Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2021. október 20.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„Nem vált megkerülhetetlenné” – A Figyelő 54 éve
2011. július 27. szerda, 14:03
A Sanoma Budapest májusban eladta Magyarország egyik legjelentősebb hetilapját, ezzel lezárult és egyben elkezdődött egy korszak a Figyelő több mint fél évszázados történetében. Hogyan indult 1957-ben egy rákosista főszerkesztővel, majd vált a csak a tervgazdaságig látó, később abból fokozatosan kilábaló államszocializmus óvatos kritikusává a lap, a rendszerváltás után pár évvel pedig hogyan lett a hazai gazdasági és oknyomozó újságírás egyik legjobbnak tartott műhelye? Mi vezetett el odáig, hogy a nemzetközi kiadó megváljon nagy presztízsű kiadványától? Cikkünk arra vállalkozik, hogy áttekintse a Figyelő történetének legfontosabb fordulópontjait és mindazokat a folyamatokat, amelyek alakították a lap tartalmát és befolyásolták megítélését, szerepét, pozícióját a magyar médiapiacon és újságírásban.
Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
„Lapunk nem szorítkozhatik az események a tények feljegyzésére és magyarázására hanem harcos orgánum kíván lenni amely bátran részt vesz az ellenforradalom eszmei szétzúzásában a burzsoá nézetek leleplezésében gazdaságpolitikai kérdéseink tisztázásában, a dolgozó nép problémáinak feltárásában és így a szocializmus építésében”(sic) – zárul e dörgedelmes szavakkal a(z akkor még) Gazdasági Figyelő 1957-es, első számának Merre tartunk? című szerkesztőségi vezércikke. Hozzátéve azt is: „egész természetes, hogy a »Gazdasági Figyelő« népi demokráciánk ügyét becsülettel szolgáló nem marxista gazdaságpolitikusok véleményének nyilvánosságot fog biztosítani.”

Az első évfolyamot átlapozva világosan látszik, hogy a szélesebb néptömegek gazdasági edukációjának és a helyes gazdaságpolitikai irányvonal hirdetésének céljával elindított lap a már az 1956 utáni megtorlások diktatúrájában elkezdett, majd a puhuló szocializmus korszakaiban is gyakorolt kettős állami propaganda eszközeivel élt: egyfelől a központi bizottság szócsöveként közvetítette az ellentmondást nem tűrő, kemény direktívákat, másfelől helyet adott néhány kiváltságos szerzőnek, akik bizonyos keretek között kifejthették véleményüket – melyekre természetesen nem maradhatott el sohasem a dolgokat rendesen helyretevő, csattanós szerkesztőségi viszontválasz.

Fél évszázad nevekben
A Figyelő főszerkesztői 1957 – 2011

Háy László – 1957
Garam József – 1958 – 1985
Varga György – 1985 – 1995
Krecz Tibor (felelős szerkesztőként)–1995 – 1997
Merényi Miklós – 1998 – 2003
Martin József Péter – 2003 – 2008
Simon Ernő (megbízott főszerkesztőként) – 2009
Krecz Tibor – 2009
Simon Ernő – 2009 – 2011
Illisz László – 2011 –

A Figyelőnet majd az Fn.hu főszerkesztői 2001 – 2011

Vicsek Ferenc 2001 – 2004
Bálint Viktor 2004 – 2006
Szabados Balázs 2007 – 2009
Orosz Györgyi 2009 –
Az 1958-tól már mai címén, Figyelőként megjelenő hetilap szerepe, retorikája, tartalma, célja és piaci szerepe – hamisítatlan közép-európai történetként – többször is gyökeresen megváltozott az azóta eltelt bő öt évtizedben. A rendszerrel együtt fellazuló ideológiájú, de alapvetően az állami szándékoktól sohasem független lap túlélte a rendszerváltást, majd fokozatosan az ország egyik fontos gazdasági és oknyomozó újságírói műhelyévé vált. A fő problémák azonban már a piacra lépéssel jelentkeztek: állandósult a konfliktus a szerkesztőség és a menedzsment között. A Sanoma-korszakban már a lap úgynevezett portfólió-idegensége volt a legnagyobb kihívás, mely sokak szerint az egyik fő akadálya volt annak, hogy a lap nem tudott igazán kitörni a részben maga által szabott, de szűkösnek érzett keretek közül, és ami végül odavezetett, hogy a Sanoma úgy döntött: megszabadul a veszteséges laptól.

Strandolás, munkaidőben

A kezdetekkor még egészen más problémákkal kellett szembenéznie a lapnak, illetve a megalapítását kezdeményező Varga Györgynek, aki összesen 38 évet dolgozott a lapnál, ebből az utolsó tíz évet mint főszerkesztő. Varga György a SZOT-főiskolán tanított közgazdaságtant, de bizonytalannak ítélte meg ottani jövőjét, ezért – idézte fel az eMasa érdeklődésére – kolleganőjével, Molnár Viktóriával rögtön a forradalom leverése után, 1956 decemberben úgy döntött, javasolja egy gazdasági lap indításának ötletét a pártközpontnak (akkori nevén: az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának). A lap megalapításának tervét hamar jóváhagyta az adminisztráció, így már 1957 márciusában elindulhatott az akkor még kétheti megjelenésű Gazdasági Figyelő a párt tulajdonában álló Kossuth Kiadó gondozásában.

1957 március 7. csütörtök: megjelenik a Gazdasági Figyelő első száma. A főszerkesztő Háy László, az első szerkesztőség a Vörösmarty téren kialakított helyiségben kezdi meg a munkát.
Bár elmondása szerint Varga Györgynek az volt a célja, hogy egy, a körülményekhez képest haladó szellemű (az 1957-ben még működő reformbizottságot támogató) lap jöjjön létre, ez a vágya nem teljesült, sőt: a lap első főszerkesztőjének központilag a Rákosi-kormány egyik volt miniszterét, Háy Lászlót nevezték ki, aki zökkenőmentesen emelte át a kádári diktatúrába, így a Gazdasági Figyelőbe is a rákosista rendszer ideológiai és retorikai keményvonalasságát. A mindig „kifogástalan szabású öltönyben” mutatkozó, akkor már ősz halántékú Háy annyira szigorúan kézben tartotta a lap tartalmát, hogy a munkatársaknak sokszor nem is igen volt beleszólásuk a cikkekbe: „Sohasem jártam még annyit strandra munkaidőben, mint akkoriban” – emlékezett vissza Varga György a korszak sajátos szerkesztőségi hangulatára.

