenek rémálmai, hogyha halálról szólt a könyve. Én viszont azt mondom, aki tollal keresi meg a pénzét, tudjon róla, hogy az a normális, ami vele történik. A mai magyar írók közül sokan embertelenül nyomorognak a mai napig, az újságírók sincsenek túlfizetve. Az íráshoz néhány hónapi, egy-két évi, ne adj' isten tízévi kitartás kell. Megélhetés. Az újságírók betegállománytói kezdve, mindenféle csellel szereznek maguknak egy-két havi szabad időt a riportkönyvekre. A januári közgyűlésen elhangzott egy javaslat, hogy kaphassanak néhány évenként alkotói szabadságot, s rögtön megszólalt valaki, hogy nem kívánhatunk magunknak privilégiumokat. Pedig minőséget kellene produkálni. Egy napilap riportsorozatában is!!!
- Hála istennek, nekem sikerült ehhez közel jutni. És kívánom minden kollégámnak, hogyha akar, tízkor ébredjen, ha akar, hatkor; kifuthasson a Margit-szigetre, úszhasson a Thermálban, s ott reggelizhessen. Azután pedig nyugodtan dolgozhasson. Én bizony olyan helyzetet teremtettem magamnak, hogyha egy hétre el akarok menni a Club Tihanyba, mert úri kedvem azt diktálja, akkor elmehetek. S utána négyszeres intenzitással dolgozom a következő könyvemen.
- Min dolgozik most?
- Azt nem mondom el, ne vegye zokon. Biztos, hogy csinálom a debreceni tóksókat, és most egy alakulóban lévő pesti színház is meghívott ugyanerre a műfajra szeptembertől. Persze, igyekszem úgy élni, hogy egyszerre csak egy dologgal foglalkozzam. Nem mindig sikerül. Túlságosan sok minden érdekel ehhez egyszerre.
Salgó Rózsa
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek