Ez az oldal az archivumba került. Továbbiakban nem fog frissülni. Az új oldalt elérik a https://muosz.hu címen.
Televízió | Rádió | Sajtó | Új média | muosz.hu || 2020. július 7.


hirdetés
hirdetés

PARTNEREINK
Médiajogfigyelő

Metazin
„A blogger nem kér enni”
2015. augusztus 5. szerda, 08:13
Magyarósi Csaba az Index újságírójaként kezdte a pályát, ma az egyik legismertebb magyar blogger és vlogger. Budapest legjobb éttermeinek vagy más európai nagyvárosok jó helyeinek (Egy nap a városban) bemutatása mellett elsősorban különleges gépek (Attraktor) és legújabb számítástechnikai eszközök (Appleblog) tesztelésével foglalkozik. Azt mondja, munkájában azt imádja a legjobban, hogy nincs két egyforma munkanapja. Az eMasa interjúja.

– Szerinted is haldoklik a sajtó?


– Mármint a nyomtatott vagy az internetes?

– Miért, az internetes is haldoklik?

– Igen. Még megvan az az olvasói mag, amelynek tagjai minden reggel olvasni akarják az újságot fizikai formában, de akik most születnek, nem fognak nyomtatott lapot a kezükbe venni. Amerikában a fiatalok körében már a Facebook is ciki, mert a szüleik is használják. A változás annyira gyors, hogy még olyan fiatalosnak meg trendinek gondolt szolgáltatások is bajba kerültek, mint a Facebook. Kevés olyan online lap van, klasszikus szerkesztőséggel, amelyik képes nyereséget termelni. Ki fog eltartani egy ötvenfős szerkesztőséget, amikor a potenciális olvasók nagy része egyáltalán nem foglalkozik a cikkekkel, viszont nagyon szívesen megnéz egy képet vagy videót, aminek a publikálásához ráadásul nincs szükség egy képzett és fizetett újságíróra, az internet elvégzi ezt a feladatot magától, ingyen és bérmentve? Egy Indexnél vagy Origónál is egyre nagyobb súlyt kapnak a blogok.

Magyarósi Csaba [Fotó: Juhász István]

A blogger azért szerencsés állatfaj, mert nem kér enni: neki a szerkesztőségek legtöbbször nem fizetnek, a munkát elvégzi, a bevételt megoldja magának, ahogy akarja, a lapok meg csak a publicitást biztosítják számára. Az újságnak már csak hirdetést kell elhelyeznie a jól menő blogon, és ingyen termelik neki a bevételt. A New York Times-szintű szerkesztőségek bajban vannak offline és online is. Ma sokkal kevesebb perspektíva van a hagyományos újságírásban, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt. Nem erre megy a világ.

– A szegedi egyetemen, magyar-kommunikáció szakon végeztél. Kezdettől a médiában akartál dolgozni, vagy inkább az irodalom vonzott?

– Egyik sem. Eredetileg ügyvéd akartam lenni. Ezt ma már egyáltalán nem is értem. Az volt az óriási szerencsém, hogy bár a felvételi jól sikerült, a vitt pontjaim sokkal rosszabbak lettek, mint amire számítottam. Néhány napig abban a hitben voltam, hogy felvesznek, aztán jött az értesítés, hogy mégsem. Úgy éltem meg, mint valami katasztrófát, de aztán kitaláltam, hogy egy évvel később újra próbálkozom, addig meg kihúzom valahogy. Fogalmam sincs, honnan jött az újságírás, volt valami középfokú szakképzés, és jelentkeztem. Annyira megtetszett, hogy utána már ezt akartam egyetemi szinten folytatni, akkor már az volt a célkeresztben, hogy újságíró legyek.

– Azt mondtad egy régi interjúban, hogy mint minden újságíró, te is szeretnél egy nap valódi írással foglalkozni, de ahhoz még sokat kell tanulnod általában az emberről, és magadról is. Elérkezett már ez az idő?

– Amikor azt az interjút adtam, még klasszikus újságírással foglalkoztam, a fókuszban az írás szerepelt, aminek a legmagasabb foka, amikor az ember megír egy könyvet. Azóta a tevékenységem átterelődött a videózásra, de azért időközben megírtunk egy könyvet a barátommal, Szűcs Ádámmal, akivel az Egy nap a városban blogot visszük. Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen, amikor az ember nem háromezer karakterben ír, hanem mondjuk százezerben. Nagyon sok könyvet olvasok, és a szakmában tevékenykedő emberként nem csak élvezem az olvasást, hanem a technikai húzásokat is figyelem, amelyektől egy könyv csodálatos lesz. Látom, hogy mennyivel több ez, mint egy jó sztorit papírra vetni, milyen rettenetesen sok munkába kerül egy oldalt összerakni, hogy ahhoz mennyit kell tudni, tanulni, érteni a világból. És ott a kérdőjel, hogy van-e bennem képesség, hogy megírjak egy ilyen könyvet. Jó lenne hinni, hogy igen, de simán lehet, hogy nincs. A másik fontos dolog egy ilyen jellegű munkához, hogy legyen hozzá idő. Jelenleg kb. 15 különböző dologgal foglalkozom egyszerre, így egyszerűen nincs lehetőségem nyugodtan koncentrálni.