Háy László vezetése alatt a lap egyértelműen a központi gazdaságpolitikai irányelvek tolmácsolásának médiumaként funkcionált, néha helyet adva „nem marxista”, ezért szigorú kommentárokra, kiegészítésekre szoruló írásoknak is. A keményvonalas ideológiai elkötelezettség és a rendszer hibáira vonatkozó, igencsak szubtilis kritika kettőssége a szövegek és az illusztrációként szolgáló rajzok kapcsolatában is megmutatkozott. A minden iróniától mentes, mozgalmi hangulatú cikkeket ugyanis rendre a tervgazdaság visszásságait, lehetetlen állapotait pellengérre állító, kinevető és kinevettető karikatúrák kísérték, betekintést adva a kádári korszakban kibontakozó, a politikai humort az ellenzéki feszültség legális levezető szelepeként kezelő, egyben azt kontrolláló hatalmi stratégia természetébe.

Nagy az önköltség (1957, Várnai György rajza)

Bár nem teljesen világos, hogy a közel-keleti helyzetet elemző „A Közel-Kelet csendőre” című, a Gazdasági Figyelő egyik utolsó számában megjelent írás pontosan mely állításaival lehetett probléma, Háy Lászlónak (szintén rákosista érzelmű munkatársaival együtt) Varga György szerint emiatt a cikk miatt kellett távoznia a lap éléről: a szovjet követségnek állítólag nem tetszett az írás hruscsovi politikát bíráló attitűdje. (Háy ugyanakkor nem lett kegyvesztett, még magasabb pozícióban, a Közgáz rektoraként folytatta.) A lap élére Garam József került a statisztikai hivataltól; a távozó politikus-zsurnaliszták helyére pedig mások mellett Tábori András és Gömöri Endre érkezett.

A nyloningek és elfekvő készletek kora

A 2004-ben elhunyt Garam Józseffel, aki 27 éven át főszerkesztette a lapot, kezdődött el a mai Figyelő közvetlen elődjének tekinthető sajtótermék története. 1958 januárjától hetente, Figyelő címmel jelent meg a lap, évtizedről évtizedre együtt puhulva a rendszerrel, eleinte 10 ezer körüli példányszámmal, ami a rendszerváltásra érte el a mindenkori csúcsot, a nagyjából – igaz, nem piaci körülmények között elért – 35 ezres példányszámot. A hatvanas évektől a nyolcvanas évekig ívelő kádári korszakban a lap egyszerre volt a tervgazdaság hétköznapi vonatkozásait tolmácsoló magazin, és egyre gyakrabban – döntően az új gazdasági mechanizmus előkészítésének idején, a hatvanas évek közepétől – a gazdasági rendszer problémáinak irányított vitafóruma.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
1958 január 7. – az első, Figyelő címen megjelent lapszám
A lap feladata volt, hogy beszámoljon a gyártósorokról éppen frissen legördülő új termékekről – legyen az nyloning vagy háztartási készülék – ahogy az is, hogy reflektáljon valahogy arra is, ha valamit például nem lehetett kapni, és megpróbálja elmagyarázni a lakosságnak a lehetséges okokat. Így lehetett téma például, hogy miért nincs éppen friss kenyér a boltban, vagy csomagolás a gyógyszereknek; miért van jéghiány, vagy hogy a Csepel Művek azért nem tud biciklit szállítani, mert nem jutott hozzá a csengő-alapanyaghoz. Szintén a tervgazdaság szülte azt az ötletet is, hogy a Figyelő tegye közzé egyes nagyobb üzemek, gyárak elfekvő készleteit. A terebélyes, oldalakon keresztül húzódó apró betűs listák publikációja a lapnak azért jött jól, mert pénzt és olvasottságot is hozott, de emellett gazdaságélénkítő hatása is volt azáltal, hogy transzparensebbé tette a létező kereslet és kínálat rendszerét.

A lap mindemellett arra is vállalkozott, hogy a maga szűrőjén keresztül bemutassa az éppen aktuális világgazdasági történéseket. Varga György a „sorok közötti informálás” korszakaként emlékezik erre az időszakra, amikor egyfajta saját szótárt alkalmaztak a politika által nem illendőnek minősített kifejezések helyettesítésére: a piac kiváltására például az áruviszonyok, a pénzügyi támogatás helyett pedig a pénzügyi hidak terminust használták előszeretettel. Az állam és a párt azonban mindvégig szorosan követte a lap tartalmát. A Figyelő történetének egyetlen lapbezúzására a 80-as évek elején került sor: a lap éppen akkor írt az NDK-ban munkát vállaló magyarok foglalkoztatási viszonyainak visszásságairól, amikor egy magyar diplomáciai küldöttség látogatott az országba, így a párt, kerülendő a kellemetlenségeket, elrendelte a példányok megsemmisítését. Még egy komolyabb konfliktussal nézhetett volna szembe a lap a nyolcvanas években: egy, a devizakódex (a devizagazdálkodást szabályozó törvény) állami alkalmazásainak visszásságaival foglalkozó cikk miatt feljelentették a Figyelőt, amit rendőrségi vizsgálat is követett, az eljárás azonban a Grósz-kormány felállásával megakadt, végül ejtve lett a rendszerváltással.

Munkalassítók és gondolkodók

A rendszerváltással a lap a korábbi védett, mesterséges piacról belépett az éppen kialakulóban lévő magyar médiapiacra. Ez az önmagában is radikális váltás számos további, korábban nem tapasztalt konfliktust hozott: nem csak a termék került szembe egy új közeggel és feladattal, a piaccal, hanem részben ennek köszönhetően egymás ellen fordultak a szerkesztőség régebbi és fiatalabb munkatársai. És ekkorra datálható annak az ellentétnek a kezdete is, amely később évekig fennállt a szerkesztőség, azaz a tartalomelőállító csapat és az üzleti oldalt koordináló menedzsment között.

