Szalay 80
2015. május 15. péntek, 17:55
A magyar sajtófotográfia meghatározó személyisége május 16-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Az eMasa felkérésére kollégái, pályatársai Szalay Zoltán egy-egy klasszikus képéhez kapcsolódva köszöntik barátjukat, mesterüket.
TEKNŐS MIKLÓS: Az egyik kedvenc képem Szalay Zolitól. Jó régen készült. Portré Latinovits Zoltánról, az egyik kedvenc színészemről. Semmi fotográfiai hatásvadászat, semmi különleges kellék. Szórt fény, fehér háttér. A kép nem a fotográfusról szól, mégis sokat elárul róla is. A kép főszereplője Latinovits. Nem valamelyik szerepe, hanem ő maga. Ha bármikor szóba kerül, mindig ez a kép ugrik be. Úgy hiszem, aki látta ezt a képet, hasonlóan érez.
Ez az igazi jó fotó ismérve: a kép elválaszthatatlanul összeforr a tárgyával. A jó fotó azután az alkotójával forr össze.
Egyik kedvenc színészemről, egyik kedvenc képemet készítő, egyik kedvenc fotográfusomnak boldog 80. születésnapot kívánok!

Szalay Zoltán 2014 nyarán, a Cultiris Galériában. Teknős Miklós felvételének előterében a fotográfus két legendás portréfotójával, az 1976-ban Latinovits Zoltánról és az 1979-ben Psota Irénről készített képpel együtt látható
---------------------------------------------------------------------------------

KORNISS PÉTER: Szalay Zoli mint tanár, több fotográfus generációval is megosztotta tudását. A Magyar Sajtófotó Kiállításnak életre hívója és több évtizeden keresztül a rendezője volt. Fotóriporteri, tanári és közéleti munkájáért megérdemli az egész magyar fotográfus társadalom tiszteletét! Ez a kép nem csak a szobrász Amerigo Tot erőteljes egyéniségét mutatja fel, hanem az ünnepelt fotográfusi erényeiből is ízelítőt kapunk. Isten éltesse a 80 éves Szalay Zolit!

Amerigo Tot szobrászművész – 1981

---------------------------------------------------------------------------------

SZIGETVÁRY ZSOLT: Irigylem a Szalayt. Persze nem úgy irigylem, hiszen állítólag az irigység az egyik főbűn, amiről tudható, hogy „mások értékei láttán ellenséges indulatot ébreszt” és itt erről szó sincs.
Ahogy nézem – magamban „A tökéletes pillanat”-nak elnevezett – képet, még ma is borzongás fog el. Már megszületése pillanatában, 1986-ban megkerülhetetlenné vált. Ez után (a kép után) nem tudom többé sajátnak tekinteni semmilyen hírképem. Olyan viszonyítási pont, amely kiáll bármilyen összehasonlítást, mindig győz, az összes többinek pedig plágium szaga lesz.
Hogy mitől tökéletes a Varsói Szerződés tanácskozásának szünetében elkapott pillanat, azt felesleges lenne tovább ragoznom, megtették mások, sokan. Minden szavuk igaz volt.
Abban az évben kerültem a sajtóba mint laboráns, azzal az el nem ítélhető szándékkal, hogy egyszer fotóriporter lehessek én is, aztán tessék, már rögtön az elején azzal kellett szembesülnöm, hogy valaki megcsinálta azt a képet, amit majd én szeretnék egyszer, hosszú évek tapasztalatával a hátam mögött elkészíteni. Zolti, ha jól számolom, közel annyi idős volt akkor, mint én vagyok most, így kézenfekvő a kérdés, sikerült a tervem? Volt rá közel 30 évem.

Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete – 1986

Képzeletben kicsit hátrébb lépve jól látszanak azok a képek is amiket mindenki ismer Szalaytól: a Gobbi képek, a Latinovits portré, Psota Irén szemei, vagy az ingázókról készített riport és a felsorolást még lehetne folytatni sokáig. Ezt hívják életműnek. Ha gondolatban egy kicsit még hátrébb lépek, ott állnak a Szalay tanítványok. Nem csak azok, akiket személyesen tanított, azok is, akik az ő képein nőttek fel és lettek fotóriporterré.
Ha elkészítené valaki ezt a csoportképet, Zolti ülne középen (egy kényelmes karosszékben, mert az jár neki), körülötte akik tőle tanultak. Remélem én is ráférnék. Elképzelem, ahogy kicsit irigykedve ott állok és azon gondolkozom, elmeséljem-e neki azt, amit a minap olvastam. Frigyes porosz császár egyszer megkérdezte Jakab nevű spanyol orvosát: „Mely szer hat a szemre és látásra legelőnyösebben? – A leghatékonyabb szer a látásra az irigység! Ez a legapróbb dolgokat is meglátja… Melyik irigy földműves nem látja, hogy szomszédjának vetése szebb az övénél?”

---------------------------------------------------------------------------------

TÚRY GERGELY: Számomra ez a képpár mindent felidéz, amit Zolitól láttam, tanultam, megéltem. A fürkész fotóriportert, a szembesítő krónikást, a tudatos szerkesztőt, de leginkább az érző embert.
A felvételeket nézve a matematika szabályszerűsége rögtön megdől: egy meg egy, bizony, ritkán kettő.