– A kételyek ellenére hamarosan megjelenik a könyvetek.

– Elvileg szeptemberben lesz kész, de lehet, hogy még csúszunk. Többször át kellett írni. A hét minden napjára ajánlunk valami budapesti programot, vasárnapra például vásárlást, amit a boltok vasárnapi zárva tartása miatt értelemszerűen át kellett írni. Hét nap a városban – valami ilyesmi lesz a címe.

– Említetted, hogy milyen sok dologgal foglalkozol egyszerre. Hogy néz ki egy átlagos napod? Van olyan egyáltalán?

– Ez a legjobb, ezt imádom, hogy nincs egyetlen átlagos napom sem. Ma reggel azzal indítottam, hogy híreket vadásztam az Appleblogra, nemsokára forgatok egy videót, ahhoz véglegesítettem a forgatókönyvet, délután ezt fogom megvágni és feltölteni. Két napja még Firenzében forgattam, és gyűjtöttem az élményeket. Négy napja meg a tengerparton napozgattunk, ami szintén a munkához kapcsolódott. Múlt héten egy ingatlanos csapattal tárgyaltunk, amellyel az Egy nap a városban blogon működünk együtt. Minden nap egy kicsit más, ritkán van hasonló ritmusban zajló nap.


Jellemzően nagyon korán kezdek el dolgozni. 6:30-kor már a laptop előtt ülök, 11-ig simán elvégzek annyi munkát, mint régen a munkahelyemen 8-9 óra alatt. Nem zavar meg senki, se telefonon, se e-mailben. Viszont, mivel ilyen korán kezdek, ha arról van szó, hogy elmegyek edzőterembe, vagy a Károlyi-kertbe kiülök olvasni, biztos belefér napközben. Mikor mások nekiállnak ezeknek a dolgoknak, én már a családdal tudok lenni.

– Pont azon gondolkoztam, hogyan lehet összeegyeztetni a családdal, hogy ennyi helyre jársz Budapesten, ennyit utazol. Úgy tűnik, a munkád egyszerre rugalmas és nulla-huszonnégyes.

– Igen, is-is. Bármikor el tudok a nap közepén helyezni egy olyan programot, amihez kedvem van. Tegnap például a feleségemet kísértem el az orvoshoz. Nemsokára születik a második gyermekünk, és megnéztük, hogy mi van vele így egy hónappal a szülés előtt. Utána beültünk egy étterembe, és ez semmiféle problémát nem okozott a munkám szempontjából. Cserébe megesik időnként, hogy mégsem tudok ötkor végezni, hanem éjfélig dolgozom. A munkám rugalmas, de sok időt is igényel. Hétvégén a családom későn kel, én pedig ugyanúgy hajnalban.



A legutóbbi sorozat miatt, amelyben európai nagyvárosokat mutattunk be videókban, sokat kellett külföldre mennem, ennek már nem örült a család, főleg, mivel szülés előtt áll a feleségem. Az Attraktor miatt pedig, amit a Discovery Channelnek gyártottunk, tavaly voltunk sokat külföldön, azt még jól tolerálták, bár akkor meg a műsorvezető-társamnak, Mesterházi Dávidnak született gyermeke, úgyhogy ő volt bajban.

– Az Egy nap a városban blogon sokféle témából születik bejegyzés. Szét tudod választani, hogy mikor mész el csak úgy ebédelni, és mikor ülsz be valahová kifejezetten azzal a céllal, hogy írj róla?

– Nekem van a világon a legjobb állásom, hiszen arról írok, hogy jó helyekre járok, és ott jókat eszem. Ez szuper, de azt is jelenti, hogy megszűnik az az élmény, amikor csak beülök valahová és jól érzem magam, mert minden egyes alkalommal, akár családdal, akár barátokkal megyek, az nekem munka. Megkóstolom az ételt, és ha ízlik, gyorsan nekiállok fotózni, elemzem az ízeket, jegyzetelek fejben. Mivel sok helyről írunk, és sok új is nyílik, alig van olyan, ahová visszajárok. Sajnos nincs törzshelyem, pedig több helyre is visszatérnék rendszeresen.