A kék fejléces Figyelő a rendszerváltás korából (1989)
A nagy globális médiapiaci vagy szakmai befektetők máig tisztázatlan okok miatt elkerülték a Figyelőt a privatizáció során, így a lap első magántulajdonosa az Eurexpansion nevű francia cég lett 1990-ben. A lapot mindössze két évig tulajdonló céggel legendásan rossz volt a szerkesztőség viszonya. Ahogy a húsz évig a Figyelő szerkesztőségi titkáraként dolgozó, mindenki által a lap lelkének tekintett Makkai Erzsébet tömören megfogalmazta, a szerkesztőség „nagyon utálta a tulajdonost”. Az újságírók úgy érezték, hogy az új szerkezetben a menedzsment valójában csak nehezíti a munkájukat, az üzleti oldalon ülőket „munkalassító társaságként” becézték, a velük való együttműködést pedig számos alkalommal obstruálták. Előfordult, hogy egy előre megbeszélt egyeztetés idejére tökéletesen kiürült a szerkesztőség, csak hogy ne kelljen találkozni a menedzsment tagjaival.

Az Eurexpansiontól 1992-ben vásárolta meg a lapot kiadó részvénytársaságot a holland VNU kiadó, mellyel ha nem is ilyen mértékben, de folytatódtak a konfliktusok: a kiadó gazdaságosabban szerette volna működtetni a lapot, a szerkesztőség egy része – és különösen az akkor már harmincöt éve a lapnál dolgozó és hét éve főszerkesztő Varga György – azonban ezt a Figyelő műhely-jellege elleni támadásként élte meg. Varga egy jellemző párbeszédet idézett fel a korszakból: a tulajdonos képviselője úgy vélte, hogy Karsai Gábornak (ma a GKI Gazdaságkutató vezérigazgató-helyettese) nem elég a heti flekkszáma, és megkérdezte: „mit csinál pénteken Karsai”? Mire a főszerkesztő így válaszolt: „gondolkodik”. És bár Varga György szerette volna konzerválni a Figyelő alkotói munkamódszerét, nem csak a piaci alapon gondolkodó kiadó, de a laphoz időközben újonnan érkezett, fiatalabb munkatársak sem tudtak teljes mértékben azonosulni Varga műhely-koncepciójával.

„Jobb lett volna, ha elsöpri a rendszerváltás”

Az ellentét végül kenyértöréshez vezetett: Varga György 1995-ben távozott a laptól (vele együtt például Becsky Róbert, Vértes Csaba és Karsai Gábor is), és egy kétéves periódus után, melyben Krecz Tibor felelős szerkesztőként koordinálta a lapot, 1998-tól az újabb generáció másik aktív tagja, Merényi Miklós lett a főszerkesztő. Közvetlenül a váltás előtt az Alkotmány utcai szerkesztőségben többek között Siposs Zoltán, Garam József, Sóvári Gizella, Fóti Péter, Zsubori Ervin és Gömöri Endre erősítette a csapatot, majd a Városligeti fasorba való költözéskor – a maradó Garam, Zsubori és Gömöri mellett – Regős Zsuzsa, Horváth Éva, Halaska Gábor, Tóth Levente, Matolay Réka, Martin József Péter és Ádám Zoltán csatlakoztak a laphoz. A váltás szakmai és érzelmi vonatkozásait máig radikálisan különbözően látják az érintettek: Varga György összeesküvésként élte meg a fiatalok fellépését, és nem értett egyet azzal az attitűddel sem, amit a Krecz-Merényi páros képviselt a régi iskolával szemben. Merényi Miklós azonban utólag visszatekintve inkább szükségszerűnek látja a váltást, mely elkerülhetetlen volt a lap elsüllyedésének megelőzése érdekében.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
A kilencvenes évek derekán bevezetett, a hagyományokkal szakító, és mindenki által utált – rövid életű – layout (1996)
Merényi keményen fogalmazott a lap múltjával kapcsolatban: szerinte érthetőek azok a vélemények, melyek szerint talán az lett volna a legjobb, ha a lapot elsöpri a rendszerváltás – de mivel nem így történt, ezért szükség volt a radikális megújulására, amit az utódai által is elismert Varga György, bár jól tájékozott és felkészült volt, nem támogatott. „A lap nem reagált és nem alkalmazkodott azokhoz a változásokhoz, amelyek az 1980-as évektől kezdve egyre meghatározóbbá váltak, és amelyek felváltották azt a gazdasági rendszert, amelyben még jól működött a régi Figyelő” – állítja Merényi, aki szerint a lap ugyan mindenkit kiosztott, de éppen magára nem tartotta érvényesnek a kialakuló plurális piacgazdaság új törvényeit, nem vette figyelembe a lappiac és az olvasók igényeit, azt, hogy a lap maga is egy médiatermék, és már nem az állami megrendelésekből kellene megélnie.

A lap emellett tartalmilag sem haladt a korral, annak ellenére, hogy egyre több kihívás érkezett az időközben megjelent konkurens médiumok felől, mint például a Világgazdaság vagy a Heti Világgazdaság, a lap elvesztette monopolhelyzetét, majd egyre gyengültek piaci pozíciói. (A Figyelő és a HVG profiljának összehasonlításáról lásd Párhuzamos történetek: a Figyelő és a HVG című keretes írásunkat.)

Párhuzamos történetek: a Figyelő és a HVG
„A HVG mint gazdasági hetilap és mint sikeres és bátor politikai szócső jelentős kihívásnak bizonyult a Figyelő számára. Utóbbi megszűnt az egyetlen gazdasági hetilap lenni, és a bátorság – történetileg és intézményileg tételezett – mibenléte is átalakult. Miközben a Figyelő, a megelőző évtizedeket folytatva, a kormányzattal kialkudott növekvő függetlenség és erősödő rendszerbírálat alapján állt, a HVG – sokszor inkább stílusában mint tartalmában – az új társadalmi erők, a megoldást a kereten kívül keresők jelképévé vált (…). A Figyelő súlypontja a szakmaiság, a megalapozottság, a HVG-é a nyilvános sajtótermékek körében szokatlan radikalizmus és érdekesség volt.” A két lap sajátos, Csaba László közgazdász szavaival (amit a Figyelő 2005-ben megjelent, 2500., jubileumi számából idéztünk) leírt sajátos viszonya különböző formákban és terepeken, de mindvégig fennállt a két lap közös történelme során.