A képek párosításával kinyílik egy láthatatlan dimenzió, mely számtalan összefüggést és kérdést rejt. Ikonként forrnak össze, szétválaszthatatlan párt alkotva, rabul ejtve a nézőt. Tisztán, őszintén.

A lebontott Nemzeti Színház a Blaha Lujza téren és Gobbi Hilda1965

---------------------------------------------------------------------------------

SZANDELSZKY BÉLA: Szinte felfoghatatlan, mi mindent hordoz egy egyszerű pillanat, amit valaki egyszer elég fontosnak talált ahhoz, hogy megörökítse. Kiről és miről beszél éppen ez a pillanat? A felhőtlenül bolondozó fiatalokról, akik kiszabadulva a „ki tudja milyen” hétköznapjaikból átadják magukat az együttlét örömének? A barátságról, ami felszabadulttá teszi őket egymás társaságában? A bizalomról a többiek iránt, ami engedi azt az egyet elrugaszkodni, vagy a támaszról, ami által a repülés számára valósággá válhat? A törvényszerűen bekövetkező zuhanást figyelemmel kísérő tekintetekről? Az egységről, amit a nap alá fektetett száradó ruháik szimbolizálnak?

Mindenről egyszerre. Attól függ, ki az aki éppen rátekint a pillanatra és megengedi magának, hogy pár tűnő gondolat erejéig maga is ott legyen, és emlékezzen arra, amikor ő is szereplője volt egy ilyen képnek – ami lehet, hogy sohasem készült el. Jó lenne tudni mire gondolna az, aki sok év távlatából magára ismer a fotón. Milyen kapukat nyit meg benne az emlék? Mi történt vele, velük azóta? Milyen jövőt és múltat adott ez a barátság? Mi adatott? Mit vett el, ha elvett? Hol vannak most a többiek? Itt, vagy már odaát…?

Életérzés – 1964

Mit mond a kép arról, aki akkor a kamera mögött állt? Arról, aki meglátta, majd maradandóvá és örökre láthatóvá tette az ugyanígy soha vissza nem térőt, később talán megismételhetetlent? Ki az, aki meglátta ebben a hétköznapi pillanatban az apró csodát, amit életnek hívnak? A bolondozás szabadságát, az együtt töltött idő örömét, a felszabadultság törékenységét, a bizalom és a támasz bonyolult viszonyát, a figyelő tekintet védelmét, az egymás iránt érzett baráti ragaszkodást és mindezek mulandóságát az állandóságban. Amitől ember az ember. Ezt a pillanatot csak az tudja megmutatni, akiben mindez magában is benne van. Ismerem ezt az embert…Tudom, hogy ez mind-mind benne van. És még ennél is több…

---------------------------------------------------------------------------------

KINCSES KÁROLY: Szalay és az általa lefényképezett kőoroszlán között már 1974-ben is meglehetős volt a hasonlóság, de ahogy telik-múlik az idő, az oroszlán semmit sem változik, Zoli viszont egyre olyanabb lesz. Vonásai elmélyülnek, vésővel faragott ráncai pontosan leutánozzák a szobrász által egykoron kőbe mélyített vonásokat. Mintha csak az utolsó negyven évben egyebet sem tett volna, mint a tükör előtt próbálgatta volna az oroszlán szerepét. De szerencsénkre, azért tett mást is, fontossága, jelentősége a magyar sajtófotográfia történetében megkérdőjelezhetetlen. Szalay Zoli 80, a kőoroszlán kábé a duplája. Isten éltesse mindkettőjüket.

Önarckép – 1974

SZIGETI TAMÁS: Éreztem, hogy baj lesz. Hogy nem szabad a végére maradni. Amikor arra érkezett felkérés, hogy a Szalay valamelyik képe kapcsán írjak néhány szívből jövő, szubjektív mondatot a nyolcvanadik születésnapja (mennyi?) alkalmából, először azt gondoltam, nincs is ennél könnyebb feladat. Peregni kezdtek a szemem előtt a nagyon ismert, emblematikus fotók, meg jó néhány kevesebbet látott, talán méltatlanul háttérben maradt felvétel. Közben el is bizonytalanodtam. Mit lehet még mondani ezekről a képekről, amit nem mondtak el, nem írtak le az elmúlt évtizedek során? De hát itt a felkérés… Talán az a megoldás, hogy maradjunk a legismertebbeknél. Gobbi és a Nemzeti Színház, vagy az Amerigo Tot portré, esetleg az a bizonyos családi kép, Ceasescuval, Kádárral, Jaruzelskivel, Gorbacsovval és Honeckerrel… Ám hamar kiderült, ezekre már lecsaptak a többiek, akiket szintén felkért a köszöntésre a szerkesztő. Fürgébbek voltak, egyszerűen elírták előlem.

Nem baj, gondoltam, úgyis csak olyasmit tudtam volna írni, amit már százszor leírtak. Szerencsére ott az oroszlán portré. Egy furcsa önarckép, amely ugyan nem a szerzőt ábrázolja, de valahogy mégis… És akkor megtudtam, hogy azt meg elírta a Kincses. Így aztán nem írhatom ide mindazt, ami eszembe jutott a képről és Szalayról. De talán azt az egy mondatot mégis, ami ugyan nem az én gondolatom, mert ezt meg Shakespeare írta el előlem, de biztosan ezzel fejeztem volna be, ha a Szalay-oroszlánról írok: Helyes a bőgés, Oroszlán!
eMasa