– Volt olyan pillanat, amikor azt gondoltad, hogy eleged van és kiszállsz?

Á, soha! Ezt tényleg nagyon jó csinálni. Az igaztalan vádaskodás viszont korábban sokszor idegesített. Rengeteg időnk elmegy a blogra, részben ebből élünk. Sok blogger szégyelli, hogy anyagilag is sikeres, de ez egy marhaság. Természetesen vannak szponzorált anyagaink, de mindig nagyon fontosnak tartottuk, hogy egyértelművé tegyük az olvasók számára, melyek ezek.

Sokan megkeresnek minket azzal, hogy „Srácok, nyitottam egy szuper éttermet, gyertek ide, írjatok valami jót a kajáról, én meg ezért fizetek”. Na, erre mi azt mondjuk, hogy nem. Legfeljebb odamegyünk egy kamerával, felvesszük a séf egy napját, de nem alkotunk véleményt a helyről. Bemutatjuk, hogyan tevékenykednek, és odaírjuk, hogy ez egy szponzorált anyag. Így nem rontjuk a hitelességünket. Ezt a sztenderdet a kezdetek óta szigorúan követjük. Sokan a fejünkre olvasták, hogy pénzt fogadunk el, és csak azért írunk jó kritikát. De ez sem idegesített fel annyira, hogy elgondolkozzam egy másodpercre is azon, hogy abbahagyjam.

– Mindkét blogodat és az Attraktor című műsort is párban készíted. Szeretsz párban dolgozni vagy csak így alakult?

– Alapvetően egyedül szeretek dolgozni. Az Attraktor kivétel, mert ott két műsorvezető volt, de az egyszerűen így alakult: kimentünk a világ legnagyobb repülőgépéhez, és úgy döntöttünk, nem cikket írunk róla, hanem videózunk. Itthon akkor még alig készítettek klasszikus magazinos videókat a netre, így ez egy forradalmi ötletnek számított.



Nyolc éve volt, és nem is merült föl, hogy ne közösen vegyük fel a további részeket Dáviddal, ha már olyan jól elökörködtünk a kamera előtt. A két blognál más a helyzet: Ádámmal e-mailen egyeztetünk és félévente összeülünk, hogy átbeszéljük a fő csapásirányokat. Ha egyébként találkozunk, nem munkáról beszélgetünk.

– Az Egy nap a városban kifejezetten pozitív szemléletű blog. Gondoltátok volna, hogy ekkora sikere lesz ebben a közismerten pesszimista közegben?

– Nagyon sok ismerősünktől hallottuk, hogy „ez rossz Budapesten, az rossz Budapesten”, mi meg nem értettük Ádámmal, hogy a jó helyeket miért nem ismeri senki. Az volt a kiindulási pont, hogy ha más nem, akkor elmondjuk nekik mi. Nem akartunk sem szemléletváltozást előidézni, sem piaci rést betömni, de végül mindkettő megtörtént egy olyan egyszerű alapötletből, hogy írjuk meg, ha találtunk egy jó éttermet. Nem pozitív blognak szántuk, csak azzá vált.

Sokaknak nem állt össze a kép: nem mindenről jót írunk, hanem csak a jót írjuk meg, ami óriási különbség! Ha mi elmegyünk valahová, és rosszat eszünk, nem írjuk meg. Nem állítjuk azt, hogy „jó, fagyasztott hal van, de olyan a berendezés, hogy megőrülsz”. Nagyon sok helyre elmegyünk, és kimazsolázzuk azokat, amelyekről érdemes beszámolni. Nekünk már nem kell a pocsék helyekről írni, elég csak a jókra felhívni a figyelmet. Akkor a többi hely is, amelyik magától nem adna jó minőséget, rákényszerül a javulásra – vagy elhal. Így lehet fikázás nélkül változást elérni. Az, hogy a blogunk sikeres lett, annak köszönhető, hogy bár az emberek hajlanak a pesszimizmusra, de abban leélni egy életet már nem olyan jó. Szerintem Budapest már akkor egy jó hely volt, mikor elindítottuk a blogot, és azóta csak még jobb lett. És ezt sokkal szórakoztatóbb megélni, mint elkerülni a jó helyeket a városban.

(Az interjú a MÚOSZ Bálint György Újságíró Akadémia és az eMasa gyakornoki programjának keretében készült – a szerk.)
Tamási Rebeka
vélemények  hozzászólok
Magyar Újságírók Országos Szövetsége © 2005 | impresszum | médiaajánlat | tipp a szerkesztőnek