Bár a Figyelő jópár évtizede jelen volt már a piacon 1979. június 9-én, amikor a HVG első száma megjelent, az új hetilap gyorsan elérte azt a státuszt, amit meglehet a Figyelő szeretett volna magáénak tudni. Sokáig első számú véleményformáló volt, egyfajta jelképpé és masszív intézménnyé vált, a Figyelő példányszámának sokszorosát produkálva, ami miatt gazdasági értelemben igazi rivalizálásról nem érdemes beszélni a két lap összefüggésében; annál inkább érdemes viszont a két lap viszonyát és szerepeit meghatározó, eltérő tartalmi stratégiákról. A szocializmus idejére eső évtizednyi közös történetben a Csaba László által leírt hangvételbeli és hozzáállásbeli különbség mellett fontos volt az is, hogy a HVG úgymond távolabb volt a párttól, hiszen a lapot nem a pártközpont alapította, hanem a Magyar Kereskedelmi Kamara tulajdonába tartozott.

A Figyelő rendszerváltás – és Varga György – utáni főszerkesztői szerették volna, ha a Figyelő, a kellő erőforrások birtokában, kilép a szűkebb szakmai szerepből, és ettől elválaszthatatlan módon, reagál arra az egyre erősödő kihívásra, amit a HVG jelentett számára. Így lett először gazdaságpolitikai lapból üzleti, majd a BusinessWeek mintájára megújuló gazdasági lap a Figyelőből, miközben a HVG inkább a Spiegelhez vagy éppen a The Economisthoz képest határozta meg magát. Az újabb Figyelő-arculatot kiegészítő, először Krecz alatt jelentkező, majd Martin József Péter idején belendülő úgynevezett társadalmi témák (amelyek a HVG-s témaválasztással és feldolgozásmóddal ellentétben mindig is kerülték a napi politikát) bár több nagyon sikeres lapszámot hoztak a lapnak, sosem tudták megingatni a HVG pozícióját.

Noha a pénzügyi válság és az utóbbi évek sajtóválsága a HVG-t talán a Figyelőnél is durvábban érintette – az előbbi több tízezer példányt vesztve jelenleg 60 ezer körüli eladott példánynál tart míg az utóbbi ugyan csak pár ezret veszítve, de mindössze 12-13 ezer körülinél – a lap továbbra is őrzi vezető helyét a szeriőz hetilapok piacán.

A gazdaságpolitikától az üzleti világ felé

A Figyelő újrapozícionálása és újragondolása tehát égetően szükségessé vált a kilencvenes évek közepére, viszont a korábbi tapasztalatok, kutatási eredmények nem adtak olyan biztos támpontot, amire alapozni lehetett volna egy bombabiztos üzleti és kiadói stratégiát: vélhetően ennek a bizonytalanságnak az egyik mellékterméke lehetett az 1996-ban bevezetett, és konszenzuálisan rettenetesnek tartott új layout, amit a VNU „erőltetett rá” a lapra, de végül nem bizonyult hosszú életűnek.

A még ma is élő, piros alapon fehérbetűs fejléc egyik korai változata (2000)
A tartalmat illetően a kiadó és a – Krecz majd Merényi vezette – szerkesztőség részéről egyetértés volt abban, hogy a Figyelőnek a korábbi, kizáróan gazdaságpolitikai és makroszemléletről, fókuszról váltania kell egy olyan irányba, ami érdekessé teheti a lapot a kor gazdasági életét alakító, potenciális olvasók számára. Az is világos volt, hogy ez az új irány leginkább a tágan értelmezett üzleti élet világa lehet: olyan tartalmak, amelyek az éppen kialakuló vállalkozói réteg mellett szólnak a nagyvállalatok vezetőihez is, bemutatják a fontosabb trendeket és segítenek a menedzsmentek döntéshozatali folyamataiban.

Az új irány a szűkebb célcsoport, a gazdasági élet döntéshozói körében – a lap számára először 1998-ban elvégzett piackutatás szerint – kedvező fogadtatású volt, de a szélesebb olvasóközönség körében nem. Ami azért jelentett gondot, mert a döntéshozók köre (akkor még) túl szűknek tűnt egy lap eltartásához, a kis- és középvállalkozásokban (kkv) dolgozók jóval nagyobb tábora viszont – mint a mérésekből kiderült – lehetőleg nem olvasott semmit, csak és kizárólag az adózás témaköre érdekelte (ennek köszönhetően lett adózási melléklet a lapban). További problémát jelentett, hogy a kutatások szerint a lap jópár, addig meghatározó elemére nem volt olvasói igény: így például nem jelölte senki fontosnak a nemzetközi anyagokat és összeállításokat, és nem tartották szükségesnek a leginkább elitistaként jellemezhető szerkesztői értékeket, elveket sem.

Hogy a kilencvenes évek elején a Figyelő Rt. által kiadott magyar BusinessWeek (BW) gyors bukása ellenére miért döntött végül mégis úgy a VNU, hogy a BW mintájára, részben a fenti kutatási eredményekkel szembemenve alakítja át a Figyelőt 1999-ben, arra ma már senki sem tudja a választ. Tény viszont, hogy a kiadó szerződést kötött a BW-el az átvett tartalmakról, a megújított lap elsődleges célcsoportja az egyre nagyobb üzletemberi-vállalkozói, felső középosztályi réteg lett (és maradt máig is), és ekkor indult el a ma már hagyományos Figyelő-tartalmak nagy része, a vállalkozói portrék, sikersztori-riportok és a menedzsment-tudás átadásával foglalkozó cikkek sora.

Elveszve a rendszerben

Azt azonban a BusinessWeekkel való együttműködés sem palástolta és feledtette, hogy a lap alapvetően különbözött a VNU többi, akkor kiadott lapjától (Füles, Ötlet, Meglepetés, Praktika, Cosmopolitan), így alapvetően idegen test volt a kiadó portfóliójában. Ez a portfólióidegenség pedig csak fokozódott a Figyelő Rt. VNU Budapestbe való 1998-as beolvasztásával, majd a cég lapkiadási üzletágának 2001-es Sanomás felvásárlásával. Sokak szerint a Figyelő későbbi, akkor még előre nem látható válsága főként abban gyökerezett, hogy a holland, majd a finn multinacionális kiadó számos nagy, jelentős profitot termelő, főként glossy- és bulvárkiadványai (az eddig felsoroltak mellett: Nők Lapja, Story, Otthon, Színes RTV) között egyszerűen elveszett a náluk jóval kisebb, szeriőz hetilap. Nem jutott rá elég figyelem sem a menedzsment, sem a marketing részéről – igaz, gyakorlatilag ezek a lapok tartották el a Figyelőt akkor, amikor az nem hozta a várt eredményeket.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
A 2500. lapszámhoz készült szerkesztőségi csoportkép egy alternatív verziója, melyen – megelőzve az évekkel később elharapózó arcmásolós divathullámot – minden kolléga Szirmai Péter bajszával pózol.

A nagy kiadói szervezetből eredő másik nagy probléma az úgynevezett allokáció volt. Az allokáció a Figyelő esetében azt jelentette, hogy a lap eredményeiből – akárcsak más lapok eredményeiből – nem csak a szerkesztőség és közvetlenül a lap, hanem az egész kiadó költségeihez kellett hozzájárulni. Volt olyan (egyébként jobbnak számító) év például a kétezres évek közepén, amikor 700 millió forint bevételből (ebből nagyjából 400 millió volt a reklámbevétel) 190 millió ment el az allokációs, például a HR-költségekre és egyéb céges kiadásokra. Ezek a költségek, mivel a lap a portfólió többi tagjához képest jóval kisebb összegekből gazdálkodott, igencsak megterhelték a mérleget, és a végső elszámolásnál – főként a nehezebb időszakokban – a már allokált eredményeknél a legtöbb esetben veszteségesre billentették át a végső eredményt.

Bünti volt, nyomás nem

Bár a multinacionális vállalati struktúra számos, sokak szerint ledolgozhatatlan hátrányt termelt, azt viszont szinte minden forrásunk – a lap volt főszerkesztői és vezető munkatársai – hangsúlyozta, hogy a lapot sújtó figyelem- és mérlegdeficitnek alapvetően strukturális okai voltak, és korántsem azt jelentette, hogy a Sanoma felsővezetése nem tartotta fontosnak a lapot, sőt. Arról szerkesztőségi és üzleti oldalon is egybehangzottak a vélemények, hogy a tulajdonos sok szempontból olyan kivételes lehetőségeket és munkakörülményeket biztosított az újságíróknak és szerkesztőknek, amelyek nélkül nem végezhették volna ilyen színvonalon a munkájukat.

Galériánk megtekintéséhez kattintson a képre!
A Figyelő 2500. lapszáma (2005)
A viszonylag magas fizetések és jó technikai felszereltség mellett ilyen volt például a teljes politikai és gazdasági függetlenség megteremtése. Ahogy Merényi Miklós fogalmazott, felidézve az első, Szabó György vezérigazgatósága és a rendkívül ambiciózus terveket kidolgozó Papp Béla lapigazgatósága által fémjelzett VNU-s és sanomás korszakot: gyakorlatilag „mindent meg lehetett csinálni.” Nem kellett attól tartani, hogy egy-egy érintett érdeksérelme miatt változtatni kell a tartalmon, vagy fel kell adni a szerkesztői elveket. A páratlanul támogató, az elfogulatlanságot, a távolságtartást értéknek tekintő közeg nem csak Merényi, de Martin József Péter és Simon Ernő főszerkesztők mandátumán keresztül is kitartott: a beszámolók szerint mindvégig megvolt a világos határ a menedzsment által bonyolított hirdetésszervezés és a szerkesztőség által előállított tartalom között, nem egyszer maga a vezérigazgató utasította el a kényelmetlen cikkek miatt hirdetésmegvonással zsaroló hirdetőket. Akik volt, hogy éltek ezzel a lehetőséggel, de ez mit sem változtatott a helyzeten: „bünti volt, de nyomás nem” – az egyik volt főszerkesztő tömör összegzésében.

A védőpajzsot nem csak a főszerkesztők érezhették a fejük fölött, de legalább ennyire a szerkesztőség tagjai is, akik fölé pedig a főszerkesztők tartottak ernyőt. Ahogy a lap egyik, több díjnyertes cikket szerző újságírója fogalmazott, a kettős védelem okán bármilyen témához nyúlhatott, nem kellett tartania szankcióktól a politikai erők, hirdetők, vagy a(z egyébként ezzel amúgy sem próbálkozó) menedzsment részéről sem.

„Mindent megnyertünk”

Ennek a klímának köszönhetően alakulhatott ki a Figyelőben a nagyjából a kétezres évekkel kezdődő évtizedben az ország egyik fontos gazdasági oknyomozó műhelye, olyan szerzőkkel mint Eörsi János, Mong Attila, majd később Ács Gábor, Brückner Gergely, Fekete Emese, Galambos Márton, Hermann Irén, Torontáli Zoltán, begyűjtve a legtöbb hazai sajtódíjat, köztük a Gőbölyös Soma-díjat, több Minőségi Újságírásért Díjat és – alkotóközösség kategóriában – a Pulitzer-emlékdíjat. „Mindent megnyertünk” – idézte fel Martin József Péter saját főszerkesztői időszakának egy periódusát, amikor több nagy sztori (A Figyelőben megjelent, a főszerkesztők által fontosabbnak tartott írásokról, sztorikról lásd a Nagy számok című keretes írásunkat) meghozta gyümölcsét.

Az oknyomozás, bármennyire is jót tett a lap presztízsének, és bármilyen nagy szakmai visszhangot is generált, ez a Figyelő esetében sem látszott meg közvetlenül és tartósan a példányszámokon. A főszerkesztők újra és újra szembesültek a pozícionálás és a megfelelő tartalmi összeállítás – a kilencvenes évek óta egyre feszítőbb – problémájával: azzal, hogy a klasszikus, gazdasági témák mellett milyen, szeriőz, de mégis több olvasót vonzó tartalommal lehetne példányszámot növelni. A legtöbbször felvetődő ötlet a kortárs társadalmi jelenségekre reflektáló, szociális, kulturális (de szigorúan nem aktuálpolitikai) jelenségeket sok nézőpontból feldolgozó – csak „társadalmi témának” hívott – tematika volt, ami először Krecz Tibor idején jelentkezett, majd Martin József Péter alatt került újra markánsan, de némileg más, kevésbé politikus, inkább nyugati magazinmintákra épülő orientációval előtérbe. Martin szerint a társadalmi témákra való nyitás az egyik volt az olyan irányok közül, amelyek alternatívát biztosíthattak volna a Figyelő számára, és elősegíthették volna a kiemelkedést a konkurensek közül. Martin főszerkesztése alatt számos olyan nagyobb anyag jelent meg, amely a gazdasághoz csak közvetve kapcsolódó társadalmi jelenségeket, folyamatokat vett górcső alá, ilyen volt például a stressz-összeállítás, vagy a magyar yuppie-król szóló címlapsztori.

Nagy számok
A lap volt főszerkesztői és munkatársai jópár olyan cikket, sztorit felidéztek az utóbbi pár évből, amelyek fontosak voltak a Figyelő történetében; vagy azért, mert fontos volt az ügy, amelyet szolgáltak, vagy mert jobban fogytak az átlagosnál és többet idézték őket, vagy éppen azért, mert jó szakmai visszhangjuk volt, esetleg díjat is hoztak a hetilapnak. Az egyik ilyen legkorábbi a rendszerváltás utáni időszakból a Figyelő által kirobbantott Tocsik-ügy volt, majd a K&H-ügy (másik nevén brókerbotrány), melyen alapuló könyvéért Mong Attila megkapta a Gőbölyös Soma díjat és szerzőtársával, György Bencével a Pulitzer-emlékdíjat is 2004-ben.

Nagy hullámokat csapott később az Omninvest-ügy, a UPC-ügy, a Hagyó Miklós sztori, vagy a legutóbbi időkből az Eclipse-ügy, melyért Galambos Márton kapott Minőségi Újságírásért Díjat. Ez utóbbi díjból a Figyelő többet is elvitt, a Figyelő szerzőjeként kapta meg például Lovas Judit, Szirmai S. Péter, Fekete Emese és Halaska Gábor és – a lap másik Gőbölyös Soma díját hazavivő – Brückner Gergely két alkalommal is az elismerést. A főszerkesztők nem mulasztották el sosem megjegyezni, hogy ezek az oknyomozó cikkek ritkán hoztak nagy példányszámokat. A jobb eladásokat inkább olyan lapszámok produkálták, melyekben egy jól megragadott társadalmi téma került a fókuszba, vagy ismertebb, az adott időben sokakat érdeklő (üzleti) személyiségekhez kapcsolódtak illetve reflektáltak a potenciális olvasók aktuális problémáira, igényeire, mint például a személyes pénzügyek.

Az első kategóriába tartozik például a 2007-es Milyenek a magyarok? tematikus szám, a kádári korszak reflexeinek továbbéléséről szóló vagy A mindent megúszók országa című összeállítás. A második csoportból lehet említeni a Csányit és Simicskát összehasonlító írást Brückner Gergelytől vagy a 2009-es nagy Demján- és Csányi-interjúkat vagy a vörösiszap-botrány idején készült Tolnay-interjút, amely A Tolnay birodalom vége? címmel jelent meg. A harmadik csoportba főként a „mibe érdemes fektetned a pénzed” típusú elemző, tanácsadó jellegű anyagok, ingatlanpiaccal foglalkozó írások tartoztak, de hónapokig téma volt a sajtóban az a Figyelő-összeállítás is, amely 2010 januárjában a Fidesz nyugdíjterveiről készült.

Martin egyik legszívesebben emlegetett példája a Figyelő Milyenek a magyarok? című, több munkatárs bevonásával, hónapokon át készült, Magyarország aktuális állapotát látványos infografikákkal és rengeteg adattal bemutató címlapsztorijával megjelent száma, ami kétszer annyi árushelyi eladást (körülbelül 14-15 ezer példányt) produkált, mint egy akkori átlagos szám, és – visszaemlékezése szerint – rengeteg pozitív visszajelzést hozott. Azonban – ahogy azt Simon Ernő, a Figyelő Sanoma-korszakának utolsó főszerkesztője, előtte hosszú ideig főszerkesztő-helyettese kiemelte – hiába hozott néhány sikeresebb szám látványos eredményeket, nem minden, hasonló energiaráfordítással készült anyag váltotta be a hozzá fűzött elvárásokat: hosszú távon a társadalmi fókusz sem volt elegendő ahhoz, hogy megállítsa a Figyelő piaci eredményeinek lejtmenetét.

Válságok a válságban

Ezen a trenden még a kétezres évek elejétől folyamatosan fejlesztett, a lap márkájához szorosabban vagy lazábban kapcsolódó új termékek – mint a(z egyébként a lap elismertségére és pozíciójára is igen jótékony hatással bíró) Top200 Gála, a Trend kiadványok, a konferenciák és nem utolsósorban a Figyelőnet (a Figyelő és a Figyelőnet kapcsolatának ellentmondásairól lásd Párhuzamos történetek című keretes írásunkat) – sem tudtak fordítani, és 2008 körül már világossá vált a kiadó számára, hogy ebben a modellben a Figyelő nem üzemeltethető nyereségesen. A menedzsment és a szerkesztőség tagjaival folytatott beszélgetések során látható volt, hogy szinte minden érintettnek eltérő elképzelése van és volt arról, hogy a Figyelő mikor is volt nyereséges és mikor veszteséges: tehát már magának a tünetnek a meghatározását is megnehezítette és megnehezíti a lap és a hozzá kapcsolódó termékek, valamint a már említett összetett kiadói belső allokációs rendszer szövevényessége.

Egy bizonyos: 2009-től – bármilyen eredményeket is termelt korábban – a lap egyértelműen veszteséges volt. Hogy ennek mik voltak az okai, arról újra megoszlanak a vélemények, kivéve egyet, a 2007 végétől beütő általános sajtóválságot. Ebben az időszakban nem csak a Figyelőre jöttek nehéz idők, hanem az egész nyugati médiára, különösen a nyomtatott sajtóra. A válság a Sanomát is érintette, és a racionalizálási intézkedéseknek köszönhetően ugyan csökkentek a Figyelőre eső allokálási költségek, de a hirdetési bevételek még inkább, így a válság együttes hatása egyértelműen drasztikus volt. A megelőző években még 15-16 ezer példányban értékesített lap – a többi közéleti hetilappal együtt zsugorodva – a kétezres évek végére 12-13 ezer példányban kelt el, éves reklámbevétele pedig megfeleződött: 400-450 millió helyett már csak 200 millió körül folyt be a hirdetőktől.

Miért nem tudta a válságot átvészelni a Figyelő? A főszerkesztők szerint menedzsment-problémák miatt alakult így a lap sorsa, a menedzsment egy része szerint ugyanakkor a lap tartalmával is voltak gondok, ami megnehezítette a növekedést. „A Figyelő utolsó három éve a rossz üzleti döntések sorozatáról szólt” – fogalmazott az egyik volt vezető munkatárs, kiemelve, hogy a kiadó nagyon kicsi marketingköltségvetést biztosított a lapnak, ami így nem tudott kitörni a versenytársai közül.

A két Figyelő: Figyelő és Figyelőnet
Meglepve a piacot és a szerkesztőségeket is, a Sanoma úgy döntött, hogy a részben a Figyelő online felületeként is működő, részben önálló tartalmat is előállító Fn.hu nélkül adja el a print lapot. Forrásaink szerint ennek az egyik oka az a remény lehetett , hogy az egyébként szintén veszteséges site esetleg még jövedelmező lehet a jövőben; egyhosszú távú kiadói stratégiai terv, mely szerint az Fn.hu a Hír24-el összevonva lehetne a Sanoma új online hírportálja; a másik lehetséges ok egy bizonyos lapigazgató ragaszkodása a termékhez. A kevésbé jóindulatú magyarázatok szerint az eladásnál egyszerűen betetőződött az a rossz szemlélet és tanácstalanság, ami mindvégig jellemezte a kiadó viszonyát a két médiatermékhez.

Az általunk megkérdezettek nagy része szerint már a Figyelőnet mint külön szerkesztőség által működtetett portál 2000-es elindítása is tévedés volt, igaz, valamennyire menti a Sanomát, hogy akkoriban szinte minden print sajtótermék ezt a stratégiát követte – hogy pár évvel később nagy áldozatokkal megpróbálják mégis integrálni a leválasztott online egységeket. Ez azonban a Figyelő esetében mindvégig elmaradt, és az egymásmellettiség interjúalanyaink beszámolói szerint több különös helyzetet eredményezett az évek során: volt olyan időszak a kezdetekkor például, amikor a Figyelőnetnek jogdíjat kellett fizetnie a print lapnak a logóhasználatért; sokan – köztük a lap által megkeresett megszólalók, interjúalanyok sem – tudták pontosan, melyik lap melyik, és éppen kinek nyilatkoztak.

A sors iróniája, hogy elvileg pont akkor fejeződtek volna be a két főszerkesztő vezetésével kidolgozott integrálási forgatókönyv munkálatai, és kezdődhetett volna az összevonás, amikor a kiadó bejelentette: eladja a lapot, de a portál marad. Az Fn.hu tehát továbbra is a Sanomáé, a Figyelo.hu cím viszont a Word Communicationsé, melyen még egyelőre nem tudni, hogy csak a print lap cikkei jelennek-e meg majd, vagy önálló tartalmat is fog-e termelni a site.

A lap egyik volt lapigazgatója szerint viszont ez nem felel meg a valóságnak: mint elmondta, a kiadó évente 30-40 millió forintot költött kampányokra és kommunikációra; szerinte amikor a kiadó ennél többet fordított marketingre, az sem hozott hosszú távú és látványos eladásnövekedést. Példaként említette a még Papp Béla lapigazgató idején a kétezres évek elején levezényelt komoly, éves kampányokat – a Hat reklámügynökség közreműködésével –, amelyek ahogy véget értek, a számok visszaestek a kiindulási szintre. Részben az ilyen szőnyegbombázás-kudarcok vezettek el oda, hogy a kiadó leállította a hetilapszegmensben klasszikusnak számító, egyébként évi 10-20 millió forintba kerülő címlapplakátolást, és helyette egy PR-ügynökséget, a Front Page Communicationst bízott meg 2010-től azzal, hogy menedzselje a Figyelő által feldobott témák megjelenését más médiumokban, ezáltal növelve a lap idézettségét – amit az általános vélemény szerint sikerrel teljesített is.

A menedzsmentet hibáztató kritikusok szintén az üzleti oldal rovására írták azt, hogy nem, vagy csak későn, és akkor is nehézkesen hangolták össze az egyébként szorosan összefüggő Figyelő-termékek működését. Ahogy az egyik volt lapigazgató visszaemlékezett, kezdetben három külön felelőshöz rendelték a Figyelő, a Figyelőnet és a konferenciák menedzselését, és évekbe telt, hogy a feladatok nagyjából egy felelősségi körbe kerüljenek, bár ez teljesen sohasem valósult meg. Ahogy a Figyelő és a Figyelőnet, később Fn.hu tartalmi-szerkesztőségi integrációja sem – annak ellenére, hogy egy időben például Martin József Péter főszerkesztő és Bálint Viktor lapigazgató egyaránt az integráció mellett volt –, aminek a tervét információink szerint már több mint egy éve készítették elő lapigazgatói szinten a kiadónál, amikor megérkezett a hír, hogy a Sanoma úgy döntött, eladja a Figyelőt, de mégis az Fn.hu nélkül (a döntés lehetséges háttereiről lásd A két Figyelő: Figyelő és Figyelőnet című keretes írásunkat).

A Sanoma Martin József Péter távozása után még tett egy utolsó kísérletet a lap pályájának radikális megváltoztatására: belső ellenállással is dacolva, nem minden konfliktus nélkül leszerződtették főszerkesztőnek a lap korábbi felelős szerkesztőjét, Krecz Tibort, aki viszont – a mendzsment és a szerkesztőség számára is váratlan módon – magánéleti problémái miatt pár hónapon belül távozni kényszerült a lap éléről. (Krecz Tibor azóta visszavonult a médiától, nem tudtuk vele felvenni a kapcsolatot.)

„Nem váltunk megkerülhetetlenné”

Több visszaemlékező szerint a szerkesztőség sem volt vétlen a lap lejtmenetében: e bírálatok szerint lap ritkán lépett túl az eseményeket utólag leíró, elemző szerepéből, és ritkán tudta tematizálni, befolyásolni a közbeszédet és a média által preferált témákat. Ez pedig elkerülhetetlenül oda vezetett, hogy a viszonylag kis példányszámban, több konkurens között megjelenő lap nem tudott olyan autoritást, intézményt, tekintélyt kiépíteni magának, mint ahogy azt például legjobb korszakában a HVG tette. „Nem váltunk megkerülhetetlenné” – foglalta össze sok, a lapnál dolgozó némileg keserű értékelését a lap egyik oknyomozó újságírója.

Mások még átfogóbb kifogásokat hoztak fel a lap tartalmával kapcsolatban, melyek szerint a Figyelőnek nem ezt a fajta híralapú, oknyomozó újságírást kellett volna, kellene művelnie, hanem inkább egyfajta angolszász típusú „business journalism” irányba kellene váltania, mint például a mai BusinessWeek. A lap feladata ebben az értelmezésben az lenne, hogy próbálja meg elemezni és lehetőség szerint előre jelezni az üzleti trendeket, és ezáltal segítséget nyújtani az üzleti szférának, platformot biztosítva a trendekről folyó párbeszédeknek. Ehhez azonban a kritikusok szerint – amellett, hogy teljes szemléletváltást igényelne – az is szükséges volna, hogy az újságírók jobban beépüljenek az üzleti szféra formális és informális köreibe, hogy a lehető leghamarabb tudjanak beszámolni a fejleményekről; ez azonban ebben a formában, még ha lett is volna rá nyitottság, már nem valósulhatott meg.

Új tulajdonos, új korszak

2010 őszén ugyanis a Sanoma Budapest váratlanul bejelentette, hogy az Fn.hu kivételével eladja az összes Figyelő-terméket: a Figyelő hetilapot, az Üzlet és Sikert, a TOP 200 rendezvényt, a Figyelő Trend sorozatot és a Figyelő Konferenciák jogait. A meghívásos tenderből 2011 májusára a magyar tulajdonosok (Varga Miklós és Vajdics Enikő) birtokában lévő, az IPM-et (Interpress Magazin), a Családi Lapot és a Digitális Fotó magazint (illetve július végétől a Motorrevü, CHIP és Műszaki Magazinokat is) kiadó Word Communications került ki győztesen. Simon Ernő, a lap addigi főszerkesztője nem sokkal később távozott (több időközben szintén felmondó szerkesztővel, újságíróval együtt), helyére az Inforádiótól érkező Illisz László került. Az üzleti oldalért a korábban a Sanoma vezérigazgató-helyetteseként dolgozó Ruszkai Nóra felel.

A Figyelő - cikkünk megjelenésekor - legújabb, 2011. július 28-i száma
Az eladást követő időszak nem pusztán a tulajdonosváltás ténye miatt nevezhető új korszaknak és érdemel különös figyelmet, hanem azért, mert a döntés, hogy egy nemzetközi nagykiadó megválik egy ilyen nagy múltú termékétől – még akkor is, ha racionálisan indokolható a lépés – mindenképpen jelzésértékű. Azt jelzi, hogy a mai magyar sajtópiacon még olyan masszív kiadói háttérrel, mint amilyen a Sanomáé, sem látta esélyesnek a menedzsment, hogy fenntartható módon lehet üzemeltetni egy szeriőz gazdasági hetilapot. A kérdés tehát adott: vajon egy relatíve kis kiadó, amelynél szintén portfólió-idegennek számít majd a Figyelő, hiszen a kiadónak sem hasonló terméke nincs, sem pedig gazdasági hetilapos tapasztalata, mit tud kezdeni a termékkel?

A magát „hírvérű” embernek tartó Illisz László megkeresésünkkor úgy nyilatkozott: nem vállalta volna el a lap vezetését, ha nem gondolná, hogy a lap fenntarthatóan, sőt nyereségesen üzemeltethető lehet. A főszerkesztő szerint az eddigiektől eltérő szemlélettel közelítve a Figyelő a saját lábán megálló, prosperáló vállalkozás lehet, anélkül, hogy drasztikus változtatásokat kellene végrehajtania, és fel kellene adnia a lap eddigi főbb értékeit, a hitelességet és a pontosságot. A Figyelő formai-tartalmi átalakítása viszont már megkezdődött: Illisz László elmondásában néhány hét alatt megújították a lap layout-ját, ezzel párhuzamosan olyan, a hétköznapi életben felbukkanó, a gazdálkodók szempontjából praktikus témák, tartalmi megközelítések, feldolgozások jelennek meg a lapban, melyek korábban nem voltak. Terveik szerint késő ősszel indul el az új figyelo.hu, továbbá megújítják a rovatszerkezetet is.

Sokan úgy vélik, hacsak az új kiadó és menedzsment nem csinál csodát, a lap pár éven belül elbukik a nagy veszteségek tartós kipótlására alkalmas masszív kiadói háttér nélkül. Ugyanakkor a kisebb kiadói szervezet előnyt is jelenthet a mindennapi munka során: megszűnhet a lapra eső kisebb menedzsment-figyelem problémája, nem beszélve az allokációs költségekről. Az viszont igen valószínűnek tűnik, hogy ha a figyelo.hu domain alatt nem sikerül felépíteni egy működőképes portált (további befektetések árán), és azt integrálni a print szerkesztőséggel, a Figyelő nem nagy eséllyel indul újra az olvasókért folytatott küzdelemben.

A jelenlegihez hasonlóan nagyarányú személycserékkel járó változásra legutóbb bő másfél évtizede, a Varga György távozásával lezajló átalakulásban került sor, az azóta eltelt időszakban ezért kialakulhatott egy viszonylag koherens szerkesztőségi közösség, amely ha nem is agresszíven, de következetesen „kivetette, akik nem oda valók”: aki „más volt, rendszerint magától távozott”. Hogy a legutóbbi tulajdonosváltással éppen felbomló és egyben kialakuló új szerkesztőség hogyan tudja majd feldolgozni a közösségi viszonyok, a műhely átalakulását, és ez hogyan hat ki majd a tartalomra és a menedzsmenttel való viszonyra, végső soron pedig az üzleti eredményekre, szintén azok közé a kérdések közé tartozik, melyre a Figyelő történetének 55. éve fogja megadni a választ.

(A szerző korábban, 2010-ben két cikket írt a Figyelőnek, de soha nem állt a lap alkalmazásában. Köszönjük az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársainak a fotók elkészítésében nyújtott segítséget!)
Tófalvy Tamás
vélemények  hozzászólok
kertes | 2011.07.31. 15:33
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek